A benned élő szörnyeteg

 

Csak remélhetem, hogy egy filmet nem az alapján ítél meg a nézők zöme, hogy hány folytatást, paródiát és imitációt csikartak ki hozzá az évek során. Óriási szeméthalmok keletkeztek már így (pl. a Transformers-franchise). Az első Erabolv-en viszont értem, mitől olyan népszerű máig: átérezni belőle annak rideg valódiságát, hogy az életükből hirtelen kiragadott, átlagos lányokat drogfüggő szexrabszolgákká tesznek az üzletért ölni kész emberkereskedők. Csakhát úgy tűnt, jobban érdekli a filmet Liam Neeson sztárereje, minthogy érette akcióthrillerként körül is járja a témáját.
 
Íme most egy sokadik Elrabolva-klón leírása: a kétgyermekes Leonida Riva 3 éve leszerelt; nem tud aludni, családját is csak távolságtartóan látogatja, mert fél, hogy egy rohamában még kárt tesz bennük. De amikor kislányát elrabolják, a szabályok által kötött rendőrséget kikerülve magánnyomozásba kezd, és mit ad isten, csakhamar őt is gyanúsítottként kezelik a hatóságok.
 

Elhangzik egy sor Riva kezelőorvosától: „Tovább gyógyszerezhetném, amíg már a nevét is elfelejti.” Mintha máris itt tartottak volna A benned élő szörnyeteg (eredeti címén: La belva) szereplői, sőt stábja is: egy már taszítóan unott és céltalan, fantáziát hírből sem ismerő, förtelem párbeszédekkel teli, a véres képeivel együtt is delejezően kába thriller ez, amin csak azért nem alszunk be a félút felénél, hogy óva intsünk tőle másokat!
 

Ott bukott nálam ez a film a sínek alá, hogy még a kedv vagy bármi kis szerzői ihlet sem érezhető belőle. Nem elég, hogy a történet szakálla a földet verdesi, még idegtépően soványan, gépiesen is adják elő. Megfogható menete nincs Riva szaglászásának, ahogy válaszokat keres a kokós night-klubok és kihalt kikötők klisé világában: több malőrjével még a saját előbbre jutását is akadályozza, pl. mikor az egyik narkós suhanc rátámad, és Riva véletlenül elvágja a torkát. Sebezhetetlenségéről nem is szólva: bénázásai közben annyi sebesülés éri golyó, kés, stb. által, amit halandó a büdös életben nem tudna talpon maradva kibírni!

Külön-külön vonnám kérdőre a casting-direktort és a direktort, vagyis a szereplők válogatóját és mozgatóját: rossz ránézni az emberekre a La belvában! Egydimenziós kísértetek kóvályognak, akár akció-, akár átvezető jelenet jön éppen. Mellékszálként porhintésnek kevés az, mikor a feleség-anya a családfő komor múltjáról és annak kihatásáról mesél nagyfiának. Sem ebben, sem Riva leszámolásában a bűnbandával nem volt igazi gondolat vagy feszültség: a Mozart nevű gonosz főnök egy rossz vicc, a nagy megmenekülés pedig oda vezet végül, hogy Riva kibeszélős terápián vesz részt. Mi is tartotta eddig vissza ettől?

 

A formula, ahol a civil profi az elrabolt párját/gyerekét űzi az alvilág sötét mocskán át, ugyanúgy elnyűtt és lehasznált, mint minden séma, melynek majmolását a filmesek elégnek hiszik. A benned élő szörnyetegnél minden el volt rontva: a látvány sivár, a szereplők élettelenek, a történet még a főszereplőnél is nagyobb kiégett roncs. Ordít a kreatív aszály az írásból és rendezésből, és nincs semmi plusz, ami az egészet legalább egy menthető szintre föltornázhatta volna.