John Wick: 2. felvonás

Soha nem értékelek pozitívan egy mozgókép-alkotást, csak azért, mert a közvetlenül a zsánere alapkövetelményeinek eleget tesz. Pl. egy jó akciófilm nálam nem ott kezdődik, ha az akció izgalmas és kreatív benne. Számomra az csak a minimum, hogy ne tartsam komplett katasztrófának a filmet, ha minden más alkotóeleme - főleg a történet és a karakterek - életképtelenek. Ha egyszerre hiányzik belőle a szív, az intelligencia és az eredetiség.

A második John Wick-mozi a legrosszabb alapeset, mivel egyik téren se tud állandó színvonalat nyújtani. Igen: még az akció és a stílus terén se tartom okos, izgalmas vagy meggyőző darabnak, bármekkora népszerűségi indexű az elődje. Nem John Wick személyes helyzetét átélve, hanem a filmjét végignézve éreztem magam olyan meghurcoltnak, mint ő:

• Gyászoltam a színészek befektetett idejét és energiáját,
• fuldoklottam a klisétengertől és balta párbeszédektől,
• untam az életszerűtlenül agyonkoreografált akciókat, 
• pokolba kívántam a faarcú, pozőr antikaraktereket,
• hánytam a forgatókönyv rikító fantáziátlanságától, és
• az összes pisztolylövést a stúdióépületbe képzeltem oda.

Szóval enyhén szólva nincs jó véleményem Keanu Reeves új sikerszériájáról, amely biztosra veszem, hogy 3 részesre tervezett.

A John Wick: Chapter 2. a titkos alvilági hierarchiák extravaganciáját használja reklámpontként, mindent a vonzónak vélt külsőségeknek és üreges sztereotípiáknak alárendelve. A titkos hálózat mindent lát és hall, ugyanolyan szerveződik, mint bármelyik hivatal, tagjai között szektaszerű a fegyelem és szabálytisztelet. Főhőse, Wick kötelezően istenprofi bérgyilkos, aki nem tud hibázni, és akit sötét múltja nem enged visszavonulni.

Tudjuk jól, mit várhatunk az effajta akciófilmhőstől: árnyékként suhan át minden biztonsági védelmen, ő legmenőbb, egyes körökben legendák keringenek róla. Tele van konkurenciával, ám a világ összes fegyverese sem bír vele. Szorgosan gyártja a hullahegyeket, ámbár csak azért kerülnek rá horzsolások, hogy bevegyük: hús-vér személy. Kár, hogy normális párbeszédeket, háromdimenziós személyiséget, épkézláb motivációt nem várhatunk tőle, vagy ha már itt tartunk: akármelyik másik szereplőtől sem. Akár tagja a bérgyilkosok királyságának, akár nem. 

El voltam borzadva, mennyire hamis, magamutogató az egész produkció, színészi játékoktól a műsötét beállításokig. Reklámklipek tömkelegét láttam emberi történet helyett, harci androidokat igazi szereplők helyett. Egyszerűen nincs tartalom a külsőségek mögött, amik pedig messze nem olyan kreatívak, mint azt a film hiszi. Nem tudom, hány attrakció származik máshonnét, de amelyekre ráismertem, azokat nagyon is elidegenítően tálalták elém:

Majdnem elaludtam A szállító-típusú autózúzdán a bevezető körnél;

undor delejezett a Kingsman-féle fegyverbolti luxuskiszolgálás során;

plusz egy csipetnyi Sárkány közbelép is előkerül Wick befuccsolt rajtaütésekor a vége felé.

Nem érdekelt, John él-e vagy hal. Semmitmondó civil élete, bájolgó emlékei kedveséről, Helenről, vagy a hotelbe is magával vitt kutyája sem hitették el velem, hogy jobb sorsra érdemes, mint ami jut neki. Reeves próbálja átadni Wick meggyötörtségét, de az írás ezt abszolút nem segíti.

Ha te világhírű asszaszin voltál, rendezted volna inkább le rendesen a véresküvel megpecsételt múltad szálait, mielőtt "szabadságra mentél!" Értem, hogy az eskü kötelezettsége láthatatlan börtönt képez John körül, amelyből nem képes kiszabadulni. De ennek a drámája nem tud rendesen átszűrődni! Megreked azon a szinten, hogy egy egójától vak és süket, allűrös bűnlord-sablon nem hagyja Mr. Tökéletes Gyilkosnak, hogy "élvezze a szabadságát." 

Nagy kihagyott lehetőség, mikor Wick Rómában egyedül marad célpontjával, Gianna D'Antonióval. Itt éleződhetett volna ki John dilemmája: Gianna a szervezet magasabb körének a tagja, Wick szempontjából viszont ártatlan, hisz őellene nem vétett. A film azonban erején felül szabotálja a komolyabb pillanatait. Miután külön sugallja a nézőnek, hogy Gianna éppoly kegyetlen, mint öccse, Santino, a találkát papírízű szónoklat és egy ál-jelképes meztelen jelenet kíséri. Mekkora mázli, hogy inkább önkezével lép ki az életből - egy véletlenül épp teleengedett vizű fürdőbe -, így John-nak kisebb lehet a bűntudata, mi pedig megcsodálhatjuk Claudia Gerini idomait.

Kisgyerekek bújócskáját idézi bennem az az alapszabály, hogy a Continental Hotel területén tilos megölni valakit, és az illető bármeddig maradhat csak úgy. Ezzel az erővel minden hitman valamennyi célpontja odaköltözhetne, és ugyanolyan nyugisan vacsorázgathatna, mint Santino, mielőtt John agyonlövi. És hogy őszinte legyek: nem látom, mi változott John helyzetében háza felrobbantása óta. Akkor engedte magát kényszeríteni a szervezet vastörvényei révén... most meg fütyül azokra? Vagy a világ legprofibb likvidátora addigra már túlságosan föl volt hergelve?

"Mit műveltél?" 

"Bevégeztem."

Ezek után bárki kitalálhatja, hogy a Chapter Two hogyan ágyaz meg Chapter Three-nek: Johnt kiközösítik, vérdíját emelik, és a szervezet kulcsembere még egy egész teret is megtölt csupa járókelőnek álcázott bérgyilkossal, hogy lenyűgözze. Meggy a tortahabon a kivert kutya-allegória, ahogy elkezd kutyájával rohanni, hiszen perceken belül az egész világ lehetséges orgyilkossá változik körülötte.
"Ettől kezdve az életed semmit sem ér."
Megjegyzem: mindegyik bérgyilkos súlytalan mozifilmes asszaszin, akiknek a nevét a jeleneteik közben felejtjük el.

Kb. annyira hat meg engem, hogy a John Wick: 2. felvonás "csak egy akciófilm", mint John-t D'Antonio koponyájának épsége. Léha, lélektelen sorozatgyártmány, amely úgy koncentrál az akcióra és a komor tónusra, hogy még ezeket is sikerül gépiesen, untatóan felszolgálnia nekünk. Alibi történet és szereplők mellett nem tud izgalomba hozni, ha túlrendezett harcokban arctalan gyilkosok ugrálnak és lövöldöznek.

A John Wick folytatására 1/5-öt adok. Nem teljesítette feladatát filmként. 

Háború ura (Fegyvernepper)

THIS FILM IS BASED ON ACTUAL EVENTS.

WHILE PRIVATE GUNRUNNERS CONTINUE TO THRIVE,
THE WORLDS BIGGEST ARMS SUPPLIES ARE
THE U.S., U.K., RUSSIA, FRANCE AND CHINA.

THEY ARE ALSO THE FIVE PERMANENT MEMBERS OF
THE U.N. SECURITY COUNCIL.

Ahogy  A Wall Street farkasa humorosan teregeti ki a brókerek szakmájának szennyesét, úgy "tálal ki" kémtörténet-szerű stílusban a fegyverkereskedelemről a Lord of War. Egy kitalált kereskedő pályafutásán keresztül mutatja be a világ egyik legsötétebb illegális szakmáját, mely tömören így jellemezhető: genocídiumexport. A világ számos háborújában ténylegesen bevetendő fegyvereket, rakétákat és katonai járműveket árul, vevőköre pedig csupa államfő, militarista és politikai vezető.

Yuri/Jurij Orlov a hidegháború vége felé belekóstolt a maszekcsempészetbe: előbb helyi bandáknak adott el automata puskákat, majd kilépett a nemzetközi színtérre, végül a Szovjetunió bukásával szabaddá vált az útja a fekete piac meghódításához. Higgadt profi, de családjából csak öccse tudja, mit árul és kiknek. Ugyanakkor a mesés vagyon hátulütője, hogy számos akadállyal kell számolnia:

1. az állandó halálos veszedelem egyes kuncsaftok körül;
2. a helyi és internacionális fegyverembargók;
3. a direkt őt üldöző, idealista Valentine ügynök;
4. a halálát akaró Simeon Weiss rivális csempész; 
5. valamint családja előtt titkolnia valódi mivoltát.

Imádnivalóan hűvös őszinteség és dramatizálatlan tárgyilagosság lengi körül a filmet, nemcsak a fegyverüzletelés kapcsán. Kezdve mindjárt Orlov narrációjával, mely sohasem tompítja a feszültséget, sőt: a lebilincselő atmoszféra számos támasztékának egyike. "A fegyverkereskedelem aranyszabálya: Soha ne lövesd le magad a saját áruddal." Rögtön az elején elevenjére tapintanak a szavai: jelenleg több, mint fél milliárd kézifegyver cserél gazdát a Föld felszínén. Amíg ilyen sok háború sújtotta övezet létezik a bolygón, addig bizony a szabadúszó csempészek virágkorát fogjuk élni - mégha az egész a hátunk mögött, a saját életközegünktől távolabb zajlik is.
Szeretem, ha informatív egy produkció, és a mondanivalójától függetlenül is lehet belőle tanulni. Orlov "munkásságán" át megismert háborús konfliktusok mind valós történelmi események, nem túl feszes dátumokkal, a kis hidegháborútól az afrikai RUF irgalmatlan mészárlásaiig. És mindez üzleti szempontból előnyös annak, aki fegyvert árul. "Semmi sem olyan veszteséges egy fegyverkereskedő számára, mint a béke." Groteszk üdvrivalgás tör ki Orlovból, mikor Mihail Gorbacsov bejelenti a TV-ben a Szovjetunió megszűnését, és ennek nyomós oka van. A keleti blokk felbomlásával gigantikus mennyiségű arzenál rekedt a volt tagköztársaságokban, és aki ezekre lecsap, többszörös áron adhatja tovább - elsősorban a harmadik világba. 

Nicolas Cage tökéletesen belepasszol az ukrán származású halálárus szerepébe. Sötét, de színes, izgalmas gazember, aki mindig feltalálja magát. Ördögien lavírozik a nemzetközi előírások között, mindig lecsap az alkalomra, mindig tud improvizálni. Még olyankor is, ha épp a szeme láttára lő agyon valakit egy őrült libériai diktátor. "Használt pisztoly! Most hogy adjam el?!" Nem sok akció vagy kivégzés fordul elő a filmben, de az a kevés szívbemaró, sőt nem egyszer véres. De még ha nincs is vér: Anakin Skywalker gyerekgyilkosságaitól jóval hatásosabb, ahogy Libanonban fekete kisfiúkat állítanak a falhoz, és végeznek ki.

Az Orlov-família illusztris figurákból áll ugyan, de sosem redukálódnak olcsó sztereotípiákká. Egyedül Yuri öccse, Vitaly érződik kissé eltúlzottnak nekem: műsorideje felében csupán szétesett, céltalan árnyéka a bátyjának. Ha épp nem Yuri testőre és cinkostársa, akkor drogfüggőséggel küszködik. Ironikus módon épp az ő tragédiája lesz majd az, ami Yuri bukásához vezet - legalábbis emberi lényként.

Herczeg Attila sose tudna olyan fricskát adni a romantikus műveknek, amilyet Andrew Niccolson. Hajnal Tímeával szemben az itteni modell nőszereplőt, Ava Fontaine-t tényleg annak kezeli az adott alkotás, ami valójában: egy unatkozó szépasszony, aki tehetség híján szépsége reklámozásából él, de aki - bár vannak erkölcsei, - sármmal és külsőségekkel megszédíthető. Élvezetes látni, hogy a már gazdagabb Yuri becserkészi Ava Fontaine-t, a volt szépségkirálynőt, akiért már 10 éves kora óta rajongott. Mígnem feleségül veszi és megszületik a kisfiuk, Nikolai (Nicky). Ez minden másnál jobban igazolja: helyesen döntött, mikor beszállt a fegyverüzletbe. A vagyon igenis boldogít - legalábbis míg a nő vállalja a boldog tudatlanságot.

A Wall Street farkasa és a Kapj el, ha Tudsz! után ismét olyan műre találtam, ahol csaló és kopó párosából lelkesen szurkolhattam a csalónak, hiába teljesen erkölcstelenek a stiklijei. Jack Valentine Interpol-ügynök, akit Yuri az egyik szállítóhajója sebes név-átfestésével vett először palira. Ő igazi idealista: hiszi, hogy kötelessége sittre vágnia az olyanokat, mint Orlov, akiknek az "árujával" férfiak, nők és gyerekek tízezreit öldösik évente szerte a világban. Ha csak 1 árva napra le tudja őt kapcsolni, az az ő szemében már eredmény. 

Gyönyörűen elegáns, ahogy Yuri az arcába vágja erőfeszítései hiábavalóságát, mikor Valentine végül letartóztatja. Mintha egy gyereket emlékeztetne olyan leckére, amit rég meg kellett volna tanulnia: a fegyverüzlet igazi nagykutyái nem a Yurihoz hasonlók, ők csak olykor kapóra jönnek a nagy nyugati államok vezetőinek - kezdve az USA elnökével. Összeköttetései olyanok, mintha azt mondaná: "Szezám tárulj!", és nyugodtan elsétálhat. Ez kijózanító közjáték: belevési az eszünkbe, hogy a való világ legfölül nem elvek meg szabályok, hanem azok megkerülése, geokapitalista hatalmi érdekek alapján működik. Minden más mellékjelenség - globális viszonylatban. 

Újfent megtanulhattam a Fegyvernepper gyászos box-office eredményeiből, hogy a bevételi ráta szinte semmit nem fejez ki egy movie minőségéből. Vizuális kreativitás és légkörteremtés terén simán veri az átlagot, számos igen leleményes ötlettel. Kedvenceim:

• A nyitószekvencia, mely tulajdonképpen egy 2 perces kisfilm egy AK-47-es töltény „életéről”, gyártástól felhasználásig - azaz egy gyerekkatona agyának szétloccsanásáig.
• A kezdő-záró látkép, ahol a már családtalan Orlov töltények folyamán ácsorog aktatáskával, szürreális és velőtrázó.
• Pénztárgép kattanását halljuk az AK-47-es ismerteté közben: 1 elsütés 1 csörrenés - azaz 1 újabb halálrakományért 1 újabb summa a zsebünkbe. 
• A zseniális módszer, amivel megszabadul Burkina Faso-ban a rakományától: "Tessék! Ingyenfegyver! Vigyétek csak, ez az!" Realizmus és groteszkitás elképesztő kombinációja: egy fegyverkereskedő úgy osztogatja gyilkos arzenálját falusi gyerekeknek, mint valami öltönyös Antimikulás.
• A gyorsított felvétel, ahol az előbbi folyamat betetőzéseként magát a szállítógépet is darabjaira szedik és elhordják egyetlen nap alatt.

Britget Moynahan a szememben felkelt a padlóról az Én, a robot után ezzel a filmmel. Alakítása meggyőző, szövegsorai pedig. Miután Valentine felfedte Ava előtt férje valódi pénzkereseti forrását, Yuri meztelenül ücsörögve talál rá az ágyán. "Mindenhez vér tapad." Azaz: mindaz amit valaha vásároltak, tömegpusztító fegyverek eladásából származik. 

Ava kegyetlenül szembesül saját gyarlóságával: tudja, hogy ő nem akart tudomást venni párja ügyeiről, illetve, hogy hagyta magát elszédíteni a megrendezett találkozásuk során. Most pedig, középkorú anyaként nem kelendő sem reklámarcnak, sem művésznek. Utolsó önbecsülési támasza, hogy ne akarjon "emberként is megbukni", ahogy ő fogalmaz. Ez a váltáspont: Yurinak döntenie kell, hogy törvényes útra lép-e, vagy lemond a családjáról, a szeretteiről.

Libéria diktátora, az idősebb Andre Baptiste még tetszetős figura. Roppant szellemesnek találtam pl. azt a szövegsort, mikor felajánlja Yurinak, hogy fizethet fában, vagy "kőben" - azaz gyémántban. Yuri pedig éppen faeladásból él 6 hónapig, míg újra fel nem bukkan a diktátor egy béketárgyalás alkalmával az ajtaja előtt, hogy új üzletet kínáljon. Mégcsak meg sem fenyegeti: tudja, hogy Orlov nem a pénzért űzte mesterségét, hanem mert vérében van a csempészszakma. "Engem a háború urának hívnak. De lehet, hogy maga az."

És Orlov abszolút megérdemelten vívja ki kitagadtatását, mikor neje felfedezi titkos fegyverraktárát a belvárosban, illetve öccse hiábavalóan feláldozza magát a visszatérés utáni 1. bulijukkor Afrikában. Szakmailag lehet, hogy Yuri sikeres maradt, de emberként márcsak járkáló kísértet, aki a népek vérontásain szedi meg magát. Tetemhalmokon élősködik, akár a keselyűk. És mégis - amint ő maga állítja a végén -, egy napon valószínűleg épp a fegyverkereskedők öröklik majd a bolygót, ha már minden egyéb embercsoport vagy nép szitává lőtte egymást.

A zenei összeállítás egyáltalán nem feltűnő, de nagyon hangulatos számokból áll, amik belesimulnak egy-egy adott jelenetbe. A pisztolygolyó kis-sztorija alatt szinte country-hangulat uralkodik. A főcím-zene gitárszólója pedig ritmikus, közönyös; én azt éreztem ki belőle, hogy az élet akármilyen sötét tevékenységek közepette is ugyanúgy halad tovább, szomorúan ridegen. Fantasztikus dallam.

Ahhoz képest, hogy több létező személy életútjából amalgámozták össze, Yuri Orlov karaktere és története nagyon lebilincselő volt a számomra. Lendületes, izmos fekete humorral, és szomorú igazságok kendőzetlen feltárásával ragadja meg a nézőt. Nem csodálom, hogy az eredeti amerikai verzióból kihagyták az utolsó kép alatt futó szövegsort: a nagy demokratikus országok a nemzetközi béke fenntartására hivatkoznak a világsajtóban, holott a színfalak mögött éppen ők a halálipar anyaturbinái.

Én, robot

A XX. századi tudományos fantasztikus irodalomból azt hiszem Isaac Asimov neve a legismertebb. Egyebek között ő teremtette azt az Alapítvány-Birodalom-sorozatot, mely a majdani Star Wars alighanem központi ihletforrásául szolgálhatott.

Asimov sci-fi-témái közül egyik a robotika, a gépi ember szerepe a jövőben: mit jelentene, ha a robotemberek a mindennapi élet "szerves részeivé" válnának, mennyiben tölthetik be a homo sapiens helyét a világban?

Leszögezném itt, hogy végzős egyetemi hallgatóként mindössze pár Asimov-művet olvastam eddig. Az 1950-ben kiadott Én a Robot például nem tartozik közéjük.

Viszont ami információt gyűjtöttem a könyvről, az szinte sehol nem felelt meg a filmverzióban látottaknak. A 2005-ös Én a Robot bizsu. Alex Proyas, A holló rendezője 120 millió dollárból egy olyan sci-fi-adaptációt teremtett, ahol a szabályszerűségek vagy egymásnak, vagy a józan észnek mondanak ellent. 
A jóformán teljesen számítógépesen kreált látványvilág elidegeníti a nézőt a jövő itteni víziójától; a forgatókönyvbe vont jéghideg jellemrajzok pedig unalmasak, sőt nem egy közülük nagyon idegesítő. Proyas művét annyira tömény sterilitás jellemzi, ami teljesen tönkreteszi a várható élményt.

A könyv egyetlen sértetlenül meghagyott elméleti szabálya a Robotika 3 Alaptörvénye:

1. A robot nem árthat az emberi életnek, ellenben óvnia kell.
2. Ha 1. kipipálva, engedelmeskednie is kell az embereknek.
3. Ha 1. és 2. kipipálva, saját maga megóvása szintén prioritást élvez.

Ezt egy Alfred Lanning nevű zseniális tudós alkotta meg évekkel ezelőtt, hogy az új korszak robotjai az emberek életét óvják és megkönnyítsék. Mivel ez az egésznek az alapvetése, ezért én is 3 törvényszerűségre fogom csoportosítani a film eseti visszásságait:

1. Emberi fogyatékok
2. Logikai bukfencek
3. Becsempészett reklámutalások

1. Emberi hiányosságok:

Ha a néző mondjuk A függetlenség napját látva felismeri, hogy típusszabvány szerint rajzoltak ott jellemeket, még inkább ez lesz a benyomása itt. Will Smith itt egy árnyalattal keserűbb szereplőt játszik, de ez minden, ami leolvasható róla.

Del Spooner régi vágású "zsernyák", aki a robotokat utálja, mivel tökéletesen matematikai alapon működnek. Egyszer egy robot az elmerülő kocsiból kimentette, miközben a mellette fuldokló kislányt otthagyta meghalni. Delnek 45% esélye volt a lány 11%-ával szemben. "11% bőven elég. Egy ember tudta volna." Ez a bűntudat a legemberibb érzelem, amit ebben a szilikonmoziban találunk, úgyhogy nem árt megjegyezni.

Spooner alakján keresztül valóságos kliséorgiát kapunk másfél órában. Del Spooner:

• csóró, rendetlen elvált, aki ételmaradékon él;
• spontán faviccek és/vagy beordítások hangzanak el tőle szinte minden jelenetében;
• reggelente pisztollyal ébred és tornázik;
• a molett, szelíd anyukája pitét főz neki, és győzködi, hogy ne legyen már olyan gyerekes;
• és mikor közeledik a film katarzisa, köteles odaadni jelvényét a főnökének.

Spooner elvileg az abszolút protagonista: láthatóan ő a robotimádó társadalom egyetlen tagja ,eltérő véleménnyel. Még saját anyja is méltatja a robotokat, amikor otthonában rájuk bízza a házimunkát. Teljesen megértem Spoonert, amiért hányinger kerülgette. Engem is.
Ami miatt mégse válik a karakter életszerűvé, azok a túlkapásai. Konkrétan kiröhögteti magát több vagánynak szánt cselekedetével:

• Az elején, mikor egy tolvajnak hitt robotot üldözőbe vesz, elvileg a régi trauma hajtja. Ám kiderül, hogy csak egy hölgy után hozta a táskáját. Nem attól ciki ez, hogy a 3 törvény kizárja az ártó szándékot; Spooner tapasztalt nyomozó! Hogy nem gyanús neki, hogy a robot semmi feltűnést nem okoz a rohanásával? 
• Amikor Dr. Lanning halálának helyszínét vizsgálja, székkel behorpaszt egy "törhetetlennek" mondott ablakot, 40 emelet magasan.
• A főnöke egy kávézóban azzal meg tudja fenyíteni, hogy "szól a nagyinak"?
• A film utolsó perceiben kezet fog az egyik robottal, egyszersmind túllépve saját előítéletein. Nem: a filmben semmi nem utal arra, hogy ezt a tanulságos Spoonernek le kellett volna vonnia bármiből. A színészi játék pedig gyötrelmes.

Susan Calvin egy személyben pszichológusa és tervezője a robotoknak. Jámbor, de elvakult technokrata: akkor se hiszi el, hogy egy robot bánthatja, amikor odaáll elé és nekimegy. A produkció teljes hosszában nem jut el normális tanulságig a robotsereg okozta felfordulásból. Legfeljebb megkönnyebbül, hogy a problémát végül Spooner-rel elintézték.

Van egy jelenet, amikor a Dr. Lanning halálával gyanúsított NS-5-robottal társalog. Nem hitte el Spoonernek, hogy a gép nevet is választott: Sonny. Ebből Susan elvileg leszűrhetné, hogy egy gép is képessé válhat emberi érzésekre. De Calvin megint csak mered máshová, görcsösen próbálva közönyös maradni. Ezek után nehezen hihető, hogy a nő az utolsó pillanatban el tudott állni Sonny deaktiválásától.

És gondolom, mindenki másnak is feltűnt az őt alakító színésznő egyik botlása, hogy szinte egyfolytában nyitott szájjal mered az emberre. Semmivel nem kifejezőbb az arca, mint egy filmbéli NS-5-ösé. Akik a Batman Kezdődikben Katie Holmes félmosolyát kifogásolták, azoknak ajánlanám megfigyelni ennek a nőnek a mimikáját.

 

A többiek meg lényegében behajigált papír-kivágások:

• Egy tar néger rendőrfőnök, aki a nem tar néger zsaru barátja;
• Egy mindentudó idős bölcs, aki "életét adta" a nagy hagyatékáért;
• Shia Labeuf, mint beszédficamos, link "haver";
• Sunyi, öntelt cégvezető;
• Spooner lehetetlenül ostoba anyja;
• Spooner kollegái + a végén a katonaság.

És ha azt vesszük, hogy a robotikát kikezdhetetlen alaptörvényként kezelik, az egész város gyengeelméjűnek tekinthető. Mintha ez a sok komfortvágyó lakos direkt arra lett volna programozva, hogy egyetlen nagy zűrzavar áldozati célpontjai legyenek. Bármit is hittek a készítők: ez a jövőkép élettelen és rémesen halvány.

2. Logikai baklövések:

Kezdjük a dátummal. 2035-ben játszódik, és elvileg ekkorra már nem is ismerik a fosszilis tüzelőanyagokat. Már elnézést, de ezt mikor álmodták?? Oké, elvileg kivonhatják a benzin/gázolaj hajtotta járműveket a városi közlekedésből, akár 20 év alatt is, amennyiben jelentős technikai áttörések sorozatára kerül sor. De hogy az emberek - legalábbis Calvin nemzedéke - nem is hallott róla, az így magában hülyeség! 

Egyébként a film nem tér ki rá, milyen energiaforrás működteti a computer-hálózatot, az áramellátást. Csak annyi derül ki, hogy a robotokat egy központi gépagy irányítja, aki mesterséges intelligenciával bír. A neve V.I.K.I., és Dr. Lanning építette saját cégének.  
Spooner robotellenességét ismerve csodálkozom, hogy nem gyanakodott egyből őrá. Adná magát a lehetőség, hogy ha egy robot képes lehet érezni, sőt nevet kapni, akkor esetleg V.I.K.I. is teremtője ellen fordulhatott, bebörtönözve hetekig egy szobába. Ennyit a nyomozás menetéről.

Susan munkáját is elég nehéz komolyan vennem. Doktori fokozatú műszaki szaktekintélyként fogalma sincs a benzinről?

És itt van a fő szakterülete: pszichológia és emberi külsejű, intelligens robotok tervezése. Susan, ezek fémbolhák! Kivétel nélkül az összes robot teljesen computer-effektekkel van mozgatva, és úgy ugrálnak, mintha az égből rángatnák őket! Hogy egyeztethető ez össze a ténnyel, hogy Spoonernek állítólag egész bal karja, sőt tüdeje protézis? Ráadásul a nagy példakép, Lanning saját munkája?

A filmben szereplő berendezések közül jó néhány csak a látványvilág spontán ötlethozadékai. A tényleges hasznuk derül ki, mint:

• egyetlen lapáttal forgó ventilátor;
• a semmihez rögzítetlen fél híd;
• azonnal bőrszövetté átalakuló spray-vegyület;
• piros fény jelzi kék helyett, ha egy robot destruktívvá vált;
• behajtogatható autótároló gépkarok a parkolókban;

Lanning fogságban kiagyalt terve az értelmetlenség egyik kicsúcsosodása. Susan szerint "Csak az öngyilkossága révén üzenhetett nekünk." Ergo: eldobta az életét, hogy ezzel üzenjen egy rendőrnek, akiről a nyilvánosság is tudja, hogy utálja a robotokat.
   Sonny ki tudott törni onnét. Spooner egy székkel mért ütéssel behorpasztotta a szoba üvegét, ahol V.I.K.I. fogva tartotta Lanninget. Mi tartotta vissza a szökéstől?
   Miért nem küldött a hatóságoknak olyan üzenethologramot, amit Spooner is látott két ízben is?
   Spooner azt mondja: "Látta a jövőt. Tudta, hogy úgyse hinnék el." Neki?! A cég, a törvények és az egész technológia megalkotójának?
   Egyáltalán: hogy lehet csak azért eldobni az életünket, hogy elindítsunk egy embert a saját magunk által hátrahagyott nyomok ("morzsák") követése felé?

A cselekmény elkövet egy tipikus hibát: 1 ember "zseniális" tervének magyaráz be annyi sok eseményt és tettet, ami a legapróbb változástól is kártyavárként omlana össze. Lanning nemcsak érzelmeket és álmokat, de tömörebb kezet is adott? Azt akarta, hogy ő ölje meg V.I.K.I.-t? 

És a 3 törvényből hogyan következik a robotok "forradalma"? Hiszen ami miatt Sonny dönteni tud a törvények mellett vagy ellen, az egy titkos pluszprogramnak köszönhető, amit Lanning maga helyezett el benne. 
A 3 törvény csak életvédésről szól, semmi egyébről. Hogy V.I.K.I. öntudatra ébredése hogyan kapcsolódik ehhez, az - számomra legalábbis - nem derül ki. Ahogy az sem, hogy egy mesterséges intelligencia, melynek totális irányítása van a rendszer fölött, mennyire lehet képes kreatív probléma-megoldásra. Elvileg képes tanulni, de ez csak mondva van; a randalírozó robotsereg a főműve.

És itt van a végső ütközet: Spooner és Kalvin V.I.K.I.-t. próbálja leállítani. Ekkorra már a szuperintelligencia rászabadította a vörös szívfényű robotokat Chicago-ra. Percekig  nézzük a pánikot az utcán: a robotok vandál anyagi károkat okoznak, a rendőrség tehetetlen a gonosz gépek ellen. Pontosan mi a céljuk ezzel az ámokfutással? Mikor terveznek - nem is tudom - gyilkolni?

És a hadsereg miért egyenként akarja levadászni a robotsereget? Ha Del és Susan kudarcot vall V.I.K.I. megfékezésénél, az invázió tovább folyt volna, és a Transmorphers posztapokaliptikus világában kötünk ki.

3. Becsempészett reklámok:

Ezen a részen inkább csak gyorsan átfutnék, mivel a filmben reklámozott árucikkek őszintén szólva nem érdekeltek. De annyit nem árt tudni, hogy például Spooner kocsija egy létező járgány stiláris albínója. Alig 2 évvel az Én a robot premierje után egy, szinte egy az egyben megegyező típusdarabot hoztak ki a piacra.

Messze nem ez az első eset, hogy egy nagy költségvetésű block-busterbe burkolt reklámhirdetéseket hintenek a stúdiók, tisztán üzleti megfontolásból. A Batman és Robin is egy 2 órás reklámnak készült; kosztümjei és járművei szerves részét képezték a játékeladási stratégiának. Nem véletlenül hoztam fel épp ezt a filmet példaként: a forgatókönyv egyik írója a Schumacher-stábból ismert Akiva Goldsman volt.

Amit most írok, az csak találgatás: Sir Asimov olyasminek képzelhette el a robotok forradalmát, ahogy később a Terminátor-filmekben ábrázolták: egy központi géptudat az automatizált rendszerekkel globális katasztrófát okoz. Ezután az általa irányított androidok átveszik a homo sapiens helyét a világban. Mintha ők képviselnék az evolúció következő lépcsőfokát.

Összefoglalva: az Én a Robot az a fajta áltudományos salak, ami ötletpetárdákkal dobálózik. 1-2 pofás akciójelenetet mutat fel, plusz egy velejéig hamis "műbalhét", hogy mit jelent felvállalni egyediségünket, történjék velünk bármi.  Szép gondolat egy érdekes témához, amit teljesen félrekezeltek Proyas és alkotótársai. A kikerült végeredmény nem több egy  vértelenül sivár művilágtól, a pofátlanul beleszórt reklámok pedig undort keltenek az emberben.


Az Én, a robot nálam hulladék sci-fi, steril, ezer lyukkal teli történettel és köpedelem karakterekkel. Remélem, Asimov munkáit a jövőben sokkal nagyobb tisztelettel és tudással kezelik majd a filmvállalatok, mint ennél a bóvli rémálomnál.