2067

 

Posztapokaliptikus sci-fi-horrort rég láttam ennyire rosszul megírva és előadva. Szemben pl. az ugyanezen műfajból jött 2016-os Kiéhezettek-kel, a 2067 sehol nem mutat igazi szándékot, hogy sci-fi-ként provokatív, horrorként sokkoló, vagy legalább a főbb szereplői révén emberi legyen. Seth Larney rendezőnek sikerült egy olyan időutazós filmet összehozni, ahol a világválságot megfékező küldetést képtelenség komolyan venni, a személyes drámát egy főhősnek nulla kölyök apakomplexusa adja, és ahol az időutazás nemhogy agyalásra alig ösztönöz, még direkt álmosító is.

 

2067-re az egész világ flórája kipusztult, civilizációnk maradékát egy olyan város jelenti, ami a Chronicorp vállalat mesterséges oxigénjét használja. De az axigén nem igazán jó, és hosszútávon betegséget okoz, amelynek hivatalos neve: A Betegség. A Chronicorp egyik vezetője, Regina Jackson előállíttatja Ethan Whyte alagútmunkást, hogy történelmi feladattal bízza meg: a részben az apja, Richard Whyte által épített időgépen utazzon több száz évet a jövőbe, hogy majd ott találjon megoldást a világkrízisre. De csak a lakatlan dzsungelt látni…

 

Tisztára mintha egy házi feladat-project-et néztem volna, amit az utolsó percben raktak le sietve a végzős hallgatók. Már a kapkodó bevezető leírás is súlytalanná teszi az egész globális ökokatasztrófát, és innét csak lefelé megyünk. Csőd a szereplőválogatás: arcra, alkatra és alakításra egyaránt képtelen voltam komolyan venni ezeket a figurákat – különösen a szürkésfehérbe öltözött duci cégfőnöknőt –, nem volt jóformán hihető szóváltás köztük. A „világmegmentő” misszió pedig – hiába derül ki, hogy sose fűztek reményt a sikeréhez – észveszejtően sovány és átgondolatlan: 1 ágrólszakadt, mégcsak nem is tudós ember kihajítása a nagy semmibe, ahonnét még üzenni se tud, ha esetleg valami megoldást talál.

 

Valahogy a film eleje Ethan útjáig több téren a Star Wars II. Epizódját idézte föl bennem – vagy legalábbis annak egy póriasabb kiadását:

• a „modern” lakó- és középületek sivársága,
• a bődületesen gyönge, patetikus párbeszédek,
• az Anakin-szerű vékony, magas kiválasztott egy idegesítő kölyök, aki folyton nyavalyog,
• kétségbeesett, hogy feleségére a jelek szerint biztos halál vár, 
• a néhai Dr. Whyte pedig egy hivatásán túl nem látó alak, aki önhittsége miatt mond csődöt a kiválasztott ap(afigurá)jaként. 

Ez az egész apa-fia szál valami dühítően taszító a filmben – utóbbi nyafogása és az előbbinek a képmutatása miatt. A háttér Richard Whyte-ról olyan túlbonyolított, mint Richard Parker-é A Csodálatos Pókemberből: kiokoskodta, hogy csak Ethan lehet az időgép utazóalanya, de Regina lelőtte, mivel az csak a saját irháját akarja átmenteni protezsáltjaival a jövőbe. Ráírták ezt a sok hátteret egy klisé, ellenszenves alakra, aki alig pár közös jelenetükben álszent arccal játszik a családja érzéseivel – még akkor is, mikor a gyerek csuklóhúsába belehasítja azt a karkötőszerű kisgépét, egy életre. Ezen a ponton a maradék érdeklődésem odalett Ethan múltja vagy predesztinált sorsa felé, és „önfeláldozó” sikere a végén sem tudta azt visszahozni...

 

A semmilyenség netovábbja azonban mégis Ethan régi haverja, Jude, aki mint kiderül, egy jövendő idősíkban már golyót röpített a fejébe. Nem elég, hogy a személyisége egy ajtózáréval vetekszik, a reakciói a gyarló ösztönös félelem helyett csak a megjátszott elmebajt tükrözik: kuncogtam rajta, mikor Ethan visszajátssza neki a jövőbeli csontváza  üzenetét, amiben lelőtte őt. Ha lett is volna rá esély rá, hogy ez személyes feszültséget vigyen a túlélésért való harcukba, azt a trapa dialógus vágta végképp gerincre.

 

A 2067-re egy Egyest adok. Csontváza egy valódi sci-finek, mely zombiként ténfereg a kába elgondolások ingoványán, míg össze nem bicsaklik. Mobil videójátékok vannak odakint hihetőbb disztópikus jövővel, életszerűbb szereplőkkel és érdekesebb sztorival.