Séta a sírkövek között (Sírok között)

Történelmi dráma, űr-fantasy, képregényfilm, akcióthriller után most noir-krimi. Liam Neesonnak bitang jó érzéke van hozzá, hogy igényes szerepeket válasszon. Ő a Sírok között egyetlen A-listás sztárja, ám még ő is tökéletesen beleolvad abba a sivár, reményvesztett, már-már westernszerűen poros világba, melyet ez a film áraszt magából.

  

Matthew Scudder szabadnapos rendőr 8 éve utcai tűzharcba csöppent, ahol egyik gellert kapott tölténye végzett egy alig 7 éves kislánnyal. Az eset hatására felmondott: azóta engedély nélküli maszekkopóként tengeti életét. Mikor egy drogkereskedőtől megbízást kap, hogy találja meg felesége hóhérait, rájön, hogy 2 szocipata sorozatgyilkost keres, akik dílerek nőit rabolják el váltságdíjért - hogy aztán szétvagdossák őket.

Szerencsére a Lawrence Block regényéből adaptált mű nemcsak a vér és a testdarabolás megléte miatt kapott 18-as karikát. Scott Frank filmje tartalmilag is egy érett, komor, feszültségképes detektívtörténet, amely képes mértékkel, kiszámíthatóság nélkül bánni a zsáner kliséivel. Egyszerű, nem kapkod, mellőz minden grandiózusságot, de igen hatásos és szomorúan életszerű. A forgatókönyv sem akar összefüggést szőni minden és mindenki között, mégsem szétforgácsolt a végeredmény; a mellékszálak nem foglalják a helyet, és a párbeszédek is legtöbbször okosak és/vagy velősek.

Kevés krimi tud úgy nyomasztó légkört teremteni, hogy az ne legyen unalmas vagy öncélúan depressziós. Olyan érzésem volt végig, hogy mindaz, amit látok és hallok, akár itt a szomszéd utcában is megtörténhetne, hiába szélsőségesen brutális az áldozatok végsorsa. A szereplők nem tűnnek ki a többi ember közül, mégsem lohad a figyelemünk, mert fantasztikus atmoszférába olvadnak bele. A saját mindennapi világunkat kapjuk a képünkbe: levert, magányos, mindennapi problémákkal terhelt. Ezt fokozza tovább a zene is: halk, jeges, néhol horrorfilmbe illő, és az intenzívebb pillanatokban sem válik dübörgővé.

Jobban megfogott ez a kietlen atmoszféra, mint a Sin City idei folytatásában, pedig az jól stilizáltabb. Furcsállottam, hogy a 2 elkövető közül csak az egyik nevét tudjuk meg (Ray), és hogy a társa végül őt is megöli, miután Scudderék megsebesítették. De a nevük igazából semmit nem mond róluk, sőt név nélkül, saját társa gyilkosaként a másik még elfajzottabb fényben tűnik fel, mielőtt Scudder végül fejbe lőné. Az is elgondolkodtató, hogy mikor gyanútlan nőket rabolnak el a nyílt utcán, a tanúk közömbösen távolmaradnak az egésztől, mintha nem is érdekelné őket az egész.

Scudderrel ugyanúgy vagyok, mint az itt elém tárt világ egészével: semmi megkülönböztető védjegy, mégis megragadja a figyelmet. Semmi nem determinálja, hogy a történetben ő "a jó", egyszerűen megmaradtak benne azok a természetes gátak, amik az átlagembert jellemzik. A 8 évvel korábbi tragédia életre szóló sokkterápiaként emlékezteti, hogy soha többé ne nyúljon italhoz, ne kerüljön még lejjebb a rezignáltság állapotánál - mint Kenny Kristo testvére például. Matt Scudder úgy jár fel-alá a város utcáin, mint valami bolyongó kísértet: elvált, nem jár sehova, egyedül él. És mivel saját élete ennyire üres, mindig hideg fejjel tudja felmérni a helyzetet és válaszolni rá. Arctalansága is az egyik munkaeszköze.

Külön pont, hogy nem ostoba, de a következtetései világos logikán alapulnak:

• Megbízója, Kenny Kristo alighanem drogban utazik, ha nem az FBI-nak beszél a vagyonáról, hanem neki.
• Hogy mikor egy másik díler lányát elrabolják, úgy csalja a helyszínre a 2 tettest, hogy a lányt ne akarják feldarabolni.
• És miután Kennyre bízta az egyik, már foglyul ejtett gyilkos sorsát, az eltelt idő alapján sejti, hogy a fogoly közben kiszabadult.

T.J. alakját könnyű lett volna holmi idegesítő kölyök vagy a nagy dumás fekete segédfigura kliséjévé silányítani. Ezektől pedig távol áll. A hajléktalan, fekete srác inkább amolyan bónuszsegítség Scuddernek, és csak annyira óvatlan, ami még indokolható. A kedvenc szóváltásom kettejük között, mikor Matt ecseteli neki, mennyire veszélyes olyan elcsórt pisztollyal mászkálnia, amivel igenis könnyen kinyírhatja magát. "Jó; most tartsd a fejedhez, és húzd meg a ravaszt."
Tetszik, hogy bár Scudder becsüli a fiút, de a sajnálatot és jótékonykodást megtiltják a másiknak. Ebben a világban az képmutatás lenne, különösen 2 olyan ember között, akik voltaképp csak futó ismerősök. Ezért is nem ébreszti fel a zárójelenetben, mikor a saját lakásán találja: T.J. előtte az életét kockáztatta miatta, követve a 2 gyilkost a furgonjukban a lakcímükért. Soha nem állítják be holmi irgalmas léleknek Scuddert, ezért is működik a befejezés: a kölyök segített neki, így rászolgált a figyelmére.

Szinte minimalista igényű, de attól még szilárdan megírt, feszültség és légkör terén is ütős kis krimi a Sírok között. Liam Neesonnak pedig ez a legjobb szerepe John Ottway óta A fehér pokolban.