Elterjedtebb
címén a Mortal mintha a norvég Brightburn akarna lenni, csak egy NEM-Superman helyett egy NEM-IGAZÁN-Thorral.
Író-rendező Andre Ovredal és stábtársai szemlátomást maguk se tudták, hova
akarnak ezzel a filmmel kilyukadni: a direkt lényegkerülő párbeszédeknél csak a
nagysokára is alig épülgető sztori a kiábrándítóbb. Nem tudom, melyik foghíj a bosszantóbb:
- hogy „hangulat” címén a cselekmény csigaként, főhőse meg még lassabban araszol előre végcéljához – ami a téma és műsoridő tükrében is csontsoványnak bizonyul –,
- vagy hogy a szüntelen túlmisztifikálás, a határozott gondolatmenet hiánya pszichésen kasztrálja a karaktereket.
- Vagy még esetleg az, hogy nincs tisztességes lezárása az egésznek?
A
lelkileg nagyon labilis Eric Bergland veszedelmes elektromos erőt hordoz a testében,
ami pánikroham estén tör elő belőle. Mikor véletlenül halálra sújt egy vele
kötözködő kölyköt, a rendőrség egy Christine nevű pszichológust küld ki hozzá.
Az instabil férfi ereje egyre óriásibb mértékben mutatkozik meg, ezért
szökésekor Christine mellé szegődik, hogy együtt jöjjenek rá, ki ő, mi ő.
Nat Wolff és Iben Akerlie végig mintha lelki erőszak alatt
állna – alighanem a lanyha rendezéstől és béna forgatókönyvtől. Végig olyan
szenvelgő, keserves világfájdalommal téblábolnak, amit már nem lehet
kimagyarázni. Nem mintha a film nagyon magyarázkodna: Christine bújának oka nem-létezően
hangzik el és tűnik tova, és olyan szétesve asszisztálja végig a filmet, mint
maga Eric. Nem világos, hogy most empatikus barátként vagy az új, félszegecske szerelmeként
akar-e segíteni neki. Ezek után csoda, hogy hatástalan maradt rám, mikor egy
eltévedt golyó kiloccsantja az agyvelejét?
A Thor-rejtélynek semmi ízt, új, érdekes oldalát nem kapjuk, csak ezt a vékony sejtetőmaratont: Eric testén egyre több az égési heg, egy seriff-nek eszébe jut a skandináv mitológiáról olvasni, és a keresett hely alatt Eric árulkodó tárgyakat talál, köztük – igen, jól sejti az olvasó: – egy kalapácsot. Az internet hamar Thor-imádatba kezd, bár ő elvileg „csak” a leszármazottja, és értettem, hogy ettől félt a film, hát, talán antagonistájának szánt Hathaway ügynök: hogy a világ vallási csoportjai kisajátítanák maguknak. Ez a nő nemcsak nulla karakterként, de a józan eszét is kétségbe vonom: Eric az egyik gyilkos tombolásakor megmenti őt, ő pedig, mikor már Eric-ék épp kezdenek válaszokat találni az egészre, izgágán tűzparancsot ad, kinyírva Christine-t, és újabb gyilkos tombolást okozva. Idiotizmus a köbön.
Ködösen dereng egy szerzői próbálkozás itt,
hogy egy északi istenség alakját komoly hangon álmodják újra, szakítva a
Marvel-Ashgard-divattal. De amit végül összehoztak, az harmat és szikraszórás, olyan színtelen figurákkal, akiket mintha egész forgatás alatt nyugtatóztak volna.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése