Egy kanadai gyémántbánya berobban, és Jim Goldenrod sebtében toborzott
konvoja merő órák alatt kell, hogy odaérjen a fogságba esett munkások megsegítésére – őrületesen veszélyes útviszonyok között.
Visszacsapó trükk egy magyar címet a sztár egy másik,
ezerszer jobb filmjének magyar címéhez hasonlóra kiforgatni, hisz akkor alapból kísértés ahhoz hasonlítgatni emezt. A Jeges pokol (The
Ice Road) olyan A fehér pokol (The Grey) mellett, mint a
Transcendence
egy Nolan-sci-fi mellé téve: a hasonló küllemű, erőtlen kistestvér, akire egy hét múlva már nem is emlékszünk.
Liam Neeson ide, Laurence Fishburne oda:
összehasonlíthatatlanul satnyább, fantáziátlanabb darab ez, mint a The
Grey, vázlatos történettel, sivár karakterekkel, nyomokban
pislákoló feszültséggel. Mike és mentálisan sérült veterán tesója, Gurty fájóan egysíkú figurák,
akárcsak a mentést halálosan szabotáló céges rohadékok. Az ex-sittes indián sofőr,
Tantoo itt-ott szimpátiát nyert tőlem, de őt is beolvasztja a 2.
harmadára ellaposodó cselekmény.
Pedig maga a terep és sajátosságainak ismerete még érdekes lett volna. A befagyott folyón/tavon való tavaszi átkelés, a kútfők nélkül is több tonnás kamionok mozgatása a jégen, az útvonal ütemezése mind olyan részlet, amin az összes mentő és mentendő ember élete múlhat.
De
már a szereplők szakzsargonnal megrakott felvezetése is érdektelennek hat, és ez a
vállalati összeesküvős szál is fárasztóan klisés. Úgy tálalták az egészet, mint valami koplalóan vézna kis akciómozit, amit kedve se volt a stábnak megcsinálni. Kicsit sem éreztem,
hogy megtérült volna követnem a másfél órányi küszködést – sem Mike-ék véráldozatos sikere láttán, sem a fő szemetet ért röhejes lebukás és pofon miatt.
Az az érzésem, hogy bármelyik Seconds from Disaster-epizódot
inkább nézném meg újra a tévében, mint a „Jeges poklot.” Kikopott, döcögő, untató sablongép, mely hamar beszakad a nézői elvárások jege alatt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése