Mátrix 4. - Feltámadások

 

Hajlamos vagyok a kategorizálásra, ezt elismerem. De egyszerűen nem tudom a Mátrix: Feltámadásokat másnak vagy többnek látni, mint egy újabb dilettáns, The Last Jedi-szerű deheroizáló hozzátoldásnak egy franchise-hoz, amit évtizedekkel zárás után kergettek ki a koporsójából a semmiért. Képes valahogy arra, hogy egyszerre kapkodjon és húzza végtelenségig az időt, újraguberálva a mítosz egy-két elemét, lerombolva az amúgy is túlépített szabályrendszerét, valamint a föld alá üldözni szegény nézőt a szüntelen, szűnni nem akaró, nonszensz és képmutató pszeudofilozofálással, amit már az Újratöltve és a Forradalmak idején is sokunk a pokolba kívánt.
 

Neo és Trinity mégse haltak meg, csak a Mátrix titokban újra asszimilálta őket, és most megint hamis identitással léteznek benne. Neót a pszichiátere – aki valójában nem más, mint a Mátrix vezérlőprogramjának kivetülése – kék pirulás kezelés alatt tartja, nehogy rájöjjön az igazságra. Ám a való világból egy Bugs nevű kapitánycsaj és legénysége, az új külsőt kapott Morpheus segítségével felkutatják és idővel ki is hozzák. Neo vissza akar menni Trinity-ért is, de előbb hozzá kell szoknia pár dologhoz, ami a való világban megváltozott.
 

20 év után vette újra elő kedvencét a Wachowski-család egy folytatásért, ami 20 perc után már minden kötődési ingert elvágott tőlem, és amit ily módon szívből meg is utáltam. A forgatókönyv egy kétségbeejtően kusza, túlhajtogatott origami, melynek logikáját a direktor úgy változtatgatja, ahogy épp elképzeli. 

Masszívan kiszivattyúzta belőlem az összes érdeklődést a rengeteg meddő expozíció, a korábbi részekkel való ellentmondások és a sok idegdaráló agyonmagyarázás, amit a szövegfüzetekbe suvasztottak. Minden újabb információval csak még távolabb került tőlem ez az egész világ, vagy az, amilyenné módosult: pl. hogy most már vannak az emberek oldalára átállt gépek, vagy hogy miként működnek azok az élő adathalmazok, bármi is a nevük. A nagy szerkesztgetésben a legalapvetőbb dolgot nem voltak képesek alapszinten megteremteni: a néző kíváncsiságát a világ iránt, illetve a kötődési felületet a szereplők kilétével, szavaival, tetteivel.

 

Régi vagy új, emberi vagy nem emberi szereplőről volt-e szó, az még a jobbik eset volt, ha csak hidegen hagytak, de nem idegesítettek is. Ami pici emberi imput szorult ebbe a kacathalmazba, azt az örömmel viszontlátott Carrie-Anne Moss adta: szembesülni vele, hogy családja csak a megújult Mátrix hazugsága volt, lehetett volna akár a film egyik drámai aduásza is. 

Csakhát sem ő, sem a John Wick-frizurás Kenau Reeves nem feledtetik pl. Laurence Fishburne hiányát; az új Morpheus sokkal inkább egy Men in Black-paródiába illene. Smith ügynök pedig Neo ellenfeléből itt valahogy egy homárgyanús játszópajtássá vedlett át, aki „váratlan szövetség” címén még ki is menti a kiválasztott irháját egy ponton. 

Az első Mátrix egy kissé túlstilizált, de mondandójában okos akció-sci-fi volt, melynek intelmei a mai világunkban mind inkább felismerhetők. Összes folytatását a kukába valónak tartom, beleértve a legújabb, 2 és fél órás Feltámadásokat is. Egy amputált lelkű, meddő szövegdézsa az egész; gondolati, érzelmi és látványi fronton is csak büntetett engem minden figyelemért, melyet törekedtem kipréselni magamból.

• 1 felvetését (kezdve azzal, hogy miért csüng még most is a fél világ a szimulált világon?) nem tudja közhelyeknél tovább építeni, működő gondolatmenetté,
• 1 szereplőjét se tudja emberibbé tenni egy retro PC-pixelfiguránál, 
• 1 akciójelenetét nem tudja még azzal a jól felismerhető stílussal se bevonni, nemhogy igazi téttel, izgalommal vagy jelentőséggel.

Talán a személyes élmény a szokottnál jobban bejátszik most, de vállalom: egyest adok ötös skálán a Mátrix: Feltámadásokra. Kicsit sem érte meg végigtespedni, vagy a feltételezhető értelmét bogarászni. Azt tudom javasolni: ha egy Mátrix-filmnek már alcíme is van, kerüljétek el!