Ne lélegezz! (Vaksötét) 2.

"Elmondom, hogy menekülhetsz meg a pokoltól. Vegyél magadhoz egy gyereket."

(Gandhi)

Fede Alvarez Don’t Breath-je egy friss, nyomasztó otthoninváziós horror-thriller volt, egy még hihetően beteg elméjű, veszedelmes antagonistával, aki a jogos önvédelemtől a teljes erkölcsi vakságig jut el brutális tetteiben. Most Alvarez producer-társa, Rodo Sayaguez lehetőséget kapott a folytatással debütálni mozifilm-rendezőként.
 

Míg a két film közt 5 év, történeteik közt 8 év a különbség. Az egykori tengerészgyalogos, Norman továbbra is szabad nyugdíjas ember, és immár egy Phoenix nevű kamaszlány apja. Nem is annyira neveli, mint inkább kiképzi: terepgyakorlatoztatja, csak sikeres próbák esetén engedi ki hazulról, nem járatja se suliba, se társaságba. Ám egy este egy csapat bűnöző betör, hogy elvigye Phoenix-szet – élükön nem mással, mint a lány börtönviselt igazi apjával.

 

Nem maga a fókuszváltás zavart a Don’t Breath 2.-ben. Jó: pszichológiai horrort slasher-ré konvertálni ócska trükk, és rideg szadistából egyszerűen jó fej szadistává tenni a fő hentelőt szintén az volna. De az tetszett, hogy emberibbé próbálták tenni a vak veteránt. Az első rész elején hihetően ijesztő, a vége felé már full pszichopata volt, így a szememben megint a hihetően ijesztő felé hajlott a figura azzal, hogy itt már szülőként bemutatkozik újra. Logikus nekem, hogy egy talpraesettnek bizonyuló kamaszlány nevelése némi emberséget csöpögtet a szociális és retinasötétségben élő férfiba. Ahogy lelőtt kutyáját, Árnyékot siratja, és ahogy a végén ordítva ismeri be borzalmas bűneit, a két érzelmileg leginkább működő jelenet a filmben. 

 

A bajom azzal volt, hogy 2. rész egyszerre akar vérengzősebb és érzelmesebb lenni: egyiket fakezűen, másikat félkészen vitelezi ki. Ez az új érzelmi szál Phoenix, eredeti nevén Tara múltja körül szándékosan nincs jobban megírva és kihangsúlyozva – gyanítom azért, hogy a szálat könnyebben bele lehessen olvasztani a film horror mivoltába. Végül is: ez egy horror. Ezért lettek Tara-Phoenix igazi szülei felszínes elmebeteg gennyládának megírva, akik saját gyerekük szívét a tolókocsis mamába ültetnék. 

Ugye: az évekig becsapott lány épp bízni kezdene újonnan megtalált apjában és anyjában, erre a sors újra földbe tapossa a hitét, mikor az őrült pár az életére tör. Elvileg ez adna extra lelki rémületfaktort – sőt akár a film témája is lehetne, hogy nevelésre alkalmatlan emberek mitől válhatnak mégis szülőfigurává –, de annyira egydimenziós senkik Phoenix szülei, hogy ez a szál egyszerűen nem működik.

 

Stephen Lang filmet összetartó játéka tökéletes; karaktere lassan Michael Myers és Freddy Kruger státuszáig emelkedik a horrorfilmes ikonok között. Csak hát rápakoltak szegényre egy sor logikai túlzást: nem egyszerűen erős a többi érzéke, hanem már-már Daredevil szintjén álló. Egy víztócsába tenyerelve annyira ki tudja érezni támadói hollétét, hogy több hajszálpontos lövéssel ki is nyírja őket egyből: mintha MacGyver és egy topis Terminátor fúziója lenne! Abszurd sérüléseket élnek túl fapofával a szereplők, a vérgőzös leszámolásra pedig már enyhe trash-szag kezd terjengeni a cselekményből.

 

A Don’t Breathe 2. mint folytatás ugyanaz az eset, mint a Fűrész 2. vagy a Hannibál: míg az eredeti mű inkább lélektani úton próbált sokkolni, a 2. rész márcsak irreális henteléssel. Sayaguez az eredeti Don’t Breathe spontán, klausztrofób ütőerejét nem tudta újrateremteni: 1. félidőben a becserkészések hol feszültséget, hol viszont unalmat keltenek, a 2.-ban pedig a gyerek világának dupla fejre állása nem tudott megerősödni. Nem sikerült a horror- és drámaaspektus összeharmonizálása: a vak ember Vader-szerű halála, és Tara döntése, hogy magára Phoenix-ként tekintsen, tényleg csak az elvárhatóan korrekt zárást adták meg egy eléggé triviális történetnek.

 

3/5-öt szavazok meg rá. Átlagos.