Rosszakaró (Eleven kór)

Lehet, hogy James Wan a horror műfajában érzi igazán elemében magát, de nálam egyelőre még várat magára, hogy valami rendkívülit mutasson. A Malignant-ot úgy fogtam föl, mint Wan hobbikísérletét: se füle, se farka, az szándék szerint csontig hatoló ijedelem helyét többnyire csak a röhej és unalom változó töménységű kulminációja tölti meg. Szórványos emberi vagy bevadult pillanatok lendítenek túl minket ezen az elvetélt homokozógyakorlaton.
 

A történet szerint a terhes Madison fejét egy vitájuk során a falhoz veri tahó férje, Derek. Másnap valaki megöli a férfit, szegény Madison pedig elvetél. Mostohahúga, Sydney próbál némi lelki támaszt adni neki, de Madison-t sötét látomások kezdik gyötörni egy Gabriel nevű szörnyalak gyilkolászásairól. Lassan fény derül a múlt titkára, miszerint Gabriel egy tumorszerű, torzszülött csökevényiker, aki Madison testén élősködött egy életen át.
 

Látom én a körvonalait annak, amit a rendező ki akarhatott hozni ebből az egészből, de attól még esetlen próbálkozás. Krimi-elemekkel vegyíteni egy A kör-höz hasonló horrort még nem rossz elgondolás, témául pedig ha jól vettem ki a zűrzavarból, a családi kötelék szerepe/funkciója:
1.    Madison fő támasza, a testvére nem vér szerinti rokona,
2.    rémálma tárgyáról kiderül, hogy végig épp az ő testében bujkált,
3.  és belülről megölte Madison gyerekeit még embrió korukban, a létező legintimebb emberi kapocstól fosztva meg a nőt. És még tetszett is volna az ötlet, hogy ezt megtudva nyeri vissza a végén Madison az irányítást Gabriel-től mindkettejük teste fölött.
 

Ez a családi dráma Madison körül olyan setesuta maradt. Láttam, hogy ez a gyengus krimiből dilis akcióhorrorba átcsapó mű arra próbál kifutni, hogy a két főszereplő hölgy újra fölfedezi a testvéri összetartás lényegét, miközben a torzó gyilkos ámokfutása kiteljesedik. De sem ennek, sem Madison-nak a család többi tagjával való kötelékéke nem volt megágyazva – nem beszélve a párbeszédek idegenes, természetellenes mivoltáról. Gépies események és szóváltások követik egymást, és félúton márcsak félszemmel, cinikus ábrázattal figyeltem, vajon most mit ránt elő Wan a cilinderből.
 

A zsarukat itt kompetenciában valahol az első és utolsó Die Hard közé taksálnám be: függetlenül attól, hogy a bűntény megfejtetése mekkora egy meglódult agyrém, a rendőrök akár takarítók is lehetnének, amilyen rátermett, szervezett és felkészült a nyomozásuk. Nem tudom, min fogtam tovább a fejemet: hogy egy szál rendőr egyedül üldöz árkon-bokron át egy szadista gyilkost, vagy hogy mikor végre már Madison-t gyanúsítják, egy zsúfolt fogdába zárják be. Mennyi sok felcímkézett áldozatjelölt egy helyen...!
 

Nem neheztelek különösebben a Malignant-ra: bődületes baromság tele zsenge vagy éppen abnormális részekkel, amiknek vajmi kevés esélye van összefüggő egésszé épülni, és úgy feltöltődni a rémület atmoszférájával. Egész murisan béna horrorfilm 2021-ből.

2/5-tel köszönök el tőle.

Venom 2. - Legyen vérontás!

Nyakamat tettem volna rá, hogy magyarul úgyse merik majd bevállalni egy ennyire "uszító"/"lázító" alcím szó szerinti fordítását! 

Ez nem folytatás volt. Ez egy utánzat, ugyanazzal a színészgárdával. Ezt látni az első Venom után olyan érzés, mintha a Penge 1. után a Szentháromság, vagy a Supeman 2. (mindkettő) után A béke nyomában kerülne a szemünk elé: mindaz, ami amott jól vagy felemásan működött, az itt önmaga kifakult lenyomataként irritál és fáraszt minket másfél óra hosszan. Valami nem számszerű, finom hangolású dolog elveszlett ebből a szériából, de nagyon.

A Riot-incidens már lecsengett, az élet megy tovább. Eddie Brock számára egyre stresszesebb együtt élni a benne bujkáló, de a bezártságot egyre rosszabbul viselő Venom-mal. Karrierje ellenben lökést kap, mikor meginterjúvolja a kivégzésre váró, instabil pszichopatát, Cletus Kasady-t, aki külön neheztel Eddie-re. A pokol akkor szabadulni el, mikor Venom egy darabkája Kasady véráramában köt ki, melyből az ítélet napján megszületik Vérontó, az „atyjánál” sokkal vérengzősebb kedvű szimbióta.

 

Ledöbbentem, hogy mennyire nem működik a 2. felvonás – sem mint folytatás, sem mint önálló darab. Odavesztek az eredeti Venom spontán energiái, a jópofa és abszurd vegyítése a topis humornak és a visszafogott horrornak. Pedig ránézésre ugyanaz a tónus; a látványosságok, a visszatérő arcok és konfliktusok mind ismerősek. Talán pont ez volt a baj: senki és semmi nem haladta meg kicsit se önmagát az előzmény óta. A szereplők egyszerűen leutánozzák az első részbeli valójukat, végigfutják ugyanazokat a köröket, de semminek nincs igazi motorja, célja, iránya. Olyan izzadtságszagú az egész cselekmény és hamisak a szereplők interakciói, alakításai, hogy az már nemcsak béna, hanem idegekre telepedő.

 

Ripacsbombaként robban Woody Harrelson minden ízében és percében: Uma Thurman vernyákolt és játszotta így az eszét a Batman & Robin-ban! Régen láttam ennyire súlytalanul tálalni egy tragikus gyerekkort, melyben a későbbi főgonoszt elvileg évekig verte a családja, mígnem kinyírta őket. Nője, a száján át hullámorkánt támasztó Sikoly se több egymondatos őrült gyilkosnál, akit egy titkos intézet seggfej személyzete ’96 óta elzárva tartott a világtól. Az ördögi pár egyedüli terve bosszút állni bizarr privát esküvőjük során – Brock-on mert elferdítette az igazat Kassady-ről, és egy zsarun, ki egykor ellőtte Sikoly fél szemét.

 

Vérdíj kitűzését fontolgatnám arra az emberre a Sony-nál, aki eldöntötte, hogy ezt a retardált PG-13-as besorolást erőltessék. Vérontó, az elvileg Venom-nál is vérengzőbb szörny puszta ötlete is megkövetelne minimum egy R-, vagy akár NC-17-es felnőtt besorolást. Itt a két szimbióta bunyójában nincs izgalom, feszültség, brutalitás vagy legalább a rombolás adta puszta ütősség, amit huszadrangú shounen-animék is meg mernek és tudnak is mutatni. Vérontót, mint természeti erőt és 30 éve megjelent képregény-karaktert a büdös életben nem fogja a néző ebből a filmből megismerni, születésétől kinyiffanásáig egy elpazarolt lehetőség maradt.

 

Hogy a Pokolba csinálták, hogy Tom Hardy maradt, és mégis teljesen kiszáradt a fő duónak az a fickósan vicces, jópofa, zaftos kényszer-szövetsége, ami az 1. solo-Venom-film létlényege volt?! Ami azt bűnös élvezetté tudta tenni –  nemcsak a Pókember-képregények rajongóinak! Eddie és Venom szinte végig kifejezetten utálják és gáncsolják egymást: a riporternek púp a hátán Venom, az idegen lénynek pedig kész börtön a négy fal közé zárva, nyilvánosan kb. sose mutatkozva vegetálnia. 

Lakótársán – meg a csoki-utánpótlását adó Mrs. Chen-en – kívül senkivel se beszélhet, soha nem hentelhet kedvére rosszfiúkat, ahogy Eddie ígérte neki. Poénra veszik, hogy nincs épkézláb párbeszéd, konfliktusrendezés vagy bármi olyan kettejük között, ami legitimálná, hogy egyáltalán még közük van egymáshoz. Maga a film igazolja, hogy simán meglennének egymás nélkül, ha Venom másik alkalmas hordozót találna Brock helyett. 

 

Eddie volt szerelme, Anne és jámbor párja pedig szóra sem érdemesek: csak azért vannak itt, hogy több szereplő kösse össze a 2. részt az 1.-vel. 

S ha már itt tartunk: a mesterkélt záróképsort leszámítva, ahol a körözött Brock és Venom a parton csücsülnek, semmi sem változott. Vérontó megjelent a semmiből, hörgött, rombolt, végül el lett fogyasztva. Bizony: faterja, aki tőle végig parázott, végül csak úgy bekapta és megette. WTF?? 

 

Az első Venom egyfajta időkapszula volt: az ezredforduló körüli sötétes szuperhős-akcióthrillerekre és a horrort a komédiával vegyítő, szörnyes B-filmekre hajazott. A Let There Be Carnage a kibelezett, kiszárított hullája annak, ami lehetett volna: romok és rémek, halálosan untató és idegesítő percek antiszimbiózisa. Tom Hardy, Venom és Vérontó is milliószor jobbat érdemeltek volna ettől a gyászos produktumtól, melyből a szív, az értelem, sőt még a vér is fájdalmasan és direkt ki lett szivattyúzva. 

 

Visszasírtam tőle úgy a Godzilla vs. Kong-ot, mint a Batman V Superman-t, és ez számomra intő jel, hogy 1/5-öt süssek a Venom 2. - Vérontóra. Valódi folytatást kérünk!

  

A jégút (Jeges pokol)

Egy kanadai gyémántbánya berobban, és Jim Goldenrod sebtében toborzott konvoja merő órák alatt kell, hogy odaérjen a fogságba esett munkások megsegítésére – őrületesen veszélyes útviszonyok között.

 

Visszacsapó trükk egy magyar címet a sztár egy másik, ezerszer jobb filmjének magyar címéhez hasonlóra kiforgatni, hisz akkor alapból kísértés ahhoz hasonlítgatni emezt. A Jeges pokol (The Ice Road) olyan A fehér pokol (The Grey) mellett, mint a Transcendence egy Nolan-sci-fi mellé téve: a hasonló küllemű, erőtlen kistestvér, akire egy hét múlva már nem is emlékszünk.

 

Liam Neeson ide, Laurence Fishburne oda: összehasonlíthatatlanul satnyább,  fantáziátlanabb darab ez, mint a The Grey, vázlatos történettel, sivár karakterekkel, nyomokban pislákoló feszültséggel. Mike és mentálisan sérült veterán tesója, Gurty fájóan egysíkú figurák, akárcsak a mentést halálosan szabotáló céges rohadékok. Az ex-sittes indián sofőr, Tantoo itt-ott szimpátiát nyert tőlem, de őt is beolvasztja a 2. harmadára ellaposodó cselekmény.

 

Pedig maga a terep és sajátosságainak ismerete még érdekes lett volna. A befagyott folyón/tavon való tavaszi átkelés, a kútfők nélkül is több tonnás kamionok mozgatása a jégen, az útvonal ütemezése mind olyan részlet, amin az összes mentő és mentendő ember élete múlhat.  

De már a szereplők szakzsargonnal megrakott felvezetése is érdektelennek hat, és ez a vállalati összeesküvős szál is fárasztóan klisés. Úgy tálalták az egészet, mint valami koplalóan vézna kis akciómozit, amit kedve se volt a stábnak megcsinálni. Kicsit sem éreztem, hogy megtérült volna követnem a másfél órányi küszködést – sem Mike-ék véráldozatos sikere láttán, sem a fő szemetet ért röhejes lebukás és pofon miatt.

 

Az az érzésem, hogy bármelyik Seconds from Disaster-epizódot inkább nézném meg újra a tévében, mint a „Jeges poklot.” Kikopott, döcögő, untató sablongép, mely hamar beszakad a nézői elvárások jege alatt.

 

Ne lélegezz! (Vaksötét) 2.

"Elmondom, hogy menekülhetsz meg a pokoltól. Vegyél magadhoz egy gyereket."

(Gandhi)

Fede Alvarez Don’t Breath-je egy friss, nyomasztó otthoninváziós horror-thriller volt, egy még hihetően beteg elméjű, veszedelmes antagonistával, aki a jogos önvédelemtől a teljes erkölcsi vakságig jut el brutális tetteiben. Most Alvarez producer-társa, Rodo Sayaguez lehetőséget kapott a folytatással debütálni mozifilm-rendezőként.
 

Míg a két film közt 5 év, történeteik közt 8 év a különbség. Az egykori tengerészgyalogos, Norman továbbra is szabad nyugdíjas ember, és immár egy Phoenix nevű kamaszlány apja. Nem is annyira neveli, mint inkább kiképzi: terepgyakorlatoztatja, csak sikeres próbák esetén engedi ki hazulról, nem járatja se suliba, se társaságba. Ám egy este egy csapat bűnöző betör, hogy elvigye Phoenix-szet – élükön nem mással, mint a lány börtönviselt igazi apjával.

 

Nem maga a fókuszváltás zavart a Don’t Breath 2.-ben. Jó: pszichológiai horrort slasher-ré konvertálni ócska trükk, és rideg szadistából egyszerűen jó fej szadistává tenni a fő hentelőt szintén az volna. De az tetszett, hogy emberibbé próbálták tenni a vak veteránt. Az első rész elején hihetően ijesztő, a vége felé már full pszichopata volt, így a szememben megint a hihetően ijesztő felé hajlott a figura azzal, hogy itt már szülőként bemutatkozik újra. Logikus nekem, hogy egy talpraesettnek bizonyuló kamaszlány nevelése némi emberséget csöpögtet a szociális és retinasötétségben élő férfiba. Ahogy lelőtt kutyáját, Árnyékot siratja, és ahogy a végén ordítva ismeri be borzalmas bűneit, a két érzelmileg leginkább működő jelenet a filmben. 

 

A bajom azzal volt, hogy 2. rész egyszerre akar vérengzősebb és érzelmesebb lenni: egyiket fakezűen, másikat félkészen vitelezi ki. Ez az új érzelmi szál Phoenix, eredeti nevén Tara múltja körül szándékosan nincs jobban megírva és kihangsúlyozva – gyanítom azért, hogy a szálat könnyebben bele lehessen olvasztani a film horror mivoltába. Végül is: ez egy horror. Ezért lettek Tara-Phoenix igazi szülei felszínes elmebeteg gennyládának megírva, akik saját gyerekük szívét a tolókocsis mamába ültetnék. 

Ugye: az évekig becsapott lány épp bízni kezdene újonnan megtalált apjában és anyjában, erre a sors újra földbe tapossa a hitét, mikor az őrült pár az életére tör. Elvileg ez adna extra lelki rémületfaktort – sőt akár a film témája is lehetne, hogy nevelésre alkalmatlan emberek mitől válhatnak mégis szülőfigurává –, de annyira egydimenziós senkik Phoenix szülei, hogy ez a szál egyszerűen nem működik.

 

Stephen Lang filmet összetartó játéka tökéletes; karaktere lassan Michael Myers és Freddy Kruger státuszáig emelkedik a horrorfilmes ikonok között. Csak hát rápakoltak szegényre egy sor logikai túlzást: nem egyszerűen erős a többi érzéke, hanem már-már Daredevil szintjén álló. Egy víztócsába tenyerelve annyira ki tudja érezni támadói hollétét, hogy több hajszálpontos lövéssel ki is nyírja őket egyből: mintha MacGyver és egy topis Terminátor fúziója lenne! Abszurd sérüléseket élnek túl fapofával a szereplők, a vérgőzös leszámolásra pedig már enyhe trash-szag kezd terjengeni a cselekményből.

 

A Don’t Breathe 2. mint folytatás ugyanaz az eset, mint a Fűrész 2. vagy a Hannibál: míg az eredeti mű inkább lélektani úton próbált sokkolni, a 2. rész márcsak irreális henteléssel. Sayaguez az eredeti Don’t Breathe spontán, klausztrofób ütőerejét nem tudta újrateremteni: 1. félidőben a becserkészések hol feszültséget, hol viszont unalmat keltenek, a 2.-ban pedig a gyerek világának dupla fejre állása nem tudott megerősödni. Nem sikerült a horror- és drámaaspektus összeharmonizálása: a vak ember Vader-szerű halála, és Tara döntése, hogy magára Phoenix-ként tekintsen, tényleg csak az elvárhatóan korrekt zárást adták meg egy eléggé triviális történetnek.

 

3/5-öt szavazok meg rá. Átlagos.

Szabad fickó (Free Guy)

Hiába volt világos a műfaja és célkitűzése, egyszerűen sose tudta megragadni a Free Guy sem a szívemet, sem a képzeletemet. Ryan Reynolds, a film abszolút tolóerejének általában jó a humorérzéke, és az alakítása is a helyén van itt Guy, a mindig kék inges programemberke szerepében. De a vígjáték-jelleg túlhangsúlyozása miatt a karakter, mindaz, ami vele és körülötte történik, plusz a mi valóságunk metaforájául szolgáló kiberpanoráma is csupán egy kifáradt hollywood-i sablon részelemei maradnak, amiből nem érződik át a tét.

Szóval Guy önfeledten éli a maga imádott kis életét bankalkalmazottként Free City-ben, ahol látszólag minden szupi-szuper. Fogalma sincs róla, hogy ő, legjobb barátja, Buddy és a város egésze csak egy nagy komputerszimuláció részei, ahová időnként a való világból játékosok érkeznek küldetéseket végrehajtani. Mikor életébe betéved a rejtélyes Molotov Girl, Guy kilép az addigi szűk, de kényelmes világképéből. Közben a játékot gyártó cég dilis-gonosz főnöke már a Free City 2-t készül piacra dobni, az első verzió – és vele együtt Guy – törlésével, és csak a játékot létrehozó 2 fiatal tudja ezt valahogy megakadályozni.

 

Vannak témák, amiktől most már pardon nélkül komoly témakörüljárást várok el, nem „szatirikus” vagy „könnyed kis vígjátékba” csomagolt, cukormázas köntöst! Vonzereje nem volt számomra a tálalásnak, közel sem olyannyira poénos vagy fiatalos ez a produkció, mint amilyennek hiszi magát. Egy fél életen át néztem és láttam jobb kiadásban ilyen történettípusú filmeket, mint a Free Guy: teljesen hidegen hagyott az összes iparági vagy popkultúrabeli utalás, és alaphangon mesterkéltnek találtam Shawn Levy rendezését, a dialógusokat, a hamis látványvilágot, 

az egydimenziós faszereplőket a valóságban és a játék világában egyaránt - nem beszélve a tompa, primitív drámázásáról, ami a cselekményt próbálná hajtani. Taika Waititi dilis-gonosz cégvezetőjét konkrétan ólommal szórnám tele minden másodperc során, melyben látnom vagy hallgatnom kellett őt.

Hányszor, hány műfaj hány filmje után is akarták ilyen gyermetegül szánkba rágni a tanulságot, hogy az egyén merje fölfedezni önmagát és a világot? Hogy a modern élet sémái és normamintái helyett legyen saját egyéniségünk? Száz? Ezer? Nem tudok félrenézni a sok értékes gondolat és ígéretes drámahelyzet láttán, amiket a Free Guy-ban csak dísznek van mutogatva, hogy okosabbnak tűnjön. Oké: látványos görbe tükröt tart a néző elé, hogy milyen egysíkú, mesterkélt az úgymond „normális élet”, amiben élünk – egész addig a pontig, hogy a nyílt bűnözésre már nem is reagálnak a lakosok maguk körül. De ez így édeskevés: csak ez az alapszituból kiolvasható üzenet működik, a sok utalás, hangos akció, olcsó lelkizés és poénkodás erőlködő és tettetett maradt számomra az egész.

Bármennyit is kapargat össze a The Lego-movie, Truman Show, They live! Matrix stb. tudatprovokatív témáiból, attól még súlytalan, hamiskás, az érett hangvételtől szánt szándékkal visszatartott műmese maradt a szememben a Free Guy. Végig a stúdióterméket láttam benne, nem egy igazi, szellemesen muris, megérinteni és meggondolkodtatni is képes történetet. Buzgón utal és mutogat a mi mai valóságunkra, ironikus módon mégse vállal kockázatot velük, hogy valami tényleg érdekes, eredeti és egyéni dolog bontakozhasson ki belőle - amit elvileg a főhős is megtanul kihozni magából. 

 

2/5-öt adok rá. Gyönge filmnek tartom.

900. BEJEGYZÉS -- Top-10 legjobb Batman-film

 

"Ha megéred a 900 éves kort, te se nézel ki jobban."
 
 
 

„A Denevérember” az egyéni tenni akarás megtestesülése. Megszemélyesített eszménykép: a halandó polgár saját és mások félelmeit a bűnözők ellen fordítja, akik pont ezeken, illetve az embert elvileg védő törvény foghíjain, romlott állapotán élősködnek. „Bat-man” alakja az egyén vészmegoldása: önmagát afféle különleges polgárőrként, modern lovagként felvértezi, és önerőből, önkéntes bíróként orvosolja a rendszer hibáit – még elfogadható erkölcsi határon belül, a rendszer még „jó” részének hátszelével. Ettől vonzó maga az elgondolás; erre jön az a jellemárnyalás, amit polgári énje, Bruce Wayne kap az ilyen-olyan szerzőktől.
 
Harmadévszázad, több tucat feldolgozás és számtalan netes toplista után gondoltam: ideje nekem is összeütni egy rangsort. Batman a kedvenc álruhás akcióhősöm a mozi világából, így gondoltam, 900. bejegyzésnek ez mutatós mérföldkavics lenne.
 
Két dolgot előrebocsátanék:

1. Mindegyik felhozott példa értékesebb nekem, mint Tim Burton Batman-e: az abban hozott áttörést, hogy igazolta a karakterhez méltó sötét hangvételt a nagyvásznon. De – már bocsi azoktól, akiknek ez a kedvenc változata – mint önálló történet korántsem rendkívüli vagy elmés (a folytatásairól nem is szólva).
   
2. Senkit se lepjen meg, hogy a rajzfilmek túlsúlyban lesznek a listán: forgatókönyv- és karakterírás terén a Warner mindig is jobban mert kockáztatni a rajzolt, mintsem az élőszereplős daraboknál.

 
„HIT IT!”
 
 
 

10.

Batman: A Vörös Sisak mögött

 
Batman legutáltabb segédjét a képregényekből összegyúrták az egyik legkevésbé ismert, huszadrangú ellenfelével… egy ütős egyszeri nemezissé. Ahogy A sötét lovag főszereplői, itt is minden úgymond „szuperhős” és „-gonosz” egy nagy erkölcsi diagramot alkot, melyen ki-ki mennyire radikális céljaiban és módszereiben, és keresik is a szövetséget egymással a másik ellen. Egyik végén a szabály nélküli gyilkos Joker, a másikon pedig az erkölcsös Batman, illetve a „jól sikerült” neveltje, Éjszárny; középen pedig maga a címszereplő antihős, a köztes állapot bűnöző és bűnüldöző között.
 
Ez a morális skála fűszerezte meg nekem Jason Todd bosszútörténetét, hogy végig lekössön a kimenetele. Remek a film tetőpontján a halk, feszült és fajsúlyos vita mester és bukott tanítványa között: Joker – Jason és száz másik vétlen ember hóhéra – miért élhet tovább egy emberileg ennyi nulla veszedelem, ha semmilyen hatóság /intézmény nem bírja megbüntetni? Nincs egyértelmű válasz, a film a nézőre bízza, melyikük áll közelebb a jó felfogáshoz: a mester vagy a tanítvány.
 
 

9.

Batman-en Túl: Joker visszatér

 
Itt most bejátszik kicsit az is, hogy én anno néztem a DCAU TV-sorozatok zömét, köztük a több évtizeddel a jövőben játszódó Batman Beyond-ot, melyben direkt sose szerepelt Batman hivatalosan „fő” nemezise. A Return of the Jedi Joker Mark Hamill jutalomjátéka: Joker-e éppoly energikus és szórakoztató, mint a The Animated Series-ben, de még tovább merészkedhet tetteiben, mint korábban bármikor.
 
Ravaszul tudtak a készítők felrúgni néhány nézőkímélő szabályt a 90-es évekből, amik egy idő után kiszámíthatóvá tették nekem a sorozatrészek sémáját. A gyerekbarát PG-besorolás dacára itt igenis van halál: nemcsak kiderül, hogyan múlt ki a TAS-féle Joker, szadistábbra is lehetett szabni a karaktert, mint ahogy az Animációs Univerzumban addig megengedett volt.
 
Terry McGinnis figurája nekem már a sorozatban bizonyította: méltó utód és munkatárs Kevin Conroy Bruce Wayne-je mellett, akivel temérdek okos párbeszéde volt. Itt hihetően ér el 2 sorsfordító dolgot is, ami detektívzseni elődjének sose sikerült a DCAU idővonalában:

1. pszichológiailag fegyverzi és győzi le azt a „főgonoszt”, aki az eredeti Batman-nek mindenki másnál több kárt okozott;
   
2. azzal, hogy a testileg irányított Tim Drake életét és tudatát is megmenti, közvetve új esélyt ad a rég széthullott „Denevér-családnak”, hogy újra összejöjjenek. Nem „ex-szuperhősökként”, hanem mint idős emberek, egy élet küzdelmei és leckéi után. Ez teszi a befejezést őszintén megragadóvá és emberivé.
   

 
 
 

8.

Batman: A hosszú Halloween 2. rész

 
Az egyik legtartalmasabb krimi-rajzfilm, amire vissza tudok emlékezni, a Batman: The Long Halloween. Ugyan nem érzem egyformán erősnek mindkét részét, de a története végig megtartotta a figyelmemet: Kétarc születése, a Holiday-gyilkos rejtélye, plusz a fogyatkozó Falcone–bűncsalád bukása – meg bónuszként az is, miként kapcsolódik mindehhez Selina Kyle, alias a Macskanő.
 
Imádom, ha úgy tudnak levezetni és dramatizálni egy krimit, hogy az se nem untató, se nem patetikus: felnőtt emberek döntései vonják logikusan maguk után az addig érvényes szabályok összeomlását. Üdítő a sok világmegmentős filmszemét után, hogy a főhős itt hihetően vall kudarcot egy reális céllal: Gotham City érezhetően megváltozott, a maffiakornak vége, de ezt épp a főhős által elítélt erők, a „szupergonoszok” hozták el, nem az ő és elődei által képviselt jóakarat.
 
A Dent-házaspár pedig az egyik legtragikusabb románcot kapta, amit a DC valaha prezentált: percig sem érzelgős, az elhangzó tények és a Kétarc mentális hasadásának percei magukért beszélnek. Konkrétan Gilda elbeszélése annyira megmaradt bennem a film után, hogy egész nap azon spekuláltam, mihez kezdhet valaki az ő helyében: örömtelen vérbosszúja véget ért, szívéből és életéből pedig – immár másodszor – csak hamvak maradtak.
 
 
 

7.

Batman: A rém álarca

 
Anekdota, hogy ez a „Batman Begins előtti Batman Begins”, vagyis az 1. mozis nekifutás az eredettörténetet elmesélni: hogyan lett a bűn ellen felesküdő fiatalemberből nyomozó-harcos. Persze itt még a keretet Bruce közös élete adja első szerelmével, Andrea-val, de a gondolat, hogy álcája direkt rettegést vigyen célpontjai szívébe, már fajsúlyos történetelem. A Rém Batman egyik első sötét tükörképe, aki vállalja az élet kioltását; különösen tetszett, hogy mikor gyilkosságait Batman-re kenik, a menekülés eszébe vési, hogy ő is törvényen kívüli – bármik is a céljai vagy eszközei.
 
Ismét egy női bosszúálló sorozatgyilkos körüli rejtély; Gilda indítékához képest Andrea-é kevésbé kidolgozott, a történet mégis letisztultabb itt, kisebb játékidőben kell mozgatni kevesebb szereplőt, mégse bagatellizál vagy veszi félvállról magát a film. Míg a TLH 2. részében a kosztümös rosszak és maga Bruce is olyan kétdimenziósak maradtak nekem, Kevin Conroy Bruce-a elsőtől utolsó percig lüktet: a csak hangalakítást adó Batman-ek közül nekem (is) máig ő a kedvencem. Mark Hamill Joker-hangját meg azóta is utánozták próbálták több feldolgozásban is…
 
 

6.

A sötét lovag: Felemelkedés

 
Többször mondták már nekem, hogy túl elnéző vagyok ezzel a filmmel, csak mert kedvenc rendezőm és trilógiám tartozéka. Legtöbbször az időütemezési gondjait hozzák föl: 1 Gyűrűk Ura-rajongótól sem láttam/hallottam panaszt ugyanerre A király visszatérnél! Grandiózus, összetett, átélhető, de még hihető kivitelű, sorsdöntő eposzt vártam és kaptam a The Dark Knight Rises-től, ami kerek, tisztes lezárást ad Bruce Wayne életszakaszának Batman-ként.
 
A főszereplőket egy kivétellel mind kedveltem, jót és rosszat, régit és újat is – Jonathan és Christopher Nolan még a mellékes karaktereket is ügyesen mozgatták. Anne Hathaway Selina Kyle-ja egyedül és Christian Bale Bruce-ával párban is mutatós, és bár a film románc helyett a társulásukra figyel, 10 éve már a 4. egészestés rajzfilmben találom Kyle-t Bruce egyetlen igazi párjaként. Ez nem lehet véletlen…
 
Tom Hardy Bane-jét az összes jelentében imádtam: nálam bármikor veri a marveles Thanos-t, mint egy világ sorsát beteljesítő hadúr-féleség – mindegy, hogy az a világ egy város vagy akár az egész univerzum-e! Izgalmas volt látnom, ahogy Bane, mint afféle modern hadvezér igazi vesztegzárat épít ki és tart fenn egy mai, sokmilliós nagyváros körül, és igaznak éreztem a film képét arról, hogy egy merev kapitalista rendszer megdőlését mennyire kész a kisember üdvözölni – bármi is jöjjön helyette.
 
 
 
 

5.

A sötét lovag visszatér 2. rész

 
Hiába vonzó a figura klasszikus, a bajba jutottakat megmentő hős portréja, Superman-t mint elgondolást A sötét lovag visszatér 2. része értelmezte nekem a legőszintébben. Ha az eredetet és az összes ideológiai körítést lehámozzuk, ez a leglogikusabb, hogy mi lenne az Acélember a mai világban: a Washington-központú politikai hatalom titkos fegyvere, elit szuperkatonája – gyakorlatilag egy Antikrisztus. Ez ízesítette meg úgy a párbajt közte és a rendfenntartóvá előlépő Batman között.
 
Ez már a 2. Joker-halál, ami a listámon előkerül: miután az eddigi legmagasabb áldozati mutatóit kapta a filmben, ez a szintén már koros Joker is a végső harci heccre áhítozik örök ellenfelével, akit még utoljára porig aláz, mielőtt megdögölne. Ebben a szálban is végig tetten értem a társadalomkritikát: a „civilizált” orvosok és nézők hiszékenysége enged szabadjára egy okos szörnyeteget, aki élvezi, murisnak fogja föl az emberek nyílt halálba küldését.
 
Különösen a Rises után érdekes volt látnom ezt a változatát annak, ahogy Bruce immár végső búcsút vesz kettős életétől: itt is megrendezi saját temetését, de nem a „normális” életbe tér meg, hanem a föld alá, önbíráskodók új nemzedékét kiképezve. Nem tudok dönteni, melyik befejezés tetszik-e jobban, a humanizált vagy a radikálisabb, de mindkettő után teljesnek és eposzinak éreztem az élettörténet lezárását.

 
 
 
 

4.

A sötét lovag visszatér 1. rész

 
Szerencsétlen időzítés volt a Felemelkedéssel egyazon évben kiadniuk e 2 részes mű 1. részét, hisz emez egyenes adaptációja annak a képregénynek, mely a Rises egyik forrásműve volt. Sejtem, hogy ez a 3. nolan-i film ellen dolgozhatott: egyeseknek úgy tűnhetett, hogy a rajzfilm a „hívebb”, letisztultabb feldolgozása Frank Miller négyrészes képregényének – egy olyan Wayne-nel a középpontban, akinél korban azért indokoltabb visszavonulni.
 
Peter Weller hangja hihetetlenül erős egy már idős, de még töretlen küzdőszellemű Batman-hez: szuper lelkesítő, ahogy mint valami nyugdíjas Rocky Balboa, visszatér a ringbe, és egy bandavezért lenyomva már tömegbázisra tesz szert, formálja a rideg, reményvesztett Gotham életét. Magán érzi az ember nemcsak az ütések, de a döntések, sőt az azokhoz vezető életérzések súlyát is: a visszatérő önbíráskodó tettei rezonálnak az utca emberével, példát mutat nekik a maguk és környezetük megvédésére.
 
Az 1. rész cliffhanger (nyitva hagyott) zárása pedig legalább olyan hatásos, mint a listám következő tagjának zárójelenete.
 
 

3.

Batman: Kezdődik

 
Ra’s al Ghul volt nekem mindig is Batman igazi „fő” nemezise a The Animated Series-ben, ezért még így, valószerűbbre formálva őt is örültem, hogy Ra’s a nolan-i trilógia világában az első számú sorsformáló tényező. Batman mentoraként és módszerének forrásaként sokat izmosított az eredettörténeten: ez az egyik leglelkesítőbb filmes példázat számomra arról, ahogy egy romlott világgal haragban álló ember célt akar keresni és találni az életének.
 
Ez a reboot – az első szuperhős-széria-reboot – legalább olyan mérföldkő Batman mozis pályafutásán, mint a ’89-es mű: a már elcsépelt szülőhalál és bosszú motivációkat egy jóval komplexebb, tudatos pszichológiai folyamat eredményévé teszi. A számtalan nagyon okos húzás egyike volt Nolan-től átvennie a ’78-as Superman szerkezetét, hogy a főhős jellemérése kellő időt kapjon: a fél film a kialakulásé, másik fele pedig az első nagy krízis kibontakozása.
 
Kalandfilmként a Batman Begins első osztályú darab: az összes színészi játék benne profi, a szereplők érdekesek, párbeszédeik okosak, a fölvetett problémák gondolat-provokatívok. Állandó az események lendülete, szellemes humorral fűszerezve; ösztönzőleg hat az emberre az utazás, hogy miként válhat egy egyszerű emberből olyan eleven jelkép/legenda, mint a Denevérember.
 
 
 
 
 
 

2.

Batman: A hosszú Halloween 1. rész

 
Úgy vélem, e feldolgozás fejezi ki legjobban, milyen szoros szálakkal ágyazódik egy komoly bűnszervezet a város struktúrájába: hagyománya, tekintélye, támogatói, lekötelezettjei vannak minden poszton, ezért olyan nehéz kivájni a büntetőjog eszközeivel. Teljesen ésszerű, milyen pozíciójú valakik mernének ez ellen összefogni: egy fehér hollónak számító gerinces ügyész, a talán egyetlen NEM lefizetett rendőrtiszt és egy önmagával is szigorú önbíráskodó. Tökéletes kezdőfelállás.
 
Minden ízében detektívregény ez: Gotham igazi időn kívüli, csak a felszínén „kulturált”, közömbös betonbörtön; a nagy játszma résztvevői is egyszerűen felnőtt férfiak, akiknek a „munkájuk” az életük. Meglepett, mennyire finoman kidolgozott gazember Carmine Falcone; a Begins mellékes rosszfiúja itt az alvilág mindenható keresztapája, akit személyes szál fűz a Wayne-ekhez. Ezt szeretem úgy A hosszú Halloween rajzfilmben: Wayne a Nolan-átiratban inkább csak beleszületett Gotham-be, itt viszont menthetetlenül, civilben és álarcban is a város darabkája, fogaskereke.
 
A Holiday-bűnügy is végig érdekfeszítő volt; Alberto Falcone halála pedig tökéletes lezárás az 1. résznek, és fordulópont Batman számvetésében is, hogy mivé kell fejlődnie a céljához. Erről az útról siklunk ki szerintem a 2. rész elején, amíg Bruce a kosztümös gonoszok közt időzik, de ez mellékes.
 
 
 

1.

A sötét lovag

 
A Város maga a civilizáció, mely fölött egy bizonyos elvszabályzat mentén meg kell szerezni az irányítást. Így áll hozzá Batman és kortársai harcához mind a The Long Halloween, mint a részben az alapján készült The Dark Knight – noha Heath Ledger Joker-e épp az irányítás, a „rend” kiiktatására törekszik egész lényével.
 
Hova dicsérjem még ezt a mára kultikussá vált remekművet? Ez a film, minden hype-jával és diadalával inspirált engem arra, hogy felemás műveltségem mellett is blogot indítsak, mint Isten tudja, hány másik filmrajongó. Tökéletesen lett összerakva, működtetve, dramatizálva és eljátszva: eredeti nyelven valóban „varázslat” végigkövetni ezt a 2 és fél órát, ahogy a DVD borítója hirdeti. A Batman-képregények szűkebb világának legismertebb férfiúi feszülnek össze, tökéletes egyensúlyban hatva egymás sorsára, olyan mértékű moralizálással, amit a műfajban egy korábbi film se vállalt be.
 
 
 
 

0.

Joker 

 
Hadd csaljak már egy ici-picit…!   :D  
 

Todd Phillips tavalyelőtti üstököse NEM „Batman-mozi” – bár elvileg az ő valóságában játszódna. Ez a mi mai korunk, hiába datálták a 80-as évekre. Se adaptációs-szabályok, se tapintat, se a „modern” világ „tisztelete”: a Joker nyers, púder nélküli kritikát mond; áh; ORDÍT „az átlagról”, az „ártatlan civilről”, akiből a társadalom áll – egyenest a képébe! Egyszerűen részegítő ennek a filmnek a „modortalan” őszintesége!

 Mert itt Batman létrejöttének nem lenne igazi erkölcsi alapja: a Wayne-ek a szuper gazdag elit, a piramis teteje. Mi meg nem. Arthur Fleck története lepel alatt beismer valamit, ahová a nolani trilógia 3 film alatt jut el gondolati síkon: a mai pénzvilág, a „polgári élet” alapból ellentétre épül! Már nem az a valóság, hogy az emberért kiépült, „civilizált” világ hibáiból él a bűnözés: maga a rendszer – törvények, médiák, hivatalok, celebek, „szaktekintélyek”, stb. – egésze az igazi „szuper gonosz.” Csak ez a „nemezis” nem(csak) erőszakkal harcol a „főhős” ellen, hanem főleg úgy, hogy életfogytig formálja, betagoztatja, elemberteleníti őt.

 

Miért i

 

Joaquin Phoenix sem csak azért a kedvencem a szerepben, mert most épp ő a legújabb Joker-divat modellje. Alakításában ott az örökké hazug világ összes terhe, a kisember tragédiája. Fenomenális Arthur anyagi-szellemi megroppanásának a folyamata, melynek katarzisán az emberi, de hamis létű „senki” örökre eltűnik, és egy embertelen „valakijévé” születik újjá.

 

 
Nos… ennyi lett volna: az én listaváltozatom a 10 legjobb Batman-produkcióról. Annyira része már a popkultúrának ez a legendás figura, hogy addig lehet újabb Denevérember-filmre számítani, amíg egyáltalán létezik a mozi. Mindegyik változat kicsit más-más aspektusára fókuszál, de a lényege minden szerzőnél ugyanaz marad: az ember akarata legyőzi a félelmet, hogy a félelemmel visszaélők ellen fordítsa, a jó emberek megóvásáért.