LOGAN

Hugh Jackman: „Meglepő, friss és emberi történetet akartunk. Számomra Rozsomák igazi ereje nem a szuperképességeiben, hanem az emberségében rejlik. És most, amikor utoljára játszottam el ezt a szerepet, még inkább erre figyeltem. 

Nem a karmai érdekeltek, hanem a szíve.” 

Arrogánsnak tűnhetek, de nem fogok külön lelkendezni mindazon, ami a Logant zsánere zöme fölé emeli, kezdve az R-es korhatárvinyettával. Eddig csupán a Deadpool és a Penge-trilógia voltak elég bátrak ezt vállalni és közben tisztes forgatókönyvvel is ötvözni. 4 évtizeddel a Superman után, a tizedik X-men-film idejére tartunk itt. Hollywood mintha úgy üldözné a bátor kreativitást, miként Logant és X-professzort a Transigen.

Ahogy Harrison Ford nyilatkozott Han Solo-ról, Hugh Jackman is azt akarta, hogy ikonja dicstelen, mégis méltó búcsút kapjon, melyben feláldozhatja saját életét azokért, kik számára fontosak. A Logan Jackman Rozsomákjának és Patrick Stewart Charles Xavier-jének a köszönése. Ám a Deadpool-hoz hasonlóan egyik másik X-men-mozihoz sem kapcsolódik - kivéve talán a legelsőt 2000-ből. Ha valaki egy nagy formátumú, epikus szalagavatót kíván a Stewart-Jackman duónak, nézze meg Az eljövendő múlt napjait. Ha egy kisebb, meghittebb, valóságszagúbb művet - anélkül, hogy előbb átmenne a fél szérián -, arra ideális darab lett a Logan.

2029: a mutánsok szinte mind kihaltak, csupán Logan és X-professzor vegetálnak Mexikó határvidékén. Logant manapság már mérgezi az adamantium a csontjaiban, Xavier pedig Alzheimere miatt rég nem ura tudati erejének. A volt ápoló Gabriela felkéri Logant: vigyen el egy kislányt, Laurát az Éden nevű titkos észak-dakotai gyűjtőhelyre. Rövidesen menekülniük kell, Gabrielát pedig megölik. Üzenetéből Logan megtudja, hogy a nő régi munkahelye, a Transigen mutáns gyilkológépeket próbált megalkotni izolált gyerekekből, és most vadászik a túlélőkre. "Laura" pedig nem más, mint Logan biológiai utóda, "X-23".

Örvendezek a hajtűkanyarnak, ami az előző X-men-mozi, az Apokalipszis után beállt a tónusban. Totál olyan érzést kelt a Logan, mint egy Mad Max-szerű üldözésfilm. Ügyes kis írói munka támasztja meg a poros, kopottas látványvilágot. A sivatagi tájak, plusz a Transigen bérkatonái a régi cyberpunk-os disztópiákra emlékeztetnek. Most nincs széles körű nyitómagyarázat, hogy hogyan jutott idáig a mutánsok "faja", vagy hogy mitől ment ennyire tönkre kedvenc X-men-eink élete és lelke. Nekem sem volt emiatt hiányérzetem. Frissebb, súlyosabb lett így az alkotás, a lényegi kérdésekre idővel választ kapunk. 

Meglepetés volt az immár 90 fölött járó Xavier ebben a filmben. Logan kegyetlennek látszó tette, hogy egy sötét szobába zárva tartja és injekciózza őt, valójában óvintézkedés, nehogy egyik agyhullámkitörése életet oltson ki... ismét! Borzasztóan tetszett, hogy szellemi roncsként kezdi a cselekményt (amiképp Az eljövendő múlt napjaiban ifjú Charles), majd útközben lassan összekaparja a régi önmagát. Logan és Laura, majd a vendégség a Munson-háznál ismét családi környezetet ad neki. Egészen jó állapotba javul föl, csak azért, hogy eszébe jusson, hogyan okozta akaratlanul a régi (X-men-)családja végét. Ez flashback nélkül is gyönyörűen kifacsart és szomorú, főleg, mivel a Logannek hitt gyilkosa előtt gyónja meg.

Wolverine még sose volt ennyire antihős. A nagy fináléra Jackman kifejezetten felülmúlta addigi játékát a szerepben (ahogy pl. Ewan McGregor Obi-wanként Star Wars III-ban). Logan/Wolverine minden hege, közönye, cinizmusa, hamu alatt parázsló dühe mind ott rejtőzik az arcán, kivetül a mozdulataiba. A szupererőt visszafogni tényleg teret engedett a karakter árnyalásának. Brutalitása sem csak azért törhetett elő végre jobban, mert a stúdió leküszködte a vériszonyát. Eszméletlen látvány, ahogy valamelyik karmos szereplő fölnyársal és széthasít valamit.  

Megindító és muris volt az a rögtönzött, bakugrásos nevelés, ahogy Laurát kezelni próbálja, eleinte még Charles segédletével. Dafne Keen-re nagyon illett a szívós mutánsárva figurája. Külön öröm, hogy az írók nem nyomtak rájuk címkemotivációt, semmi klisészag, érzelgős apa-lánya-ismerkedés nem rondít a jeleneteikbe. Valódi éle van a Logan és Laura közti kapocsnak, a dráma visszafogott és életszerű. Belém mart - jó értelemben -, mikor Laura az igazáról győzködte Logant:

1. hogy az Éden nemcsak dajkamese, amit Gabriela egy X-men-képregényből vett (merész fricska a Marvel felé). 
2. majd már az Édenben, hogy ő megvédheti őket.

Sajnos a fölaprított rosszfiúk kb. annyi személyiséget kaptak, mint egy szemeteskuka. Ahhoz képest, hogy egy gyűrött, meggyötört Logantől indítunk, nagyon eltúlozták a karmosok megölhetetlenségét. X-24-et a Munson-háznál minden módon szitává lyuggatják, épp csak a fejét hagyják épen! Apropó: a végső harcnál kicsit sokára lövi le végre Laura X-24-et azzal az adamantium-tölténnyel. Úgy érzem: ha tervszerűen szembeszállnak a Transigen-nel, vagy legalább együtt törnek ki az erdőből, Logan nem halt volna meg. Kommunikációhiány. Bár ez talán nem olyan meglepő annak tükrében, hogy a lány bő órányi némaság után előbb spanyolul, majd angolul is folyékonyan beszél. 


Lelőttem a poént a befejezésről, de azért mégis szánnék rá egy külön bekezdést. 100%-ban igazolom Jackman és James Mangold döntését, miszerint a címszereplőt a halálával helyezzék végső nyugalomra. (Tudom, furán hangzik így.) Amit egy ember csak átélhet az életben, azt Logan megtapasztalta. Nemrég elvesztette élete egykori fő iránymutatóját, Xaviert, és láthatta a szörnyeteget, amivé nélküle vált volna: X-24-et. Önmaga feláldozása, plusz utolsó szavai Laurának, hogy ő se váljon gyilkos fegyverré, logikus és célszerű végkifejlet. Sírján az X-alakba döntött kereszt pedig a lehető legegyértelműbb jelzés: ennyi, nincs tovább. "A való világban az emberek meghalnak."

Három X-men-trilógiával és egy Deadpool-lal a hátunk mögött elégedettek lehetünk. Bár Az eljövendő múlt napjai után nekem ez inkább epilógus volt, annak kifejezetten hangulatos és szilaj. Boldog vagyok, hogy így köszönhetett el az ezredfordulós szereplőgárda maradéka. És bár sejtem, hogy a Fox 2-3 évnél tovább úgyse hagy békét a viharvert franchise-nak, azért remélem, hogy tanultak a Logan sikeréből. Földönjáró, esendő, hús-vér emberalakok köré kell felnőtt hangvételű, érett drámát létrehozni, mindegy, mi a műfaj vagy kik a célközönség. 

A LEGO-Batman-film

Végre egy jó Batman-paródia! 

20 évvel a Batman & Robin után kijött egy újabb poénosra vett feldolgozás, amit részben mozis játékreklámként is akart felhasználni a Warner stúdió. Ám a vízválasztó különbség, hogy a "The LEGO Batman Movie" meg is felel annak, aminek mutatja magát. Ez egy vígjáték a tényleg vicces fajtából, és nagyon jó ötletek dúsítják elejétől végéig.

1. Sem a hasonlóságai közvetlen elődjével, 
2. sem maga és a DC-világ parodizálása, 
3. sem pedig a játékreklám-jelleg 

nem rántják le tartalmilag a posványba. Azonkívül, hogy remekül szórakoztatja bármelyik korosztályt, ugyanúgy állóképes szereplők, látvány és üzenete terén, mint a "The LEGO Movie" volt 3 éve - mégha ahhoz nem is nő mindenben föl. 

Érdekesnek tartom a produkció helyét a rossz hírű Detektív Képregények Élőszereplős Univerzumán (DCEU) belül. Ez végre friss levegőt hozott a DC több éves pechszériájába, és első eset, hogy a Warner saját műben bírálja munkáját a szuperhősfilm-műfajon belül, és a denevérmaszkos igazságosztó minden (ismertebb) inkarnációja felbukkan legalább egy villanásnyi időre.
Most először működik egy vígjáték-feldolgozás a címhősről - szemben a 97-es és 66-os retkekkel. Részben azért, mivel Will Arnett Batmane, bár önfényező és szeret keménykedni, mégse megalázóan hülye, ahogy a sötét igazságosztó szerepében tetszeleg. Ezt utoljára a Kick-Ass Batman-gúnyrajzáról, Big Daddy-ről tudtam elmondani.

A cselekmény nagyjából A LEGO-kaland sémáját követi, persze az itteni Bruce Wayne-re szabva. Gotham egy átlagos napján szuperbűnözők futkosnak az utcákon, Jokerrel az élükön. Ám az álarcos fenegyerek szuperkütyüivel ismét szétcsap köztük, majd hazarepül kastélyába. Világos, hogy kényelmes neki az a magány, ami otthon fogadja, ha meg nagyon unná magát, ott van társaságnak az inasa. "Bruce uram, az ön legnagyobb félelme (...) Hogy ismét egy család részévé váljon."
Aztán ez a vegetálós védettség fölborul, mikor egyszerre több oldalról bolygatják magányos életvitelét:

1. Az új felügyelő, Barbara sima polgárőrt akar csinálni Batmanből,
2. a csajt bámulva Wayne adoptál egy lelkes árvát, Dick Greyson-t, 
3. akiből Alfred miatt kénytelen szuperhős-segédet faragni,
4. és a tetejébe Joker az összes bűnözővel együtt rendőrkézre kerül.

Márpedig ha semmi dolga, mihez kezd egy sztárönbíráskodó? Rászokik a civil életre? Lópikulát! Inkább elcsórja a Fantomzónába teleportáló ágyút Superman-től...

Egyedül a nyitó nagyjelenetet találtam túl harsánynak; nagyon érezni rajta, hogy csak minél több DC-karaktert bele akartak gyömöszölni. De azután már a cselekmény és a humor is bevontak, megvolt a hangulat és a lendület. A poénok nagy részét jópofára találták ki, a fricskák és utalások szellemesek, a helyzetkomikum továbbépíthető. Okosan röhögik ki az ikon 8 évtizedének néhány híres logikai bukfencét:

• a 66-os TV-filmet a cápariasztó spray-vel és Alfreddel az Adam West-gúnyában (ami amúgy a kedvenc ötlettársításom a filmben);
• Robin buzis kezdőruciját a képregényekből;
• Poison Ivy pingvincsókja fityisz a Burton-Schumacher-filmcsokornak;
• a 89-es pillanatot, mikor Alfred beenged egy főszereplőt a Bat-barlangba,
• illetve a Batman V Superman nagy összefeszülését. 

Ezek számomra mind muris kikacsintások voltak, amikhez képest a LEGO-verziós Joker nem valami nagy szám. Azt mondjuk egy okos húzásnak tartom tőle, hogy régi (DC-s) bandájával együtt, csakúgy bevonul a börtönbe, összezavarva Batmant. Batman bevallja a nyitócsatában, hogy egyáltalán nem tartja különleges ellenfélnek - ahogy Superman Zod-ot -, ami arra ösztönzi, hogy felülmúlja magát. Tudja, hogy Batman "rosszfiúk" nélkül maga válik rosszfiúvá, és pont arra vetemedik, amit Joker vár tőle: bejuttatja a mindenség legnagyobb börtönébe, a Fantomzónába. Őszintén szólva: kicsit elnagyolt terv, és azt se nagyon látom, mitől hallgatnának rá a zóna szupererős szörnyei, mikor megszökik. De az mindenképp ügyes húzás, ahogy rájátszik a legós Batman egójára. 

Tömegek mozgatásában már jóval sutább A LEGO-Batman-film, és ezen látni nagyon a játékreklám-beütését. Felvonul Batman majdnem teljes ellenfél-készlete, később jön a DC-hősök tömeg-cameója a Magány Erődjében, végül egy sor nem-képregény-gonosz a Fantomzóna: világából: King Kong, Dracula és a többi. Mind a 3 halmazra jut 1 fő - Harley Quinn, Superman, Sauron -, akinek némi kis szerepe is volt, nekik tetszettek is a jeleneteik. Azt is elismerem, hogy majdnem olyan tágas és éppoly változatos Batman saját világa, mint a tágabb LEGO-dimenzió. De a Bat-famílián és a 3 mellékszereplőn túl a többiek csak egy nagy masszát képeznek, hogy lássuk: ők is ott vannak.

Nem éreztem annyira klisészagúnak az amúgy tökegyszerű mondanivalót. Alfred már az előzetesben azzal traktálta urát, hogy vállalnia kell az emberi kapcsolatokat, mert ahogy most él, az beteges. A legós Batman nem egy bonyolult lélek - sőt, olykor kifejezetten bunkó -, de tetszik, hogy az alaphelyzete olyasmi, amire könnyű ráismerni. Itt ez a magabiztos, sikeres fickó, aki profi abban, amit csinál, és aki nagyon jól elvan kötöttségek nélkül, most mégis mintha ostrom alá kerülne.
Könnyű belátnunk, miért nincs Bruce-nak igaza, amikor tiltakozik a változás ellen. Az életben, mégha állandóan, sőt egyszerre többfelé kell is időt-energiát ölnünk társas kötelékekbe, ez akkor is jobb, mint az állandó egyedüllét látszatbékéje, ami valójában aranykalitka - egy olyan probléma, melyre A sötét lovag - Felemelkedés Alfrede is rámutatott. Batman valami tutibiztos börtönbe akarja átrakni Jokert a jó öreg Arkham helyett, miközben ő maga is egyfajta önkéntes börtönben sínylődik, és képtelen belátni ezt. "Elnézést: szó szerint fogalmam sincs, hogy miről beszél."

Ezért is örültem annak, hogy Dick és Barbara nem lettek idegesítőek. Barbara/ Batgirl még érettebb felfogású is Batmannél, sokszor neki kell ráébresztenie pár szemet szúró baklövésére. A hiperaktív Robin sem csak egy hangos ébresztő Batmannek a valódi élettől. Egyetértek Alfreddal, hogy a fiú jelenléte segít Bruce-nak, mikor - részben pont Barbara kampánya miatt - épp újra kell értékelnie helyét a világban. Már nem játszhatja a vagányt Gotham polgárainak, de tanárként tovább dicsértetheti magát az új partnerével. "Első lecke: AZ ÉLET NEM AD BIZTONSÁGI ÖVET!" Igen sok múlott számomra azon, hogy Batman okulási folyamata nem lett érzelgős, sőt néhány zsákutcáját is láthattam, mire Bruce eltalálja a megfelelő viszonyulást nemcsak új csapatához / családjához, de a régi "ellenséggalériájához" is. 

Technikai részletekről inkább nem ömlegek: a stop-motion-CGI-kombó továbbra is fergetegesen mutat a vásznon. A "The LEGO Batman Movie" végre üde folt a DC tavalyi triplabukfence után, az első viccesre szabott Batmannel, akin tényleg lehet nevetni. Nagyon élveztem, bár a "The LEGO Movie"-tól mégis kicsit zsengébb, főleg üzenet és váratlanság terén. Egy kimagasló mese kapott egy nagyon ügyes spin-off-ot, ami első pozitív moziélményem 2017-ből.

4/5-öt adok rá.

Ötven árnyalattal sötétebb

"Ha van fekete részetek, az kell nekem, oké? 

Én csak feketével dolgozom. 

Meg néha: nagyon-nagyon sötét szürkével."

Minden értelmes felnőtt ember tudhatta, mi érkezik meg idén januárban A sötét 50 árnyalata (magyar) címmel: egy WC-papír regény bűnhamis átiratának a még üresebb másolata. Bizonyítja ezt, hogy előbb Sam Taylor-Johnson rendező, majd kis híján Jamie Dornan is otthagyta a szériát, amely soha nem is volt másnak szánva, mint telenovella a nagyvásznon, a létező legvérszegényebb pornográf képvilággal kidíszítve.




Sajnos tartja magát a vén stigma, hogy minél kevesebb főhős(nő) jellemvonása, annál könnyebb a hölgyeknek a bőrébe álmodniuk magukat, és fantáziálni arról, amit átél(het)nek. Ez teszi annyira sekélyessé már az alapanyagot is, amiből a filmeseknek dolgozni kénytelenek. 

Olyan szereplőktől alszunk el, akik nem viselkednek valódi emberként, életüknél csak személyiségük nagyobb 0, sőt: még a kapcsolataik is csak olyan bágyadtan betegesek. Erre lehetett számítani, és nálam is ez a kiindulópont, mikor írok erről az izéről.

Bár 2015-ben majd' minden toplista mélypontját bevette az előd, szerintem még ahhoz képest is gyengébb lett a Darker. Könyv vagy film: A szürke 50 árnyalatát én magam is megvetem, röhejes telenovellaklónt látok benne, amely idomított nézőbázist szolgál ki.

És mégis: ott legalább az ürügy történet araszolt valamerre. A fő páros ismerkedése egymással és egymás világával adott némi tüzelőanyagot, hogy ne csak terjengjen az egész 2 óra hosszat. A végén pedig a lány maga lépett ki a zsákutca viszonyból a hercegével, akinek saját szabályát dobta vissza neki. Egy hamis tündérmesében élhetett egy időre, de észre tért, és továbblépett abból.

Pusztán a tény, hogy Ana visszamegy Chris-hez, kivágja azt az 1 tartócölöpöt, ami ezt a rozoga szoftpornót állva tartotta. Tökéletes súlytalanság lengi be, mikor épp mit gondol vagy érez a lány - ha ugyan bármit -, 

hisz Anastasia Steele nem karakterként volt kitalálva, hanem mint egyfajta Rorschach-tintakép a hölgyolvasók és -nézők számára, amibe azt látnak, amit akarnak. Nem Dakota Johnson hibája ez, de attól ez még szakmai prostitúció.

A legnagyobb sértés ebben a műben az, hogy mennyire nem próbál egészestés moziként viselkedni. Olyan, mint egy TV-sorozat sokadik évadközepe. Az alkotók érezhetően úgy álltak hozzá, mint akik egy kibelezett hullát balzsamoznak, 

ezért érezni olyan szétszórtnak, jelenetkonfettik halmának a Darkert:

• Anastasiát molesztálja a kiadófőnöke, bizonyos Mr. Hyde;  
• Christian egy érzelmileg labilis alávetettje tűnik föl, majd el csak úgy;
• előbbi szópárbajt vív utóbbi ex-szexúrnőjével, Elenával;
• néha maszkabálba mennek;
• és a férfi helikoptere kényszerlandol, ami két perccel később mintha meg se történt volna. 

Gyarló férfiként pusztán két pozitívumot tudok felhozni a franchise mentségére: Dakota Johnson külsejét, és hogy nincsenek ocsmány vagy szembántóan rikító helyszínek.

Ha nagyon(-nagyon-nagyon) mélyre ásnék, mondhatnám, hogy Christian Grey itt már legalább nem akkora egótól duzzadó seggfej, mint azelőtt. Hogy itt már azért küszködik a szadomazo hajlamával, miszerint neki muszáj bántania egy nőt, mert crack-túladagolt anyját idézi föl benne. 

Valahogy így küszködik A sötét is, hogy kezdjen valamit ezzel a nem létező konfliktussal: a felállásban nyilván Elena a múlt rossz-szelleme, Ana meg a boldog jövő reménysugara. A kínlódó férfi pedig végül utóbbi elképzelését választja egy kapcsolatról, mert ugye a szerelem jóval mélyebbre hatoló dolog, mint az aberráció. Nahát...!

Ja! És emlékszik még valaki az emlékezetes szövegre, miszerint Mr. Grey nem szeretkezik, hanem...valami mást csinál? 
Nos, erre kapunk egy visszautalást a papíron drámainak szánt tetőponton:
"Te megtanítottál baszni! Ő megtanított szeretni."

Valahol állejtős nekem, miféle építőkockákból próbálnak írók egy-egy ilyen romantikus regényt, majd abból forgatókönyvet összerakni/összehordani. A Fifty Shades Darker pontosan olyan kártyavár, mint a zsáner legtöbb klubtagja, amikre elég egy nagyot ráfújni, és máris szanaszét hevernek a padlón. Se történet, se karakterek, se energia. 

Matekalapon 0-t adnék az újratöltött Grey-Steel-románcra, ezért egy zárlatos fénykardvinyettát nyomok rá értékelésképpen.

A csendőr nősül

MINDEN IDŐK EGYIK LEGMURISABB ROMANTIKUS VÍGJÁTÉKA!

A LEGJOBB CSENDŐRFILM!

TALÁN A LEGVICCESEBB FRANCIA KOMÉDIA!

LOUIS DE FUNES KARRIERCSÚCSA!

A nyaralószezon kezdetén Saint-Tropez tettrekész csendőrei civil ruhás akció keretében felügyelik a megye főútvonalait. 

Az örökké éber Ludovic(us) Cruchot/Lütyő őrmester egész a csendőrségig követi az egyik gyorshajtót, ám ott kiderül, hogy

Josépha/Ludovica tábornokné az, a normadiai körzetparancsnok özvegye. Szinte első látásra egymásba habarodnak, bár Lütyő lánya, Nicole ellenzi a mostoha gondolatát. 

Eközben a tábornokné beizzítja Lütyő tiszti ambícióit, és először a törzse, Gerber/Gabaj posztját veszik célba... 

Bizonyos értelemben A csendőr nősül a 64-es alapmű igazi folytatása. Annak nem egy történetelemét nemcsak elismétli, de tovább is fejleszti, miközben valami frisset, új hoz a történetbe. Nem érezzük úgy, mintha csak kitérőt tennénk hőseinkkel Saint Tropez-tól távol, és a környezet sem egy pókerarcú metropolisz. 

Ez a film tele van életkedvvel, és egy helyzetet el nem szalaszt, hogy abban valami hasrándító poént hintsen el. Minden ismertebb figura megkapja benne a maga perceit a "villogáshoz", és egyikük sem válik soha ellenszenvessé vagy idegesítővé.

Sokkal ügyesebben bánik a nőkkel az új rész a két korábbitól. Nicole itt végre nem a bajkeverő tinédzser, akit az apjának kell kihúznia a szarból, hanem "felserdült nagylány", fiatal felnőtt nő.

Éretlensége utolsó nagy szeletén már az első félidőben túlnő azzal, hogy elfogadja Ludovicát, mint lehetséges új szülőt, és társat az édesapjának. 


Külön tetszik nekem a párhuzam, hogy miként Ludovicusszal a szerelembe esés, úgy Nicole-lal az összebarátkozás is kb. 1 perc alatt végbemegy. Néhány szóváltás, 

és onnéttól a párkapcsolatok egy másik, kevésbé lelkesítő oldala is kicsit elővillan. "Nem sikeredett a szerelem, főnök?" 

Genevieve Grad bizonyára örült neki, hogy a női főszerepet egy másik kedvelhető karakter veszi át, míg ő maga illően búcsúzhat el a Csendőr-sorozattól. Bár a férjhez menetele nem igazán volt fölvezetve, de ez a legkevesebb...

Még annyit Nicole-ról: helyeslem, hogy az édesanyja csak egyszer kerül szóba, mikor Lütyő először letagadja a korát. Így nem tűnik anyakomplexusnak az, hogy ellenzi Ludovica belépését az életükbe. 

Látja, hogy apja teljesen begőzölt ettől a fenenagy szerelemtől, holott alig ismeri ki magát ilyen ügyekben. És akárcsak Gabaj, Nicole sem akarja, hogy apja ki legyen szolgáltatva egy ilyen férjvadász asszonynak, aki nyilván az elhunyt férjéhez próbálja hasonlóvá formálni Lütyőt. 
"Ne nyugtalankodjon, majd én vigyázok rá!"
"Eeh, engem épp ez nyugtalanít..."


Gabajt bevonni egy teljesen komolytalan "szerelmi háromszögbe" észveszejtően nagy húzás volt, sőt vele együtt felesége, az eddig egyjelenetes Cecilia is bekerült a poénáramba. Lütyőt és Gabajt is egy-egy jellemes asszony segíti a felkészülésben, csak előbbinek még ott van erősítésként a másik nő, a lánya is. 

Magát a vizsgát lehetett szerintem a legnehezebb úgy viccesen megrendezni, hogy közben a fontosságát is átérezzük. Jean Girault ezt hibátlanul megoldotta: a két törzsőrmester felelése tele van kacagtató pillanatokkal, ahol szinte gimis tanulóként viselkednek. 

És valahol még magamra is ismertem a vizsgázási stílusukról. Persze, én sose próbáltam más tollát gallyra vágni vagy táncikáltam a padon kárörömömben. De a frusztráció, az, ahogyan az ember kínlódik a nagy megmérettetés előtt, a tananyag részleteinek megvitatása a sorstársakkal mind cefetül ismerős pillanatok voltak.

Lütyő törtető hajlamai már áthelyezésekor megcsillantak, de itt virágzik ki nagyon az egója. Gabaj eddig a "nagy" felettes volt, akinek az elismerésére ácsingózott. "Tudod, hogy százszor annyit érsz, mint ő!" 

Most az alezredes elismerése a fontos - persze, csak míg még följebb nem jut majd a ranglétrán. Még a rivalizálást a két törzsőrmester között sem éreztem rosszindulatúnak vagy nagyon szemétkedőnek. 

Gabaj csak nyel, nyel az új főtörzstől, majd újabb rangcsere, és a saját levét itatja meg vele. Nehogy már Saint-Tropez volt főtörzse ne bírjon XY métert merülni...! 

Imádtam, hogy a magyar szinkron a csendőrök jól ismert nevei mellé újabb névfordításokat szállít: "Roskadt tábornok személyes barátnője! És a barátnője Tuskó államtitkárnak! És valakinek, akit nem nevezek meg!" 

Debello, "A késelő" autós-motoros üldözésére térnék még ki, amelyet szintén jó tempósra csináltak meg. Jobban élveztem, mint a legtöbb akciófilmbeli autóshajszát. Itt sikerült végre 

Clotilde/Angyalka nővért is igazán "beindítani" humorforrásként - bár ő mindhárom részben egyjelenetes figura maradt. Épp ezért örültem, mikor kiderül, hogy időközben már többször száguldott Lütyővel ilyen-olyan bűnözők után. 

Az esküvői menet a közeli Szent Anna-kápolna előtt pedig az egyik legvidámabb koronát teszi föl a produkcióra, melyet bármilyen alkotásnál láthattam eddig.

Raymond Lefebvre, aki mind a 6 epizód zenéjét szerezte, most igazán kitett magáért. Vérző füllel se tudnék ráunni kimondottan az itteni nyitózenéjére, de az összes többi felcsendülő muzsikát is imádtam/imádom hallgatni.

A csendőr nősül volt a sorozat utolsó jelenése a 60-as években, és már ekkor kultikus státuszba emelkedett. Mindent megad, amit egy könnyed romantikus vígjátéktól számítani lehet: nevetésözön, léleküdítő hangulatvilág, parádés helyzetek színes karakterekkel. Sokatmondó, hogy a világ egyik legfiatalosabb filmjét már fél évszázada forgatták, és amely egy ötvenes (éveiben járó) férfi meg egy negyvenes nő románcáról szól. 

Csillagos ötöst adok A csendőr nősülnek.