Venom 2. - Legyen vérontás!

Nyakamat tettem volna rá, hogy magyarul úgyse merik majd bevállalni egy ennyire "uszító"/"lázító" alcím szó szerinti fordítását! 

Ez nem folytatás volt. Ez egy utánzat, ugyanazzal a színészgárdával. Ezt látni az első Venom után olyan érzés, mintha a Penge 1. után a Szentháromság, vagy a Supeman 2. (mindkettő) után A béke nyomában kerülne a szemünk elé: mindaz, ami amott jól vagy felemásan működött, az itt önmaga kifakult lenyomataként irritál és fáraszt minket másfél óra hosszan. Valami nem számszerű, finom hangolású dolog elveszlett ebből a szériából, de nagyon.

A Riot-incidens már lecsengett, az élet megy tovább. Eddie Brock számára egyre stresszesebb együtt élni a benne bujkáló, de a bezártságot egyre rosszabbul viselő Venom-mal. Karrierje ellenben lökést kap, mikor meginterjúvolja a kivégzésre váró, instabil pszichopatát, Cletus Kasady-t, aki külön neheztel Eddie-re. A pokol akkor szabadulni el, mikor Venom egy darabkája Kasady véráramában köt ki, melyből az ítélet napján megszületik Vérontó, az „atyjánál” sokkal vérengzősebb kedvű szimbióta.

 

Ledöbbentem, hogy mennyire nem működik a 2. felvonás – sem mint folytatás, sem mint önálló darab. Odavesztek az eredeti Venom spontán energiái, a jópofa és abszurd vegyítése a topis humornak és a visszafogott horrornak. Pedig ránézésre ugyanaz a tónus; a látványosságok, a visszatérő arcok és konfliktusok mind ismerősek. Talán pont ez volt a baj: senki és semmi nem haladta meg kicsit se önmagát az előzmény óta. A szereplők egyszerűen leutánozzák az első részbeli valójukat, végigfutják ugyanazokat a köröket, de semminek nincs igazi motorja, célja, iránya. Olyan izzadtságszagú az egész cselekmény és hamisak a szereplők interakciói, alakításai, hogy az már nemcsak béna, hanem idegekre telepedő.

 

Ripacsbombaként robban Woody Harrelson minden ízében és percében: Uma Thurman vernyákolt és játszotta így az eszét a Batman & Robin-ban! Régen láttam ennyire súlytalanul tálalni egy tragikus gyerekkort, melyben a későbbi főgonoszt elvileg évekig verte a családja, mígnem kinyírta őket. Nője, a száján át hullámorkánt támasztó Sikoly se több egymondatos őrült gyilkosnál, akit egy titkos intézet seggfej személyzete ’96 óta elzárva tartott a világtól. Az ördögi pár egyedüli terve bosszút állni bizarr privát esküvőjük során – Brock-on mert elferdítette az igazat Kassady-ről, és egy zsarun, ki egykor ellőtte Sikoly fél szemét.

 

Vérdíj kitűzését fontolgatnám arra az emberre a Sony-nál, aki eldöntötte, hogy ezt a retardált PG-13-as besorolást erőltessék. Vérontó, az elvileg Venom-nál is vérengzőbb szörny puszta ötlete is megkövetelne minimum egy R-, vagy akár NC-17-es felnőtt besorolást. Itt a két szimbióta bunyójában nincs izgalom, feszültség, brutalitás vagy legalább a rombolás adta puszta ütősség, amit huszadrangú shounen-animék is meg mernek és tudnak is mutatni. Vérontót, mint természeti erőt és 30 éve megjelent képregény-karaktert a büdös életben nem fogja a néző ebből a filmből megismerni, születésétől kinyiffanásáig egy elpazarolt lehetőség maradt.

 

Hogy a Pokolba csinálták, hogy Tom Hardy maradt, és mégis teljesen kiszáradt a fő duónak az a fickósan vicces, jópofa, zaftos kényszer-szövetsége, ami az 1. solo-Venom-film létlényege volt?! Ami azt bűnös élvezetté tudta tenni –  nemcsak a Pókember-képregények rajongóinak! Eddie és Venom szinte végig kifejezetten utálják és gáncsolják egymást: a riporternek púp a hátán Venom, az idegen lénynek pedig kész börtön a négy fal közé zárva, nyilvánosan kb. sose mutatkozva vegetálnia. 

Lakótársán – meg a csoki-utánpótlását adó Mrs. Chen-en – kívül senkivel se beszélhet, soha nem hentelhet kedvére rosszfiúkat, ahogy Eddie ígérte neki. Poénra veszik, hogy nincs épkézláb párbeszéd, konfliktusrendezés vagy bármi olyan kettejük között, ami legitimálná, hogy egyáltalán még közük van egymáshoz. Maga a film igazolja, hogy simán meglennének egymás nélkül, ha Venom másik alkalmas hordozót találna Brock helyett. 

 

Eddie volt szerelme, Anne és jámbor párja pedig szóra sem érdemesek: csak azért vannak itt, hogy több szereplő kösse össze a 2. részt az 1.-vel. 

S ha már itt tartunk: a mesterkélt záróképsort leszámítva, ahol a körözött Brock és Venom a parton csücsülnek, semmi sem változott. Vérontó megjelent a semmiből, hörgött, rombolt, végül el lett fogyasztva. Bizony: faterja, aki tőle végig parázott, végül csak úgy bekapta és megette. WTF?? 

 

Az első Venom egyfajta időkapszula volt: az ezredforduló körüli sötétes szuperhős-akcióthrillerekre és a horrort a komédiával vegyítő, szörnyes B-filmekre hajazott. A Let There Be Carnage a kibelezett, kiszárított hullája annak, ami lehetett volna: romok és rémek, halálosan untató és idegesítő percek antiszimbiózisa. Tom Hardy, Venom és Vérontó is milliószor jobbat érdemeltek volna ettől a gyászos produktumtól, melyből a szív, az értelem, sőt még a vér is fájdalmasan és direkt ki lett szivattyúzva. 

 

Visszasírtam tőle úgy a Godzilla vs. Kong-ot, mint a Batman V Superman-t, és ez számomra intő jel, hogy 1/5-öt süssek a Venom 2. - Vérontóra. Valódi folytatást kérünk!