Keith

"Ki a fene vagy te, valami vidéki tahó?!"

(A kicsi kocsi kalandjai)

A pinkszínű köd és a nyálas giccs hiánya még csak egy tűrhető romantikus filmhez elég. Az esetlen történetszövögetés egy komolyan vehető művet is tehet kiszámíthatóvá, neadjisten földhözragadottá. Ha pedig sikerül szerethető fiatal karaktereket megalkotni, akik hihető érzelmi utazást tesznek meg közösen, akkor jön a kérdés: mennyire érettek? Milyen problémákat élnek át, és hogyan jutnak túl rajtuk - akár magánszemélyként, akár egy párként?

Natalie, az ösztöndíjesélyes éldiák a maga gondosan megtervezett életpályáját építgeti a gimnáziumban. Ám egy buli során belép az életébe Keith, a vidámkodó, pimasz és kiszámíthatatlan fickó, akit semmilyen formában nem érdekelnek mások elvárásai, a karrierizmus, a városi etikai normák. Natalie kezdeti ellenszenve dacára lassan megkedveli a bolondos fiút, és minél inkább próbálja kideríteni a titkait, annál inkább megfogja Keith szabados világnézete.

Pofonegyszerű "Az ellentétek vonzzák egymást"-formula szerint működik a fiú-lány kapcsolat, de működik. A tervezős találkozik a spontánnal: a lány a népszerű, kicsit stréber, mindent 1 nagy cél köré építeni akaró lány, a másik fél vad, spontán, a szabadságot és az élet apró örömeit helyezi a középpontba. Mindkettő a másik fejébe próbál látni, mígnem már nem tudnak szabadulni a másik gondolatától, és mindkettejük megszokott élete feltöredezik, darabokra hull. Ez a dinamika kettejük között, és nagyrészt remekül funkcionál.

Örvendetes, hogy Natalie karakterét nem sarkították ki hercegnőszagúra: nem dölyfös, nem fontoskodó, rendelkezik azzal a könnyedséggel és közvetlen modorral, ami által életszerű alakká válik. Csak részben, a másokkal való érintkezésében hajlik el abba az irányba, amivé a szülei nevelni akarják: ambíció, sikerorientáltság, rendezett családi háttér, társaságilag vállalható szíve választottja.

Ez amúgy az egyetlen pont, ami Natalie régi életéből nekem túl karikatúraszerű: Rafael, ez a bazsalygó, felszínes selyemfiú, aki úgy néz ki a magabiztos Natalie pasijaként, mint valami felhúzható Ken-baba. A film felénél teljesen ki kellett volna rostálni a cselekményből.

Mivel ez független film, várható, hogy a hollywood-i fősodor sablonjait javarészt megszűri. Keith lázadó kölyökként nem annyira volt érdekes számomra; inkább a hatása, interakciója Natalie-vel. Kezdetben csak incselkedik vele, folyton hazudik, és az eleinte csak növeli a lelkesedését, hogy a lány veszi a lapot:

1. hagyja magát elrángatni egy vadidegen irodába, mintha megbeszélészélésre jöttek volna,
2. tekelabdákat hagynak egy tanár háza körül.
3. És megmutatja neki, milyen egy igazi problémás kocsiszerelés.

Amit Keith nem akar - és így kezdetben nem is veszi észre -, hogy minél inkább próbálja ráébreszteni Natalie-t élete mesterkéltésére, annál közelebb engedi magához. Félig már lehullt az álca, lelki pajzsa a lány jelenlétével, az általa keltett érzésekkel szemben meggyengült. Gondosan felépített ez a kötődési folymat a két fiatal közt. Natalie jól sejti, hogy Keith csak falból használja ezt a spontán-kölyök-stílust, ami nélkül igen sebezhető volna: a kabátjában antidepresszánst talál, és rájön, hogy Keith hamis címet adott meg neki.

Nagyon tetszik a felvezetés, ahogy sor kerül köztük életük legelső szexuális élményére. Natalie fellopózik a fiú kocsijára, és Keith kedvenc folyóparti helyére lépve szembenéz vele. A Keith-ben zajló tusát érzései és kötődéskerülése között a lány végül azzal oldja fel, hogy saját érzéseit bevallja neki. A fiú pedig az általa szajkózott spontaneitási-filozófiában megtalálja az igazolást, hogy mégiscsak feltárja magát a lány előtt, hirtelen, a pillanat öröméért. 

Amit viszont utáltam: a rejtett terhe a rák.

Már megint!

Idei termésből A Csillagainkban a hiba már az egész dramaturgiát erre építette: a fiatal fiúra leselkedő halálos kórra. A Keith-ben viszont ez a fordulat kilóg az egészből, és csak részben indokolja az utolsó nagy összeveszésüket. A megint - most a kapcsolatát Keith-tel - tervezgetni kezdő Natalie szívét a srác összetöri: úgy tesz, mintha egészen idáig csak azért "mászott volna a fejébe", hogy lefektesse őt. Sajnálom, de ez nekem szappanszagú: ez a fordulat minden 2. szériában elődugja idővel a fejét a Romantica Csatornán.

Örülök én a kiborulásnak, mert tényleg: hatásos jelenet! De nem érzem jogosnak az irányt, amerre a dráma elhajlik. Keith minden iskolatársa a jövőjét tervezi, míg ő talán az érettségiig sem biztos, hogy megmarad. Mikor Natalie-nak szerelés közben mondja: "Életre kel az élettelen.", lehetetlen nem észrevenni az utalást: ez az ő nagy reménye. Hogy a lábon járó hulla talán csoda folytán meggyógyul, és hosszú élete lehet. Pont ezért kellene felfognia mostanra, hogy egymás képében esélyt kaptak Natalie-val az őszinte boldogságra. És mégha nem is akar a lassú elmúlásával fájdalmat okozni, honnan a p****ból szedi, hogy attól kevesebbet szenved majd, ha már sokadszorra is becsapja?  

Elvárásom volt, hogy ne csak a lány, a fiú is lássa be, mennyire foglya lett a saját világképének. Így nem lett érzelgős, amikor Natalie végül mindenre rájön, és a rövid jövőjük ellenére mellette marad. Sőt: még Keith szokásait is magára ölti:

• megtanul szerelni,
• Keith régi sárga kocsijával járja az utakat,
• és ugyanúgy bámulja az éjjeli eget a platóján, mint mikor együtt voltak.

Kicsit művészieskedő a film utolsó képe, ahogy a lány kifejezéstelen arccal bámul az égbe, mintha ő is halott lenne, ahogy feltétlezhetően Keith. De így is lejön a végkifejlet: Natalie képes volt kitörni korlátolt létezéséből, megtagadva szülei akaratát. Amíg Keith élt, addig a lehető legteljesebb boldogságra törekedett vele, és miután eltűnt mellőle, mindazt, ami fontos volt neki, a saját élete részévé avatta.

A Csillagainkban a hibáról írtam, hogy némi egészségipari propagandaíze van, ami ront az alkotás őszinteségén. Tudom, hogy nem lehet szándékos, de a Keith meg egész véletlenül antiprogpaganda-ízt hagyott bennem. Keith elbarmolt tahóságát a tetőpontnál a szívem hozzátársította a rákbetegek mai, "hivatalosan elfogadott" útjához: kemoterápia, gyógyszerszedés, görcsös emberkerülés, sőt szeretteink távoltartása azért, hogy "ne szenvedjenek ők is". Ha az utolsó harmadára így tekintek, akkor egy összefüggően jó, kifejezetten érdekes tinidráma a Keith.

Ajánlom megtekintésre.