A hívás (2020)

 

Tobin Bell feléli a Fűrész-szel szerzett hírneve maradékát. Ezt a tényt kivéve semmit nem kaptam a 2020-as The Call-tól: se izgalmat, se feszültséget, csupán rengeteg unalmat és sekélyes sztereotípiát. Szó szerint „phoned in” (=”hívásra berendelt”) az egész úgy, ahogy van: eleje súlytalan felvezető szakasz mismásoló párbeszédekkel, majd lassan átkászálódik egy olyan rémisztgetős részbe, ami látványban ötlettelen, lélektanilag pedig teljesen meddő. 

Egy kisvárosban az épp beköltöző Chris összebarátkozik egy csajjal, Tonyával, aki bemutatja pasijának és haverjának. Mivel Tonya és mások is szentül hiszik, hogy néhai húgát egy környékbeli néni ölte meg hajdan, megterrorizálgatják kicsit, ám az öregasszony rövidesen végez magával. Férje összehívja a kvartettet a házukban, és közli velük: néhai neje vagyont helyezett kilátásba zaklatóinak, ha egy "játék" keretében telefonálnak egyet.

 

Oké: álljon meg a menet!

Már az kiindulás bukik azon, hogy egy idegroncs asszony, aki évek óta tartó zaklatások után már nyíltan gyűlölködik az ifjakra, bármit is örökül hagyna nekik – természetfeletti csapda ide vagy oda. Sehogy se tudtam tetten érni a logikát semmiben, ami a borzongás forrása kéne, hogy legyen itt. Van egy elátkozott telefon – aminek motívumként köze sincs a történet többi részéhez –, ami elővarázsolja ezt a mini-túlvilágot az áldozatoknak, benne valamely sötét emlékükkel, és ott valami gonosz kísértet végez velük. 

Hamar fölbosszantott, hogy az emberek itt sose viselkednek ember módjára. Ezerszer látott, minden rájuk írt háttér dacára sekélyes tini-szterotípiákért kellett volna aggódnom, és ezt a velük történt rémségek sem tudták kicsiholni belőlem. Még a 4 fiatalnak is irreálisnak tűnik, ahogy a forgatókönyv végighallgattatja velük a házúr meséjét a "játékról" (ennél jobban nem majmolhatnák a Fűrészt?), majd hüledezve asszisztálnak hozzá, és pihent aggyal kóborolnak a végzetükbe. 

Teljesen hamis, tákolmánybeütésű a film úgyszólván összes aspektusa: a cselekmény, a dialógus, a karakterépítés, Tobin Bell kivételével az alakítások, sőt a rémületforrások is – pont úgy, mint egy másik „játék” horrorfranchise-ánál. Így aztán hamar érdektelenségbe fúlt a sok magyarázás, a feszültnek szánt ténfergések, a halálok és kísértetek. Vagy akár a filmvégi csavar, ahol Tonya emléket lát, hogy a húga halálát ő maga okozta, csak az öregasszonyra kente. A lány reakciója semmit nem tükröz abból, amit ez a gyengus csavar jelentene a sztori szerint. A befejezés is a létező legsemmilyenebb, amit csak összerakhattak.

Bell és Lin Shaye neve sem menti meg A hívást attól, hogy a lélektelen zsebhorrorok seregében végezze. Nem érdekel, hogy "elvileg" hogyan kellene hatnia rám az effajta produkciónak: olyan szinten ordít ebből a filmből a mesterkéltség, az ihlet, a valódi félelemkeltéshez való érzék teljes hiánya, ami már fárasztó. Olyan mértékig várja el, hogy ne keressünk benne elemi logikát vagy érdekes részleteket, ami már sértő. Az ilyen tucatművekből én azt az üzenetet olvasom ki az iparágtól, hogy a horror rajongói ostoba függők, akiknek csak be kell adni az évi Fűrész-adagjukat, melyen elbambulhatnak.