Csapda Hamupipőkének (Emésztő megszállottság)

Mickyt, a tűzben összeégett lányt plasztikai műtétnek vetnek alá, és bár a műtét sikeres, a lány amnéziában szenved, és a múltja sötét titkot rejt.


A történet szerint Micky egy nagy vagyon örököse. Gyerekkori barátnője, Do, aki irigyelte őt jómódú életvitele és bulizós stílusa miatt, szintén a lángok közt lelte halálát. A zavart lányt nemcsak nagynénje próbálja állandóan manipulálni, de az a tudat is kísérti, hogy ő talán valójában nem is Micke, hanem Do. Rátesz egy lapáttal a szörnyű titok, miszerint a tűz és a személycsere és Micky nagynénje és Do közös terve szerint történt, csak az amnéziás lány persze nem emlékezhet erre.

Az "artsy" (="művészieskedő") művek névjegyzékében kötött ki a Trap for Cinderella. A brit film, mely Sébastien Japrisot drámaregénye, a Piège por Cendrillon alapján készült, körülbelül olyan élményt nyújt azonban a felnőtt ember agyának, mint a cece-légy csípése. Csigalassú, motiválatlan, teljességgel erőtlenül kalimpáló könyvadaptáció, amely álmossá tesz, és nem képes 5 percen át megragadni az ember figyelmét.

Elképesztő, hogy mennyire kómás rendezés jellemzi ezt a produkciót. Kezdve azzal, hogy a színészi játék és a cselekmény nem generál semmi feszültséget: még a legvégén sem, amikor Micky a medencében viaskodik a gonosz nagynénjével, a tűzeset értelmi szerzőjével, Juliával. A forgatókönyv nem tud ragaszkodni a rejtély kiderítésének külön állomásaihoz, így minden történés súlytalan és megkülönböztethetetlen. Az alulreagált jelenetekben a szereplők mint a szomorú fűzfák hajlonganak a széllel, majd eltünedeznek a ködben.

Az első félóra utáni csavar, hogy a szegényebb lány került a gazdagabbik helyére, lerágott szappanopera-téma: Perla Negra, La Usurpadora és még sorolhatnám, hányban láttam már ilyet. Ahogy a fiatal lány elkezdi a neki hangoztatott ismeretségi körét megismerni, a film hosszú szeletein át nem is a jelenben, hanem a múltban tengődünk. Do és Micky, polgári nevükön Domenica és Michele gyerekkori szökellése a mezőn éppolyan nevetséges, mint amilyen klisé az ellentétességük: Micky lobbanékony, nagyképű, pörgős buliliba, Do pedig a félős, önbizalom-hiányos banki dolgozó.
Julia asszony pedig tipikusan anyáskodó, megbízhatatlan boszorkány. Úgy ácsorog és intéz hozzá kérlelésnek álcázott parancsokat, mintha valami lidérc lenne, aki egy utcai árvát akarna rémisztgetni, de legalábbis a befolyása alá vonni. És ami még elképesztőbb: utolsó jelenetét kivéve ez könnyedén sikerül neki. Az új Mickey ingatag, bizonytalan lufiszereplő: az amnézia ennyire nem törli el az ember személyiségét - feltéve persze, ha van neki! Nem érdekelt, hogy megölik-e a lányt vagy sem, vagy kideríti-e, ki ő valójában: az egész karakterpaletta szinte lebegett a szétkopott közjátékok közepette.

Hangosan kiröhögtem azokat a múltbéli emlékeket, ahol a 2 lány félreérthető, szexuális sugallmazású pózban szerepeltek. A barátságukat sem tudtam komolyan venni, hát még ezt. "Ez az, amit akarsz?! Igen?!" Valahol nagyon mélyen itt egy magányos lány reménytelensége bújhatott meg: Micky Do rögeszméjévé válik, utánozni kezdi - még a fürdőruhájában is -, végül eljut oda, hogy mindaz akar lenni, ami ő. Akár azzon az áron is, hogy megszabadul tőle. "Én őt akarom." És akkor itt van még Do naplója: nem lehetne kevésbé sablonos módon ráeszmélnie a lánynak, hogy Do és Micky - bármelyikük is legyen ő - barinők voltak?

Elsőtől az utolsó jelentéig egy harmatgyenge, depresszív tengődés ez a darab. Semmi nem működik benne sztorifronton, létjogosultsága nélküliek a szereplők és tetteik. Az emberi érzelmek helyén pedig csak az állandó letargia terpeszkedik.