Mank

Talán nincs is vonzóbb egy vérbeli rendezőnek, mint bennfentes szerzői filmet csinálni egy téma régi motorosainak, anélkül, hogy külön percekben adagolná a "kívülállók" számára a háttérinfót és a kapcsolódási pontokat. Nekem is kétszer kellett látnom David Fincher  Mank-jét, mire a sűrű név-arc-esemény-tablóból végre egy történet rajzolódott ki előttem, és nemcsak „terjengős jelenetek zagyvaléka” maradt az egész, ahogy az egyik szereplő fogalmaz. Addigra viszont a szívemhez nőtt, és immár letaszíthatatlan jelölt az idei top-5-ös listámról.

A hollywood-i virtuóz Herman Mankiewicz-et kéri föl Orson Welles, hogy a Citizen Kane (AranyPolgár) c. új filmjéhez forgatókönyvet állítson össze 60 nap alatt. Cserébe biztosítják a törött lábbal fekvő zseninek a megfelelő gondozást és munkakörnyezetet. Viszont egyre többen helytelenítik, hogy figurái nagy részét direkt stúdió- és politikai nagykutyákról mintázta –  Kane karakterét pl. a befolyásos sajtóbáróról, William Randolph Hearst-ről. 

Nosztalgiaeposzt az Álomgyár múltjáról élénkebb és manírosabb kiadásban is láttam már, így nem lepett meg, hogy a Mank milyen ráérősen időzik autentikus, de látszólag elszigetelt jeleneteknél. Ahogy Tarantino Volt egyszer egy Hollywood-jánál, tempós narratíva helyett kényelmesen megmártózik a kor hangulatában, színezgetve a benne élők egyéniségét – habár ez jóval sűrűbb darab. Nem tudom, a rendező mennyit csiszolt néhai apja, Jack Fincher szkriptjén, de a kész filmen megalkuvásnak semmi jele: a Mank nem fél az iparág szennyeséhez nyúlni, karakterei igazi bensővel lettek felruházva, szavaik szellemesek és csavarosak – főleg Mankiewicz csípős „odavetései”.

 

Legfontosabb, hogy nem fúlt kultúrsznoboknak szánt uncsi kiselőadásba az egész. A lényegét amúgy is tudjuk: kreatív fronton szinte sose, de politikai propagálásban nagyon is sokat bevállalnak ezek a milliárdos stúdiók. A híres „sztárok” pedig kitartottak aranyketrecben: csak míg nevük és arcuk húzóerő a kasszáknál, részesülhetnek a „kegyben”, hogy a bosszok játékszerei legyenek – ahogy azt Marion Davies esete példázza. 

Örültem, hogy a film mindezt jól megformázva, közhely nélkül adta a tudtomra, de azért nem veszett el a részletekben. Okosan szemléletesnek tartom azt a részt, mikor L. B. Mayer, az MGM feje könnyzacskós beszédet tart "családjának" (beosztottjainak) fizetésük felezéséről, rögtön a nagymenő kiselőadás után, hogy évi egymilliót dobnak ki le se forgatott projektekre. "Mert nem ríkatnak meg!" A kritika az iparról ugyan elég körítéses, de nagyon is betalál, ahogy Mank végül kétszer is színt vall az elvei mellett – előbb Hearst jelmezes vacsoráján, majd a vidéki házban a dühös Welles előtt. 
 

Oscar-szagú szerepéhez ugyan Gary Oldman vagy egy évtizeddel korosabb a kelleténél, ám az átélése ezt kompenzálja: teljesen magaménak éreztem a talpig hazug rendszerrel szembeni mély cinizmusát, aminek az író mégis könnyeden, anekdotázva tud hangot adni. Rühelleni szoktam, ha egy karakteren ilyen feltűnően hangsúlyos, hogy ő most alkoholista: gyakran szoktak ebből olcsó és rátelepedő melodrámát csikarni. Főleg a tetőpontnál féltem ettől elsőre, ahol a részeg Mank Hearst-öt és Mayert úgy festi le egy nem létező szkript keretében, mint firkász Don Quijote-t és az ő Sancho-ját. Fincher azonban boldogult vele: még egy-egy figura kirohanásának szövegét is érdekes volt hallgatni. "Nem ahogyan ír! Hanem ahogy beszél."
 

Más szereplőkkel párba rakva működött nekem igazán az önfejű, kiégett, a szakma képmutatásától szó szerint hányó szkriptdoktor alakja. Legjobbak őszinte titkárnőjével, Ritával való koccanásai, de egész jók a szóváltások a nejével is, öccsével is, vagy a „plátói” dumcsik Marionnal. A jelenettől, ahol egyik barátja – kivel lejárató-filmeket csináltattak a kormányzói ellenjelöltről – öngyilkos lesz a Parkinson és az önvád miatt, felvértezve éreztem magam Mank helyett is. 

Teljesen jogos, ahogy előbb szembemegy a két óriással, akiktől pedig a fizetését kapja, majd a szerződéssel, amit aláírt, visszakérve neve feltüntetési jogát. Fontosabb szerepben egy gyenge alakítást nem találtam; a főbb karakterek egyike sem csak egy címkéből áll, sőt még az utolsó nagyjelenetükre is mind kaptak egy-egy hosszú, de nem mesterkélt búcsúszöveget. Profi rendezés.

 

Szóval a Mank gazdagon okos tartalma sok komótosan szórakoztató percet adott nekem – leginkább t'án az a rész, ahogy Mankievicz kábán időzik egy forgatás díszleténél. Ugyanakkor sem a Citizen Kane, sem az iránt a közeg iránt nem kelt bennem bármi nagyobb érdeklődést, mint ami addig is megvolt. Nem lehet nem látni az aprólékosságot az egészen: egyértelműen nem a nézőátlagra szabták, de annyira előjártasságot feltétez, ami már kissé elidegenítően, kirekesztően hat. Ideális kultúrtörténeti analízisre, de arra már nem annyira, hogy egyetlen lendületes ökölként hagyjon bennünk maradandó nyomot. ”A sztori annyira kacifántos, hogy attól félek, térkép kell hozzá.”

Ajánlást és elismerő szavakat kap tőlem a Mank, de azzal az intéssel, hogy megnézés előtt nem árt némi „ki-kicsoda”-utánaolvasás a szereplőkről.