A titkok háza

 

James Franco testvérének, a szintén színész Dave Franco-nak első rendezése a The Rental. Tapasztaltam a Rotten-en, hogy több pozitív kritika már-már Rorschach-tesztként olvas bele szebbnél szebb értelmezéseket, de ami engem illet: egy másfél órás Melrose Place-epizódot láttam itt, ami két 30 körüli párral játszatja végig egy amatőr tinihorror sablonját. 

Az üzletkötő Charlie egy partmenti házba utazik egy kis bulizós hétvégére, ahová vele tart felesége Michelle, öccse Josh és annak barinője, egyben Charlie munkatársa Mina. Nem kell sok hozzá, és Charlie csakhamar félrelép az öccse nőjével. A társaság felfedezi, hogy bekamerázták a házat, de Mina és Josh bakot lőnek egy helyi lakos, Taylor meggyanúsításával és elagybugyálásával. A tetem dugdosásakor Michelle – aki csak az ittlétükkor szerzett tudomást férje megcsalós előéletéről – egy TV-készüléken felfedezi az affér felvételét. Közben a néma, névtelen, gumimaszkos gyilkos egyenként végez a lakókkal…

Egyetlen aspektusa volt A titkok házának, amiben a képzelőerő jelenlétét éreztem: az éjszakai képeken nyomokban pislákol a hangulat. A tartalom viszont egyévados TV-show-k szintjét üti meg, és unalom fúl, mert a történet cseppet sem figyelmet megfogó, és a szereplők sincsenek élesen megírva. A hosszas felvezető dumák egyáltalán nem alapozzák meg a kapcsot a néző és a szereplők között, mint ahogy nincs kapocs Josh-ék és a gyilkos között sem a sztoriban, így a sokkfaktor is megy a kukába. 

Mind a 4 itteni archetípus - a macsó alfa, a hülye haver öcsi, a magának való ribi és a vidámkodó háziasszony - szánalmasan buta és direkt ellenszenves alakok, akikért a szemem se rebbent: végig úgy viselkednek, mintha a becsült életkoruknak a felénél járnának – akár életveszély van, akár másféle baj. A gyilkosnak meg se kell igazán erőltetnie magát, pedig ő is zéró személyiséggel lett megáldva. Ha Franco azt a sablont akarta újrahasználni, ahol egy helyi gyilkos gyanútlan új lakók ellen fordítja a kikémlelt gyarlóságaikat, úgy ez a kész munkáján abszolút nincs ott ténylegesen. Odaképzelhetem, de azzal már újraírnám a produkciót. 

Simán elhiszem, hogy ezek az emberek élhetnének valahol Amerikában, ám ettől még kicsit se lesz a helyzetük hátborzongató vagy a balsorsuk okos módon elrettentő. Ez a film nem filmként kellett volna napvilágot lásson, sokkal inkább kelti egy elkaszált TV-pilot benyomását az esti idősávból.

Mank

Talán nincs is vonzóbb egy vérbeli rendezőnek, mint bennfentes szerzői filmet csinálni egy téma régi motorosainak, anélkül, hogy külön percekben adagolná a "kívülállók" számára a háttérinfót és a kapcsolódási pontokat. Nekem is kétszer kellett látnom David Fincher  Mank-jét, mire a sűrű név-arc-esemény-tablóból végre egy történet rajzolódott ki előttem, és nemcsak „terjengős jelenetek zagyvaléka” maradt az egész, ahogy az egyik szereplő fogalmaz. Addigra viszont a szívemhez nőtt, és immár letaszíthatatlan jelölt az idei top-5-ös listámról.

A hollywood-i virtuóz Herman Mankiewicz-et kéri föl Orson Welles, hogy a Citizen Kane (AranyPolgár) c. új filmjéhez forgatókönyvet állítson össze 60 nap alatt. Cserébe biztosítják a törött lábbal fekvő zseninek a megfelelő gondozást és munkakörnyezetet. Viszont egyre többen helytelenítik, hogy figurái nagy részét direkt stúdió- és politikai nagykutyákról mintázta –  Kane karakterét pl. a befolyásos sajtóbáróról, William Randolph Hearst-ről. 

Nosztalgiaeposzt az Álomgyár múltjáról élénkebb és manírosabb kiadásban is láttam már, így nem lepett meg, hogy a Mank milyen ráérősen időzik autentikus, de látszólag elszigetelt jeleneteknél. Ahogy Tarantino Volt egyszer egy Hollywood-jánál, tempós narratíva helyett kényelmesen megmártózik a kor hangulatában, színezgetve a benne élők egyéniségét – habár ez jóval sűrűbb darab. Nem tudom, a rendező mennyit csiszolt néhai apja, Jack Fincher szkriptjén, de a kész filmen megalkuvásnak semmi jele: a Mank nem fél az iparág szennyeséhez nyúlni, karakterei igazi bensővel lettek felruházva, szavaik szellemesek és csavarosak – főleg Mankiewicz csípős „odavetései”.

 

Legfontosabb, hogy nem fúlt kultúrsznoboknak szánt uncsi kiselőadásba az egész. A lényegét amúgy is tudjuk: kreatív fronton szinte sose, de politikai propagálásban nagyon is sokat bevállalnak ezek a milliárdos stúdiók. A híres „sztárok” pedig kitartottak aranyketrecben: csak míg nevük és arcuk húzóerő a kasszáknál, részesülhetnek a „kegyben”, hogy a bosszok játékszerei legyenek – ahogy azt Marion Davies esete példázza. 

Örültem, hogy a film mindezt jól megformázva, közhely nélkül adta a tudtomra, de azért nem veszett el a részletekben. Okosan szemléletesnek tartom azt a részt, mikor L. B. Mayer, az MGM feje könnyzacskós beszédet tart "családjának" (beosztottjainak) fizetésük felezéséről, rögtön a nagymenő kiselőadás után, hogy évi egymilliót dobnak ki le se forgatott projektekre. "Mert nem ríkatnak meg!" A kritika az iparról ugyan elég körítéses, de nagyon is betalál, ahogy Mank végül kétszer is színt vall az elvei mellett – előbb Hearst jelmezes vacsoráján, majd a vidéki házban a dühös Welles előtt. 
 

Oscar-szagú szerepéhez ugyan Gary Oldman vagy egy évtizeddel korosabb a kelleténél, ám az átélése ezt kompenzálja: teljesen magaménak éreztem a talpig hazug rendszerrel szembeni mély cinizmusát, aminek az író mégis könnyeden, anekdotázva tud hangot adni. Rühelleni szoktam, ha egy karakteren ilyen feltűnően hangsúlyos, hogy ő most alkoholista: gyakran szoktak ebből olcsó és rátelepedő melodrámát csikarni. Főleg a tetőpontnál féltem ettől elsőre, ahol a részeg Mank Hearst-öt és Mayert úgy festi le egy nem létező szkript keretében, mint firkász Don Quijote-t és az ő Sancho-ját. Fincher azonban boldogult vele: még egy-egy figura kirohanásának szövegét is érdekes volt hallgatni. "Nem ahogyan ír! Hanem ahogy beszél."
 

Más szereplőkkel párba rakva működött nekem igazán az önfejű, kiégett, a szakma képmutatásától szó szerint hányó szkriptdoktor alakja. Legjobbak őszinte titkárnőjével, Ritával való koccanásai, de egész jók a szóváltások a nejével is, öccsével is, vagy a „plátói” dumcsik Marionnal. A jelenettől, ahol egyik barátja – kivel lejárató-filmeket csináltattak a kormányzói ellenjelöltről – öngyilkos lesz a Parkinson és az önvád miatt, felvértezve éreztem magam Mank helyett is. 

Teljesen jogos, ahogy előbb szembemegy a két óriással, akiktől pedig a fizetését kapja, majd a szerződéssel, amit aláírt, visszakérve neve feltüntetési jogát. Fontosabb szerepben egy gyenge alakítást nem találtam; a főbb karakterek egyike sem csak egy címkéből áll, sőt még az utolsó nagyjelenetükre is mind kaptak egy-egy hosszú, de nem mesterkélt búcsúszöveget. Profi rendezés.

 

Szóval a Mank gazdagon okos tartalma sok komótosan szórakoztató percet adott nekem – leginkább t'án az a rész, ahogy Mankievicz kábán időzik egy forgatás díszleténél. Ugyanakkor sem a Citizen Kane, sem az iránt a közeg iránt nem kelt bennem bármi nagyobb érdeklődést, mint ami addig is megvolt. Nem lehet nem látni az aprólékosságot az egészen: egyértelműen nem a nézőátlagra szabták, de annyira előjártasságot feltétez, ami már kissé elidegenítően, kirekesztően hat. Ideális kultúrtörténeti analízisre, de arra már nem annyira, hogy egyetlen lendületes ökölként hagyjon bennünk maradandó nyomot. ”A sztori annyira kacifántos, hogy attól félek, térkép kell hozzá.”

Ajánlást és elismerő szavakat kap tőlem a Mank, de azzal az intéssel, hogy megnézés előtt nem árt némi „ki-kicsoda”-utánaolvasás a szereplőkről. 

A benned élő szörnyeteg

 

Csak remélhetem, hogy egy filmet nem az alapján ítél meg a nézők zöme, hogy hány folytatást, paródiát és imitációt csikartak ki hozzá az évek során. Óriási szeméthalmok keletkeztek már így (pl. a Transformers-franchise). Az első Erabolv-en viszont értem, mitől olyan népszerű máig: átérezni belőle annak rideg valódiságát, hogy az életükből hirtelen kiragadott, átlagos lányokat drogfüggő szexrabszolgákká tesznek az üzletért ölni kész emberkereskedők. Csakhát úgy tűnt, jobban érdekli a filmet Liam Neeson sztárereje, minthogy érette akcióthrillerként körül is járja a témáját.
 
Íme most egy sokadik Elrabolva-klón leírása: a kétgyermekes Leonida Riva 3 éve leszerelt; nem tud aludni, családját is csak távolságtartóan látogatja, mert fél, hogy egy rohamában még kárt tesz bennük. De amikor kislányát elrabolják, a szabályok által kötött rendőrséget kikerülve magánnyomozásba kezd, és mit ad isten, csakhamar őt is gyanúsítottként kezelik a hatóságok.
 

Elhangzik egy sor Riva kezelőorvosától: „Tovább gyógyszerezhetném, amíg már a nevét is elfelejti.” Mintha máris itt tartottak volna A benned élő szörnyeteg (eredeti címén: La belva) szereplői, sőt stábja is: egy már taszítóan unott és céltalan, fantáziát hírből sem ismerő, förtelem párbeszédekkel teli, a véres képeivel együtt is delejezően kába thriller ez, amin csak azért nem alszunk be a félút felénél, hogy óva intsünk tőle másokat!
 

Ott bukott nálam ez a film a sínek alá, hogy még a kedv vagy bármi kis szerzői ihlet sem érezhető belőle. Nem elég, hogy a történet szakálla a földet verdesi, még idegtépően soványan, gépiesen is adják elő. Megfogható menete nincs Riva szaglászásának, ahogy válaszokat keres a kokós night-klubok és kihalt kikötők klisé világában: több malőrjével még a saját előbbre jutását is akadályozza, pl. mikor az egyik narkós suhanc rátámad, és Riva véletlenül elvágja a torkát. Sebezhetetlenségéről nem is szólva: bénázásai közben annyi sebesülés éri golyó, kés, stb. által, amit halandó a büdös életben nem tudna talpon maradva kibírni!

Külön-külön vonnám kérdőre a casting-direktort és a direktort, vagyis a szereplők válogatóját és mozgatóját: rossz ránézni az emberekre a La belvában! Egydimenziós kísértetek kóvályognak, akár akció-, akár átvezető jelenet jön éppen. Mellékszálként porhintésnek kevés az, mikor a feleség-anya a családfő komor múltjáról és annak kihatásáról mesél nagyfiának. Sem ebben, sem Riva leszámolásában a bűnbandával nem volt igazi gondolat vagy feszültség: a Mozart nevű gonosz főnök egy rossz vicc, a nagy megmenekülés pedig oda vezet végül, hogy Riva kibeszélős terápián vesz részt. Mi is tartotta eddig vissza ettől?

 

A formula, ahol a civil profi az elrabolt párját/gyerekét űzi az alvilág sötét mocskán át, ugyanúgy elnyűtt és lehasznált, mint minden séma, melynek majmolását a filmesek elégnek hiszik. A benned élő szörnyetegnél minden el volt rontva: a látvány sivár, a szereplők élettelenek, a történet még a főszereplőnél is nagyobb kiégett roncs. Ordít a kreatív aszály az írásból és rendezésből, és nincs semmi plusz, ami az egészet legalább egy menthető szintre föltornázhatta volna.

Mortal - Halandó ember

  

Elterjedtebb címén a Mortal mintha a norvég Brightburn akarna lenni, csak egy NEM-Superman helyett egy NEM-IGAZÁN-Thorral. Író-rendező Andre Ovredal és stábtársai szemlátomást maguk se tudták, hova akarnak ezzel a filmmel kilyukadni: a direkt lényegkerülő párbeszédeknél csak a nagysokára is alig épülgető sztori a kiábrándítóbb. Nem tudom, melyik foghíj a bosszantóbb:

1. hogy „hangulat” címén a cselekmény csigaként, főhőse meg még lassabban araszol előre végcéljához – ami a téma és műsoridő tükrében is csontsoványnak bizonyul –,
2. vagy hogy a szüntelen túlmisztifikálás, a határozott gondolatmenet hiánya pszichésen kasztrálja a karaktereket.
3. Vagy még esetleg az, hogy nincs tisztességes lezárása az egésznek?

 

A lelkileg nagyon labilis Eric Bergland veszedelmes elektromos erőt hordoz a testében, ami pánikroham estén tör elő belőle. Mikor véletlenül halálra sújt egy vele kötözködő kölyköt, a rendőrség egy Christine nevű pszichológust küld ki hozzá. Az instabil férfi ereje egyre óriásibb mértékben mutatkozik meg, ezért szökésekor Christine mellé szegődik, hogy együtt jöjjenek rá, ki ő, mi ő.

 

Nat Wolff és Iben Akerlie végig mintha lelki erőszak alatt állna – alighanem a lanyha rendezéstől és béna forgatókönyvtől. Végig olyan szenvelgő, keserves világfájdalommal téblábolnak, amit már nem lehet kimagyarázni. Nem mintha a film nagyon magyarázkodna: Christine bújának oka nem-létezően hangzik el és tűnik tova, és olyan szétesve asszisztálja végig a filmet, mint maga Eric. Nem világos, hogy most empatikus barátként vagy az új, félszegecske szerelmeként akar-e segíteni neki. Ezek után csoda, hogy hatástalan maradt rám, mikor egy eltévedt golyó kiloccsantja az agyvelejét?

 

A Thor-rejtélynek semmi ízt, új, érdekes oldalát nem kapjuk, csak ezt a vékony sejtetőmaratont: Eric testén egyre több az égési heg, egy seriff-nek eszébe jut a skandináv mitológiáról olvasni, és a keresett hely alatt Eric árulkodó tárgyakat talál, köztük – igen, jól sejti az olvasó: – egy kalapácsot. Az internet hamar Thor-imádatba kezd, bár ő elvileg „csak” a leszármazottja, és értettem, hogy ettől félt a film, hát, talán antagonistájának szánt Hathaway ügynök: hogy a világ vallási csoportjai kisajátítanák maguknak. Ez a nő nemcsak nulla karakterként, de a józan eszét is kétségbe vonom: Eric az egyik gyilkos tombolásakor megmenti őt, ő pedig, mikor már Eric-ék épp kezdenek válaszokat találni az egészre, izgágán tűzparancsot ad, kinyírva Christine-t, és újabb gyilkos tombolást okozva. Idiotizmus a köbön.

Ködösen dereng egy szerzői próbálkozás itt, hogy egy északi istenség alakját komoly hangon álmodják újra, szakítva a Marvel-Ashgard-divattal. De amit végül összehoztak, az harmat és szikraszórás, olyan színtelen figurákkal, akiket mintha egész forgatás alatt nyugtatóztak volna. 

A Torden, alias Mortal, alias Halandó ember egy 2/5-öt kap tőlem.

A hívás (2020)

 

Tobin Bell feléli a Fűrész-szel szerzett hírneve maradékát. Ezt a tényt kivéve semmit nem kaptam a 2020-as The Call-tól: se izgalmat, se feszültséget, csupán rengeteg unalmat és sekélyes sztereotípiát. Szó szerint „phoned in” (=”hívásra berendelt”) az egész úgy, ahogy van: eleje súlytalan felvezető szakasz mismásoló párbeszédekkel, majd lassan átkászálódik egy olyan rémisztgetős részbe, ami látványban ötlettelen, lélektanilag pedig teljesen meddő. 

Egy kisvárosban az épp beköltöző Chris összebarátkozik egy csajjal, Tonyával, aki bemutatja pasijának és haverjának. Mivel Tonya és mások is szentül hiszik, hogy néhai húgát egy környékbeli néni ölte meg hajdan, megterrorizálgatják kicsit, ám az öregasszony rövidesen végez magával. Férje összehívja a kvartettet a házukban, és közli velük: néhai neje vagyont helyezett kilátásba zaklatóinak, ha egy "játék" keretében telefonálnak egyet.

 

Oké: álljon meg a menet!

Már az kiindulás bukik azon, hogy egy idegroncs asszony, aki évek óta tartó zaklatások után már nyíltan gyűlölködik az ifjakra, bármit is örökül hagyna nekik – természetfeletti csapda ide vagy oda. Sehogy se tudtam tetten érni a logikát semmiben, ami a borzongás forrása kéne, hogy legyen itt. Van egy elátkozott telefon – aminek motívumként köze sincs a történet többi részéhez –, ami elővarázsolja ezt a mini-túlvilágot az áldozatoknak, benne valamely sötét emlékükkel, és ott valami gonosz kísértet végez velük. 

Hamar fölbosszantott, hogy az emberek itt sose viselkednek ember módjára. Ezerszer látott, minden rájuk írt háttér dacára sekélyes tini-szterotípiákért kellett volna aggódnom, és ezt a velük történt rémségek sem tudták kicsiholni belőlem. Még a 4 fiatalnak is irreálisnak tűnik, ahogy a forgatókönyv végighallgattatja velük a házúr meséjét a "játékról" (ennél jobban nem majmolhatnák a Fűrészt?), majd hüledezve asszisztálnak hozzá, és pihent aggyal kóborolnak a végzetükbe. 

Teljesen hamis, tákolmánybeütésű a film úgyszólván összes aspektusa: a cselekmény, a dialógus, a karakterépítés, Tobin Bell kivételével az alakítások, sőt a rémületforrások is – pont úgy, mint egy másik „játék” horrorfranchise-ánál. Így aztán hamar érdektelenségbe fúlt a sok magyarázás, a feszültnek szánt ténfergések, a halálok és kísértetek. Vagy akár a filmvégi csavar, ahol Tonya emléket lát, hogy a húga halálát ő maga okozta, csak az öregasszonyra kente. A lány reakciója semmit nem tükröz abból, amit ez a gyengus csavar jelentene a sztori szerint. A befejezés is a létező legsemmilyenebb, amit csak összerakhattak.

Bell és Lin Shaye neve sem menti meg A hívást attól, hogy a lélektelen zsebhorrorok seregében végezze. Nem érdekel, hogy "elvileg" hogyan kellene hatnia rám az effajta produkciónak: olyan szinten ordít ebből a filmből a mesterkéltség, az ihlet, a valódi félelemkeltéshez való érzék teljes hiánya, ami már fárasztó. Olyan mértékig várja el, hogy ne keressünk benne elemi logikát vagy érdekes részleteket, ami már sértő. Az ilyen tucatművekből én azt az üzenetet olvasom ki az iparágtól, hogy a horror rajongói ostoba függők, akiknek csak be kell adni az évi Fűrész-adagjukat, melyen elbambulhatnak.  

Társadalmi dilemma

"Egy világban, ahol egy fa többet ér pénzügyileg halva, mint élve, ahol egy bálna többet ér holtan, mint élve 

(...) 

most mi vagyunk a fa, mi vagyunk a bálna. 

A figyelmünk kiaknázható. 

Profitálóbbak vagyunk egy cégnek, ha bámulunk egy képernyőt, egy hirdetést, 

mintha ez idő alatt értékesen éljük az életünket."

  

Motivációs szemináriumra hajaz ez a Netflix-dokumentumfilm író-rendező Jeff Orlowski-tól. Korábbi Google-, Facebook-, Twitter-, stb. fejlesztők és fejesek interjúin át taglalja a közösségi médiák mögötti üzleti modell valódi létcélját, sulykolva a "megfigyelési kapitalizmus" hatásait és veszélyeit. Afféle modoros, de közérthető kiáltványként sok okos összefüggést hoz föl egy nem éppen friss témáról, bár a „nagy felrázás” közben elég egyoldalúan ömleszti ránk intelmeit – akár a kritizált oldalak. Azt viszont nem tudom letagadni, hogy több felhozott pontjáról magamra ismertem, és pontosította bennem a képet erről a máig megoldatlan világproblémáról.
 

Minden nagy közösségi média egy-egy önfejlesztő algoritmus. Minden eltelt másodperc, amit rajta eltöltesz, az adat, mellyel szüntelenül és örökké pontosítja, mennyire képes magát a te érdekölődési körödre rászabni, így tartva téged állandó, garantált használatban. Röviden: manipulál, hogy ösztönszinten függj tőle. Nekik ez profitmaximálás, nekünk viszont – főleg törvényi korlátok nélkül – kísérleti labor, ahol mi vagyunk a patkányok.
 

Az olvasóra bízom, mennyire tartja banálisnak az interjúk közé vágott fiktív példázatot egy átlagcsaládról. Ebben ugye 3 testvér háromféle módon viszonyul a szoc.-médiához: a húginál a gyenge önértékelés, az öccsnél a folytonos kapcsolattartás a mézesmadzag, de mindkettejükben elmosta a határt a világháló igénye és a tőle való függőség között. A titkos M.I. 3 férfi alakjában csiszol egy 3D-voodoo-babát a felhasználóról: ez szerintem príma metafora egy „lényre”, ami fekete lyukként minél több infót szív fel rólunk, annál többet veszíthetünk el önmagunkból, az időnkből és egyre tompuló egyéniségünkből. És saját tapasztalat, hogy pusztán a „tudatos használat” tényleg nem jelent erős horgonyt, ha már beidegződött a mindennapjainkba.
 

Nem tartom merszhiánynak, hogy konkrét politikai témákat épp csak érint a film, itt az már belezavarna az üzenetébe. Közhely, hogy a dezinformáció korát éljük: "abszolút hiteles" hírforrás, mint olyan, nem létezik - mindegy, „hivatalos” vagy "alternatív"-e. Így aztán kaparászhat ki-ki ahonnét tud/akar valami viszonyítási pont után, hogy pontosabb képe legyen a világról; a saját kis meggyőződéses buborékunkban pihekönnyű izolálódni, sőt betoborozni az embert valamilyen ideológia/mozgalom mögé. Tetszett, ahogy elmagyarázták a közösségi oldalak kezét mindebben, és hogy mi az eredménye: akiket érdekel, merre-miért sodródik a világ, azok százféle idea híveiként vitáznak, a többiek pedig érdektelenségbe süllyednek. 
 

 

Forradalmi agyvihart tehát nem tanácsos várni a Társadalmi dilemmától: a film bennfentesek mozaikhangján felolvas egy okosan összeállított kórlapot, amiről könnyen, több oldalról magunkra ismerhetünk. Egyértelmű foghíja, hogy nem nyújt igazi alternatívát mindarra, amit a közösségi média, a nagy "nemezis" pótolhat az egyén életében, pl. a távolság áthidalása a szeretteink mindennapjaihoz. Szilárd munka, és ki is tér rá, mennyire az alapoktól kéne kigyomlálni a gigacégek erkölcsre tojó monopóliumait. De igazán maradandó akkor lehetne, ha a tanácsolt nagy váltás, annak pszichés folyamata is több figyelmet kapna a sok riasztás közepette.
4/5-öt adok rá. 

Egyedül

Előzetesen annyit, hogy valamiért 3 idei filmnek is az „Alone” címet adták a készítőik. Itt most közülük arról írok véleményt, amelyik egy minimalista túlélős-thriller Jules Willcox-szal a főszerepben, és az eddig leginkább sorozatrészeken dolgozott John Hyams rendezte. 

Lecsupaszított egyszerűségével imponál nekünk ez a film: lakatlan helyszín, vétlen civil, fejbeteg gyilkos, és kb. ennyivel is dolgozik másfél órában. Semmi CGI vagy más extra díszítőelem, még zene is alig akad; az áldozatjelölt a leghétköznapibb nő, aki külön segédeszköz nélkül, csak józan eszére támaszkodik, és abból hozza ki, ami telik tőle. Lerí, hogy ugyanezt akarja az Egyedül is elmondatni velünk saját magáról, hátha ez is elég-e egy akárcsak „simán csak jó filmhez”.

Nekem sajnos bizonyosan nem. Ennyire az alapokig lehámozott történetvázzal nem, bár megvolt a maga atmoszférája. Átjött számomra a tükörsima macska-egér-alapfelállás, amiben a főszereplő, Jessica Swanson találja magát, mikor egy rászállt sofőr követi, majd elrabolja kocsijából, szökése után pedig űzött vadként menekül előle az idegen vadonban. Csak túlélős mozik közül kupacnyi folyamodott ehhez a régi formulához. Az Egyedül viszont nem egyszerűen sovány, hanem már csontvázszerű, túl hosszú bevezető és túl kurta befejező résszel.

 

Félig-meddig működött számomra a feszültségkeltés itt, és nemcsak a vadon impozáns képei miatt. Ügyesen vesz rá minket a vágás, hogy Jessica bőrében érezzük magunkat, ahogy rejtőzve lesi a gyilkost, félvén, hogy kiszúrja. Megvolt a lüktetés, de ezt a film nem tudja és nem is igen akarja továbbépíteni. Még azokból az apró, érdekességet adó nüanszokból is hiány van itt, amitől önálló egyénisége lehetne a produkciónak; az a pár elhangzott információmorzsa Jessica múltjáról is olyan súlytalan marad, mint falevél a szélben. 

Ez főleg a végén kelt hiányérzetet, mikor már épp személyebbé kezdene válni az egész elhúzódó párharc. Jessica a férfit saját elcsórt mobilján leleplezi le a döbbent feleségnek, így ha meg is hal, ha a feleség nem is hisz neki, a fejében most már ott lesz a gyanú, és egy név, ami mentén igazolhatja azt. Jessica eksztatikus arca is tetszett, mikor győzött, és rögtön utána hangtalanul gördül a stáblista. Vagyis főhősnőnk megmarad az ezredik akárkinek a nagy tágas világból, akit kipécézett egy random kattant, névtelen jöttment.

3/5-öt adok rá. A „szikár, de szilárd darab”-státusz helyett sokkal inkább a „hangulatos, de átlagos”-at ragasztanám rá, és még lehet, hogy elnéző voltam.

2067

 

Posztapokaliptikus sci-fi-horrort rég láttam ennyire rosszul megírva és előadva. Szemben pl. az ugyanezen műfajból jött 2016-os Kiéhezettek-kel, a 2067 sehol nem mutat igazi szándékot, hogy sci-fi-ként provokatív, horrorként sokkoló, vagy legalább a főbb szereplői révén emberi legyen. Seth Larney rendezőnek sikerült egy olyan időutazós filmet összehozni, ahol a világválságot megfékező küldetést képtelenség komolyan venni, a személyes drámát egy főhősnek nulla kölyök apakomplexusa adja, és ahol az időutazás nemhogy agyalásra alig ösztönöz, még direkt álmosító is.

 

2067-re az egész világ flórája kipusztult, civilizációnk maradékát egy olyan város jelenti, ami a Chronicorp vállalat mesterséges oxigénjét használja. De az axigén nem igazán jó, és hosszútávon betegséget okoz, amelynek hivatalos neve: A Betegség. A Chronicorp egyik vezetője, Regina Jackson előállíttatja Ethan Whyte alagútmunkást, hogy történelmi feladattal bízza meg: a részben az apja, Richard Whyte által épített időgépen utazzon több száz évet a jövőbe, hogy majd ott találjon megoldást a világkrízisre. De csak a lakatlan dzsungelt látni…

 

Tisztára mintha egy házi feladat-project-et néztem volna, amit az utolsó percben raktak le sietve a végzős hallgatók. Már a kapkodó bevezető leírás is súlytalanná teszi az egész globális ökokatasztrófát, és innét csak lefelé megyünk. Csőd a szereplőválogatás: arcra, alkatra és alakításra egyaránt képtelen voltam komolyan venni ezeket a figurákat – különösen a szürkésfehérbe öltözött duci cégfőnöknőt –, nem volt jóformán hihető szóváltás köztük. A „világmegmentő” misszió pedig – hiába derül ki, hogy sose fűztek reményt a sikeréhez – észveszejtően sovány és átgondolatlan: 1 ágrólszakadt, mégcsak nem is tudós ember kihajítása a nagy semmibe, ahonnét még üzenni se tud, ha esetleg valami megoldást talál.

 

Valahogy a film eleje Ethan útjáig több téren a Star Wars II. Epizódját idézte föl bennem – vagy legalábbis annak egy póriasabb kiadását:

• a „modern” lakó- és középületek sivársága,
• a bődületesen gyönge, patetikus párbeszédek,
• az Anakin-szerű vékony, magas kiválasztott egy idegesítő kölyök, aki folyton nyavalyog,
• kétségbeesett, hogy feleségére a jelek szerint biztos halál vár, 
• a néhai Dr. Whyte pedig egy hivatásán túl nem látó alak, aki önhittsége miatt mond csődöt a kiválasztott ap(afigurá)jaként. 

Ez az egész apa-fia szál valami dühítően taszító a filmben – utóbbi nyafogása és az előbbinek a képmutatása miatt. A háttér Richard Whyte-ról olyan túlbonyolított, mint Richard Parker-é A Csodálatos Pókemberből: kiokoskodta, hogy csak Ethan lehet az időgép utazóalanya, de Regina lelőtte, mivel az csak a saját irháját akarja átmenteni protezsáltjaival a jövőbe. Ráírták ezt a sok hátteret egy klisé, ellenszenves alakra, aki alig pár közös jelenetükben álszent arccal játszik a családja érzéseivel – még akkor is, mikor a gyerek csuklóhúsába belehasítja azt a karkötőszerű kisgépét, egy életre. Ezen a ponton a maradék érdeklődésem odalett Ethan múltja vagy predesztinált sorsa felé, és „önfeláldozó” sikere a végén sem tudta azt visszahozni...

 

A semmilyenség netovábbja azonban mégis Ethan régi haverja, Jude, aki mint kiderül, egy jövendő idősíkban már golyót röpített a fejébe. Nem elég, hogy a személyisége egy ajtózáréval vetekszik, a reakciói a gyarló ösztönös félelem helyett csak a megjátszott elmebajt tükrözik: kuncogtam rajta, mikor Ethan visszajátssza neki a jövőbeli csontváza  üzenetét, amiben lelőtte őt. Ha lett is volna rá esély rá, hogy ez személyes feszültséget vigyen a túlélésért való harcukba, azt a trapa dialógus vágta végképp gerincre.

 

A 2067-re egy Egyest adok. Csontváza egy valódi sci-finek, mely zombiként ténfereg a kába elgondolások ingoványán, míg össze nem bicsaklik. Mobil videójátékok vannak odakint hihetőbb disztópikus jövővel, életszerűbb szereplőkkel és érdekesebb sztorival.

Rogue (2020)

Egyértelműen a Predator-sémát követő túlélős film a Rogue, ahol kb. A mamut szintjén animált démonoroszlánok lesnek a katonákra, Schwarzi helyett pedig a Bayformers és a CG-Nindzsa Teknőcök Megan Fox-a játssza a vezetőjüket. De sem ő, sem Michael J. Bassett rendezése nem menti meg a teljes ötlettelen unalomtól ezt a feledére ítélt kis vacakot.

 

Samantha ex-haditengerész, aki csapatával egy politikus tinilánya, Asilia kiszabadítását hajtja végre. Épphogy lerázzák üldözőiket egy vidéki háznál, ahol oroszlánokat tartottak rabságban, de az egyikük, egy vérszomjas nőstény még ott köröz a környéken.

Karakteraszály van itt. Nulla egyéniségű archetípusok próbálnak emberiek lenni, de a még velük történt borzalmak miatt se éreztem konkrét valakiknek egyiküket sem. Élő kellékek maradtak, nem többek. A bóvli oroszlánok meg még annyik se: nemcsak a CGI egy rettenet, ahogy kinéz, de történetileg köze nincs a csapat élet-halál harcához a... nem is tudom; terroristák ellen? Összefüggő gondolatsorra vadászni itt felér egy szafarival.

 

Még Fox Samanthá-ját sem tudtam elhinni annak a bekeményedett, sok sarat állt parancsnoknak, ami ő elvileg volna. Mikrobarátsága a pénzt jelentő Asiliával sem futott ki sehova, pedig még pl. az Elektrában is legalább egy kiskanálnyi szimpátia ott volt a harcos felnőtt ölőnő és a saját bátorságát kereső kamaszlány között. Asilia részére amúgy próbáltak a végén berakni pici jellemnövést: úgy érzi, az egész miatta van, harcolni akar, és kamerán kívül elveszti a vérszüzességét. Hurrá…

 

Mi mást mondhatnék még? Az év egyik legingersivárabb filmromja a Rogue, ami még a túlélős horrorok erényeit sem tudta megidézni, nemhogy egy emberi drámáét az afrikai vadonban.