Gróf Monte Cristo (1975)

"Danglars!

Mondego!

Caderousse!

Villefort!"

A világhírű történetet először ez a darab ismertette meg velem. Kissé kopott volt, de nagyonis emberi és drámai. Hamar beleéltem magam egyrészt az érdekfeszítő történetbe, másrészt a film erősen érzelmes, mégis komoly modorába. Richard Chamberlain Emmy-re jelölt alakítása máig a kedvenc portrém a bosszúálló grófról; kapásból ez a szerep jut róla eszembe a színészről.

Már-már csodaszámba megy, mikor egy tévéfilm-feldolgozás tartalmilag veri egy regény moziadaptációit. Amerikában legtöbben a 2002-es Monte Cristo grófját ismerik, és míg az a változat földhöz ragadtabb, az ITC Entertainment-é részletesebb alkotás. Képes megmutatni, mennyi álság és önző érdek lapul meg a társadalmi ranglétra tetején, és hogy tagjai gyakran ártatlanok életét siklatják ki és tüntetik el.

A másfajta hozzáállás ellenére vannak rokon vonások a 2 verzió között. Mindkettő csak Dantes útjának főbb állomásait veszi sorra, alig töredékét érintve a terjedelmes intrikahálónak, ami pl. az anime (Gankutsuou) oroszlánrészét kiteszi. Mindössze 1 női fő- és mellékszereplőt hagytak meg. És mindkét változatban vívópárbaj zárja le Edmond bosszúját közte Fernand Mondego között (akinek házassága Mercedes-szel valahogy mindig hiteltelennek tűnik).

Ugyanakkor: emitt a szűkebb cselekmény tényleg segíti a sztori átláthatóságát. Nem éreztem csonkának vagy túlgyomláltnak. A készítők hívebbek a könyv névjegyzékéhez és az események menetéhez. Sokkal okosabbak a párbeszédek. A karakterek helyzetreakciói és motivációi elég romanticizáltak. James Caviezel játéka ugyan felért Chamberlainéhez, de életciklusokként változó, hogy melyik tetszett jobban: Caviezel hihetőbb a tengerész és a börtönrab Dantes-ként, Chamberlain viszont a fiatalkori énjétől minden téren csiszoltabb, fifikásabb, izgalmasabb grófot formált meg.

Edmond és Faria abbé barátsága könnyekig meghatott. Trevor Howard-ot szintén Emmy-re jelölték alakításáért: neki köszönhetően válik a dramaturgia olyan erőssé, hogy megtartsa a mű teljes 2. felét. Igaz, azután többé nem említik a nevét, és előéletéről is csak foszlányok derülnek ki. Ettől függetlenül teljes értékű szereplő, nemcsak azért témfereg ott, hogy Dantes-nek eszközt adjon a vendettához.

Itt pont hogy a romantikusabb kép a hihetőbb. Sokévi teljes magány után, újabb éveken át ásták a celláikból kivezető alagutat, miközben Faria sokmindenre megtanította Edmondot. Ez már nem jellemezhető pusztán kényszerű szövetségként vagy hálával: az itáliai pap a 2. apjává válik a volt tengerésztisztnek. Ezért is esketi meg őt a halálán, hogy Spada kincsét ne - legalábbis ne csak - ítékezésre fordítsa majd. "A hivatásom tiltotta, hogy megházasodjak. Így most: te vagy a fiam! Fogságom gyümölcse... Használd mindenféle jótétemény céljára, az én emlékemre...!"

A kalózsegítők, Jacopo és Bertuccio valahogy szolgalelkek benyomását keltik bennem. A film úgy állítja be, mintha a 2 csempész puszta barátságból fenntartás nélkül hagyná Edmondnak a gigászi vagyon birtokba vételét. Oké: Edmondot kimentik a tengerből, ő pedig hálából egy ideig a navigátoruk. De már a találkozásuk előtt is tudott a kincsről, és ez valahogy logikátlan reakciónak tűnik nekem. Mindegy, ez csupán átvezető rész...

Imádtam nyomon követni Edmond "vadászatát", ahogy ellenségeit egyenként becserkészi. A movie 5 évet ad a felkészülésének, vagyis épp kétszer annyi idősen költözik Párizsba, mint mikor lecsukták. Világosan látni az egésznek a menetét: kémek útján titkos infót gyűjt, embereket kutat fel célpontjai múltából, és elrendezgeti őket maga körül, mint egy sakktáblán:

1. Caderousse-t, majd Villefort főügyészt Benedetto, a csaló mozgatásával "üti ki",
2. a kapzsi Danglars-t egy megkent távíró révén csődbe, majd öngyilkosságba viszi,
3. Mondego múltját pedig Haydeé leplezi le, akit szintén Fernand taszított rabságba.

Albert és Monte Cristo baráti viszonya sajnos kicsit halovány lett, pedig ez is szerves része a drámának. Bizonyos értelemben Faria és Edmond apa-fia-kapcsolatának torz kiadását jelenítik meg. Edmond okkal használhatja ki a fiút, hisz Albert meg se született volna, ha apja nem küldi Pokolra anyja eredeti élettársát. "Önnek minden joga megvolt, hogy leleplezze az apámat." A bűntudat és az új élet keresése olyan dilemmák, amikkel a gróf maga is szembekerül a befejezésben, így ez átfedés lehetett volna kettejük sorsa között.

Részben kárpótolt ezért a másik párbaj. Mondego tárgyalásán Dantes felfedi, hogy kicsoda, így Fernandnak azonnal összeáll a kép. "Azzal, hogy tönkretettél, te adtál nekem jogcímet a bosszúra! Jogot, hogy visszaküldjem a holtat a holtak közé! Meg is tudod védeni magad, Edmond, vagy még mindig a sötétben kóvályogsz?" Tony Curtis nem sokat szerepel, de Mondego tábornokként megvan a kellő jelenléte. Dantes külleme is épp elég eltérő 20 év után, hogy bevegyük: ellenfelei nem ismerik föl, de Mercedes igen.

Apropó Mercedes: örültem neki, hogy - ha nem is egy érdekes figura, de - legalább nem az a jóhiszemű, rémesen naiv liba, mint több másik kiadásban. Príma rendezésnek találtam, hogy Edmond éppen a fia lelövését gyakorolja, mikor Mercedes meglátogatja őt. Szintén, hogy nem kertel, rögtön a következő jelenetben bizonyítja Mondego érintettségét a 14 éves rabságában. "Azt már álmodtad, hogy az apád éhen pusztul? Hogy akit szeretsz, egy riválisnak adja a kezét, míg te egy gödör alján rohadsz?"

Sokáig nem értettem a befejezést, ahol végső búcsút vesznek. Edmond vendettája lezárult, utánasiet a kikötőbe, erre a nő melankólikusan faképnél hagyja. "Bosszúálló angyalok ne kérjék áldozataik bocsánatát." Aztán leesett az értelme. Mercedes felismeri, hogy már nem érzi a hajdani szerelmét Edmond iránt, és a férfi arcán is csak a múltba kapaszkodást látja tükröződni. Majd ahogy a gróf is kimondja, hogy "Edmond Dantes-t próbálja megtalálni", őneki is világossá válik a dolog. Az a régi érzés egyszerűen kihunyt köztük. Nyitva hagyott végkifejlet, mégis okulhat belőle az ember: a mások által elvett boldogságunkat nem hozza vissza, ha az elvesztése miatti bosszú beteljesedik. Legyen az bármilyen jogos vagy elegáns.

Kedvenc Dumas-történetem legjobb élőszereplős feldolgozása ez a kerek 40 éves filmalkotás. Lebilincselő és végig szórakoztató, dús érzelmi és majdnem olyan széles bohózati skálán mozogva, és csak néhol véti el az adagot színpadi érzék terén. A bábmester pedig egy izgalmas, hús-vér bosszúálló, akinek sikeréért bármelyik korosztály nézője drukkolni tud. Egy erős ajánlást kap tőlem.