"Egy világban, ahol egy fa többet ér pénzügyileg halva, mint élve, ahol egy bálna többet ér holtan, mint élve
Motivációs
szemináriumra hajaz ez a Netflix-dokumentumfilm író-rendező Jeff Orlowski-tól.
Korábbi Google-, Facebook-, Twitter-, stb. fejlesztők és fejesek interjúin át
taglalja a közösségi médiák mögötti üzleti modell valódi létcélját, sulykolva a "megfigyelési kapitalizmus" hatásait és veszélyeit. Afféle modoros, de közérthető kiáltványként sok okos
összefüggést hoz föl egy nem éppen friss témáról, bár a „nagy felrázás” közben
elég egyoldalúan ömleszti ránk intelmeit – akár a kritizált oldalak. Azt viszont nem tudom letagadni,
hogy több felhozott pontjáról magamra ismertem, és pontosította bennem a képet erről a máig megoldatlan világproblémáról.
Minden nagy közösségi média egy-egy önfejlesztő algoritmus. Minden eltelt másodperc, amit rajta eltöltesz, az adat, mellyel szüntelenül és örökké pontosítja, mennyire képes magát a te érdekölődési körödre rászabni, így tartva téged állandó, garantált használatban. Röviden: manipulál, hogy ösztönszinten függj tőle. Nekik ez profitmaximálás, nekünk viszont – főleg törvényi korlátok nélkül – kísérleti labor, ahol mi vagyunk a patkányok.
Az olvasóra bízom, mennyire tartja banálisnak az interjúk közé vágott fiktív példázatot egy átlagcsaládról. Ebben ugye 3 testvér háromféle módon viszonyul a szoc.-médiához: a húginál a gyenge önértékelés, az öccsnél a folytonos kapcsolattartás a mézesmadzag, de mindkettejükben elmosta a határt a világháló igénye és a tőle való függőség között. A titkos M.I. 3 férfi alakjában csiszol egy 3D-voodoo-babát a felhasználóról: ez szerintem príma metafora egy „lényre”, ami fekete lyukként minél több infót szív fel rólunk, annál többet veszíthetünk el önmagunkból, az időnkből és egyre tompuló egyéniségünkből. És saját tapasztalat, hogy pusztán a „tudatos használat” tényleg nem jelent erős horgonyt, ha már beidegződött a mindennapjainkba.
Nem tartom merszhiánynak, hogy konkrét politikai témákat épp csak érint a film, itt az már belezavarna az üzenetébe. Közhely, hogy a dezinformáció korát éljük: "abszolút hiteles" hírforrás, mint olyan, nem létezik - mindegy, „hivatalos” vagy "alternatív"-e. Így aztán kaparászhat ki-ki ahonnét tud/akar valami viszonyítási pont után, hogy pontosabb képe legyen a világról; a saját kis meggyőződéses buborékunkban pihekönnyű izolálódni, sőt betoborozni az embert valamilyen ideológia/mozgalom mögé. Tetszett, ahogy elmagyarázták a közösségi oldalak kezét mindebben, és hogy mi az eredménye: akiket érdekel, merre-miért sodródik a világ, azok százféle idea híveiként vitáznak, a többiek pedig érdektelenségbe süllyednek.
Forradalmi agyvihart tehát nem tanácsos várni a Társadalmi dilemmától: a
film bennfentesek mozaikhangján felolvas egy okosan összeállított kórlapot,
amiről könnyen, több oldalról magunkra ismerhetünk. Egyértelmű foghíja, hogy
nem nyújt igazi alternatívát mindarra, amit a közösségi média, a nagy "nemezis" pótolhat az egyén életében, pl. a távolság áthidalása a
szeretteink mindennapjaihoz. Szilárd munka, és ki is tér rá, mennyire az
alapoktól kéne kigyomlálni a gigacégek erkölcsre tojó monopóliumait. De igazán maradandó akkor lehetne, ha a tanácsolt nagy váltás, annak pszichés
folyamata is több figyelmet kapna a sok riasztás közepette.
4/5-öt adok rá.
(...)
most mi vagyunk a fa, mi vagyunk a bálna.
A figyelmünk kiaknázható.
Profitálóbbak vagyunk egy cégnek, ha bámulunk egy képernyőt, egy hirdetést,
mintha ez idő alatt értékesen éljük az életünket."
Minden nagy közösségi média egy-egy önfejlesztő algoritmus. Minden eltelt másodperc, amit rajta eltöltesz, az adat, mellyel szüntelenül és örökké pontosítja, mennyire képes magát a te érdekölődési körödre rászabni, így tartva téged állandó, garantált használatban. Röviden: manipulál, hogy ösztönszinten függj tőle. Nekik ez profitmaximálás, nekünk viszont – főleg törvényi korlátok nélkül – kísérleti labor, ahol mi vagyunk a patkányok.
Az olvasóra bízom, mennyire tartja banálisnak az interjúk közé vágott fiktív példázatot egy átlagcsaládról. Ebben ugye 3 testvér háromféle módon viszonyul a szoc.-médiához: a húginál a gyenge önértékelés, az öccsnél a folytonos kapcsolattartás a mézesmadzag, de mindkettejükben elmosta a határt a világháló igénye és a tőle való függőség között. A titkos M.I. 3 férfi alakjában csiszol egy 3D-voodoo-babát a felhasználóról: ez szerintem príma metafora egy „lényre”, ami fekete lyukként minél több infót szív fel rólunk, annál többet veszíthetünk el önmagunkból, az időnkből és egyre tompuló egyéniségünkből. És saját tapasztalat, hogy pusztán a „tudatos használat” tényleg nem jelent erős horgonyt, ha már beidegződött a mindennapjainkba.
Nem tartom merszhiánynak, hogy konkrét politikai témákat épp csak érint a film, itt az már belezavarna az üzenetébe. Közhely, hogy a dezinformáció korát éljük: "abszolút hiteles" hírforrás, mint olyan, nem létezik - mindegy, „hivatalos” vagy "alternatív"-e. Így aztán kaparászhat ki-ki ahonnét tud/akar valami viszonyítási pont után, hogy pontosabb képe legyen a világról; a saját kis meggyőződéses buborékunkban pihekönnyű izolálódni, sőt betoborozni az embert valamilyen ideológia/mozgalom mögé. Tetszett, ahogy elmagyarázták a közösségi oldalak kezét mindebben, és hogy mi az eredménye: akiket érdekel, merre-miért sodródik a világ, azok százféle idea híveiként vitáznak, a többiek pedig érdektelenségbe süllyednek.
4/5-öt adok rá.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése