Az Igazság Ligája

"Egyesítsük kliséinket! Föld(től elrugaszkodás)!"

"Tűz(robbanások)!" "Szél(sebes kapkodás)!"

"Víz(szerű effektek)!" "Szív(esen a fanservice-t)!"

"Egyesített sablonjaitokból:
én vagyok a DC-világ kapitánya!" 

A képregényvilág legnagyobb hősei a stúdiók reklámrabszolgái. Ezt újra és újra megtanuljuk, mégis várjuk, hátha valami csoda folytán igazi mélység vagy intelligencia keveredik egy-egy "szuperhős-mozi" összetevői közé. 

1 érdemi különbséget látok a század 2 nagy "mozis univerzuma" között: míg előbbinek 1 kezemen, utóbbinak 1 ujjamon számolom meg, hány tartalmas részegysége készült eddig - és igen: sem a Bosszúállókat, sem a Wonder Woman-t nem sorolom közéjük. A Marvel kreativitást elnyomó filmpolitikája éppúgy taszít, mint a Warner ámokfutó kapkodása, hogy mielőbb beérje nagy piaci riválistát. Ezt a kapkodást láttam a Batman V Supermanen, és most Az Igazság Ligáján is.

 

Superman halála után járunk: az amerikaiak úgy érzik, egy jobb jövő szimbóluma tűnt el örökre, általános a közvélemény apátiája. Közben Bruce Wayne és Diana Prince spéci képességű emberek után kutat, hogy minél többen védjék a civilizált világot a mitikus hadúrral, Steppenwolf-fal szemben. Ám az apokalipszis kapujában Bruce-ék még mindig csak 3 jelöltet tudnak felmutatni:

1. az atlantiszi herceg Aquamant,
2. a kiborgtestű Victor Stone-t 
3. és az éretlen, de szó szerint villámgyors Barry Allen-t.

Legalább vissza nem fejlődtünk. A Justice League már kicsit jobb lett a megalomán Batman V Superman-nél, de hasonlóan ütemficamos, félmély szériatermék, ami nem tud mértékkel bánni a kékes, gyakran elmosódott CGI-jal. Nem akarom még a forgatási gondokat is részletezni (mint a Snyder-családot ért tragédiát és Joss Whedon társrendezését), de az új részen (is) tapintható az egyensúlyhiány.



Jojózva halad a cselekmény a hátterek felskiccelése és a feledhető akciójelenetek között. Nem bántam, hogy az eredeti 170 percet 2 órába tömörítették, de több idő kellett volna a karakterek árnyalására. És még így is benn maradtak olyan klisékövületek, mint a terrorista-bankrablás az elején, amit CsodaNő lassított idomvillantással állít le. 

Hangulat terén már mutatkozik javulás a BvS-hez képest - legalábbis olyankor, ha épp nem öntik nyakon a vásznat computertrükkökkel. A zene szintén tűrhető, bár kissé ferdén néztem, amikor feltűnt, hogy az elfman-i Batman-számból is becsempészték egy-egy dallamot. Kétségbeesetten akarhatja a Warner a Marvel box-office-sikereit leutánozni...!

A maguk félkész módján kedvelhetők a főhősök - kivéve Aquamant, akit kifejezetten könnyű volt megutálnom. De a másik 4 elsőfrontos ligatag legalábbis nézhető figura, bár nem a hátterük vagy a kidolgozottságuk, hanem főleg szóváltásaik és összedolgozásuk révén. A Bosszúállókkal ellentétben itt kíváncsi voltam rá, hogyan sikerül összeszoknia ennyire eltérő társaságnak: szupererejük az egyediségük meghosszabbítása volt.

Bruce és Diana együttműködése tartotta nekem össze az egészet. A film eléggé szenved a Batman V Superman csapongó írásától, amit bizonyos fokig muszáj volt folytatnia, és aminek több helyen ellent is mond. Bruce afféle helyettes csoportfőnökké avanzsált Diana mellett.

Mindketten jó harcosok a maguk nemében, de bizonytalanok, hogy egy szuperharcos-csapatot háborúba tudnak-e vinni szörnyinvázió, vagy valami még rosszabb katasztrófa ellen. Elsietett a gondolati átmenet a 2 film alapvetése között. 

A BvS teljes kudarcot vallott abban, hogy Superman felelősségét meghatározza a Zod elleni harc kárai kapcsán, illetve a szerepét a világ jelenében. Egyesek még Superman-bábut is égettek a nyílt utcán!

Szóval mióta Kal-El koporsóban fekszik, a lakosság visszasírja őt?? Mitől? Elképzelhetőnek tartom, hogy az emberiség tudat alatt érzi, hogy valami nem evilági veszedelem van útban a világukba/ életükbe. Rájátszhattak volna a forgatókönyvírók, hogy ez az életérzés egyfajta kollektív intuíció: ha tényleg olyan mennykő üt be megint, mint Zod vagy Doomsday, kiben higgyenek, hogy meg tudja védeni őket?

Épp csak az nem szűrődik át Az Igazság Ligája üzenetéből, amit elvileg ki akar hangsúlyozni. Superman nemcsak fizikai ereje miatt óvhatta az emberiséget űreredetű nemezisektől, hanem mert egy eszmét testesített meg a szemünkben: a bennük rejlő (leg)jobbik énjük erejét.

Na ebből ennyit sikerül Snyder-éknek átadni: épp az extramuszkli miatt hozzák vissza Superman-t, a civilek egyből fellélegeznek, Bruce pedig többször is törleszthet, amiért a bunyójuknál majdnem kivégezte szegényt:

1. ő kardoskodja ki, hogy az anyadobozokkal támasszák fel,
2. hagyná, hogy Clark megölje, mikor az elméje még ködös,
3. sőt: a Kent-farmot is visszavásárolja neki és Marthának.

Ügyeletes vicces fiúnak lenni sosem hálás szerepkör, de Flash (Villám) nem lett az az idegesítő kölyök, mint ahogy tartottam tőle. Barry joggal érzi zöldfülűnek magát a csapat tapasztaltabbjai mellett: minél többet lát ő a rájuk váró feladatból, annál inkább láttam a karakteren, hogy meg akar felelni.

Hiába tud gyorsabban futni, mint bármilyen földi élőlény, össze kell szednie magát, hogy a többiek számíthassanak rá, mikor ilyen természetfeletti dögökkel viaskodnak. Így még értelme is van, ha néha elsüt egy poént - vagy azért, hogy a helyzetet oldja, vagy csak hogy ne legyen olyan ideges.  

Úgy, ahogy van, a szemétprésgépbe hajítanám a negatív oldalt. Steppenwolf az eddigi legnullább, legsemmilyenebb főgonosz a DCEU-ból, szárnyas szolgái pedig muslincák is lehetnének. Igazibb, fenyegetőbb, valós harcértékű rémeket kellett odaképzelnem helyettük,

akik ellen a Ligának tényleg fel kell kötni a gatyát. Egyszerűen kerestek a katalógusból egy szupererős főgonoszt, aki nem olyan ismert, sőt még filmet se kapott. Steppenwolf pedig ideális Árész 2.-nek, révén, hogy a Wonder Woman kapta a legjobb visszajelzéseket eddig a DCEU-ból.

Nem tudnám megmondani, vajon a háttere vagy a terve zavarosabb-e. Több millió éve az emberek, atlantiszi emberek és az amazonok szövetsége megállította attól, hogy földi pokollá formálja át a világot, a 3 anyadoboz révén - amiket mégis piszok könnyen talál és szerez meg a történet során. Kb. annyi értelme van a működésüknek is, mint a Transformers-ben lévő kockának.

Superman feltámadása valahogy nem az a heroikus pillanat, aminek megélhettük volna. Először még idézi is a BvS tompaagyú ridegségét: utáltam a légből kapott ötletet, hogy Cyborg bekrepált védőautomatikája provokálja Supermant, mikor még nem tud különbséget tenni barát és ellenség között. Értem, hogy Superman-t is csatasorba kell állítani a várható apokalipszis ellen. Meghát: ha őt meg tudják fékezni, a világvége ellen csak lesz esélyük. De ezt akkor is csiszolni kellett volna.

Mégha Clark-nak idő is kell felfogni, hogy újra él, hogy ki ő, és kik ezek körülötte, a személyiségét ne veszítse már el! Nem Martha és Jonathan Kent nevelt fiát láttam majdnem megölni Batmant, hanem egy gólemszerű, lélektelen Sionmant. "A csapatnak Clark kell." Szerencsére sikerült ezt kijavítani a jelentettel a Kent-farmon. A záloghitel alá került földön a karakter szó szerint is visszaemlékszik önmagára, a férfira, akit Az Acélemberben megismertünk. Na végre!
És talán a legemberibb mozzanat az egészben, mikor mostohaanyjával viszontlátták egymást. 

Szeretném még megemlíteni a 2 szerintem legjobban elsütött viccet a filmben:

1. Diana modoros tréfája Aquaman-nel, aki észre sem veszi, hogy az igazmondásra késztető lasszótól fűt-fát kifecseg. "Tetszett, amiket mondtál."  
2. A másik a végső csata alatt: Barry kimenekít egy családot a kiürült városból, míg Superman egy egész lakóházzal húz el mellette. 

Az Igazság Ligája semmiképp nem szilárd munkadarab, de a lázas kapálózásban már néha ráérez a saját hangjára. Továbbra is hiányzik belőle az igazi filmkészítés isteni kraft-ja, és a lehető legvacakabb főgonoszt rittyenti elő a történet katalizátorául. Annyit azonban csak elért a JL, hogy reménykedjek. Teszek a kétszínű üzleti versengésre a Warner és a Disney között képregénymozis fronton, de most már nem tudnám nyugodt szívvel azt mondani, hogy a DCEU csak a MCU lihegő másolata. 

Közepes osztályzatot adok Az Igazság Ligájára.

Élet (2017)

Bőven kapott hideget-meleget ez a kis tavaszi gyöngyszem, mielőtt a szemem elé került volna. A 2017-es Élet nem sok újdonsággal szolgál hasonló űrhorror-filmekhez képest, és jobban működik, mint ahogy logikai alapon "szabad lenne" neki. Függetlenül attól, hány filmben láttuk mely összetevőit, végig képes fenntartani a feszültséget, és eléri, hogy érdekeljen minket a szokásos "Ki marad a végén?"-játék végkicsengése.

A Nemzetközi Űrállomás egyik kutatócsoportja először bukkan a marsi élet bizonyítékára egy arra vetődött szondán. A fedélzetre hozott organizmus reagál a környezetére, és apránként növekedésnek indul. Ám idővel megmutatkozik a valódi természete, és kiszabadulva fogságából a legénység életére tör. 

Határozottan a bevezető rész az, amit témájához képest túlpuhítottnak találtam. Az Alien-filmek hagyományát követve az Élet szűkmarkú a szereplők jellemének színezésével, egyéni hátterüket se nagyon részletezik. És mint a legtöbb ilyen űrhorrornál, itt is az elején viccelődéssel bizonygatják, hogy mégiscsak emberek ők is, mint mi.

Különösen Ryan Reynolds karaktere, a karbantartó Rory aggasztott, hogy túl lesz játszva. Nagyon sok múlott a színészeken, akiknek szerintem sikerült kedvelhetővé kozmetikázniuk a kapott figuráikat. 

Egyszerre munkálkodik bennük a halálfélelem és az értékelőképesség; hihetőnek találtam, ahogy próbálják túlélni a válsághelyzetet, amiről pontosan tudják, hogy az ő felelősségük. Hatással volt rám, amikor egyenként elpusztulnak, pl.

• ahogy a lény az ellene viaskodó Rory testébe mászik, és belülről átrágja több belső szervét,
• vagy mikor a parancsnok, Ekaterina/Katja inkább vállalja, hogy megfullad a végtelen űrben, minthogy a lényt magával együtt visszaengedje az állomásra.

A "Calvin" névre keresztelt lény az Élet fő attrakciója; egyszerre tört rám félelem és émelygés tőle. Hihetőnek találtam a kinézetét és a fejlődését. Másrészről komoly bakinak érzem már a film leírásából, hogy tudósemberek egy vadidegen létformát pusztán vizsgálat céljából felhurcolnak magukhoz a laborba, hisz nem tudhatják, mi mindenre lehet képes. De mivel odakint még nem volt miből megállapítaniuk a lény jelentette veszély nagyságát, szemet hunytam a dolog fölött. 


Hiába ártalmatlan pl. a közjáték, ahogy "Calvin" az őt figyelő egyik tudós, Hugh ujjához ágaskodik, ez már intő jel, hogy a képességei kiszámíthatatlanok. Ha még tovább lódul a fejlődése, agresszívebbé válhat, és akkor talán nem fogják tudni megfékezni. 

Kifejlett alakja ez a fürge, csápos szörnyeteg, ami elveszi az életet mindenből, amire csak rátekeredik. Fejemet vakarom azon, hány kritika hasonlítgatta ezt a filmet az első Alien-hez a történetsémájuk miatt: az Életben kétségkívül több a logikai hézag, de a szereplők és a rájuk vadászó rém nekem ugyanolyan mélységűnek hatottak itt, mint Ridley Scott agyondicsért klasszikusánál. Kövezzenek meg érte, de ez a benyomásom...!

Tetszik, hogy éppen Hugh, akit először támad meg Calvin, von párhuzamot közte és őköztük, emberek között. A maga módján ez a gyilkos bestia is csupán túlélni akar, egy másik élő kárára, ahogy voltaképp minden élőlény teszi. "Az élet puszta létezése pusztítással jár. (...) Meg KELL ölnie minket, hogy életben maradjon." 

Csak sci-fi-ként biztos, hogy nem nevezném az Életet "jó filmnek", de a kérdések, amiket Calvin léte fölhoz, jól kiegészítik a rettegésfaktort. A 2 utolsó túlélő, Miranda és David tudja, hogy Calvin a Földön az egész élővilágot fenyegetné. De ha úgy vesszük, az emberi faj talán nem fenyegeti? Az emberiség/emberi tevékenység nem olyasformán hat a gyakorlatban a földi életre, ahogy azt Calvin illusztrálja áldozatain? Voltaképp olyanok vagyunk, mint ő?

Számomra a film ezt azzal válaszolja meg, ahogy Mirandáék viselkednek. Itt nincs hátsó szándékú rohadék, mint az Alien-produkciókban. Mi, emberek tudatosan dönthetjük el, hogy használunk-e körülöttünk a többi élőnek, vagy ártunk nekik - mégha ezt a saját túlélésünk érdekében tesszük is. Ez ad súlyt annak, mikor a csapat valamely tagja feláldozza a saját létezését, hogy Calvint megállítsák - rendre hiába. 

Gyűlölöm az ócska trükköt, mikor egy horror a legvégére még beszúr egy potyaijesztgetést: mi van, ha a szörny túlélte, ha újrakezdődik a rémálom (és ha a stúdiók gyárthatják az esetleges folytatást)? Ez itt szerencsére nem volt: tudjuk, hogy Miranda és David is elbuktak, és hogy Calvin David kabinjában lejutott a Földre, ahol csak idő kérdése, mikor fogja valaki óvatlanul újra rászabadítani embertársaira.  

Némi jóindulattal az Élet-re 4 pontot adok 5-ből. Jobb horrorfilm, mintsem sci-fi, emberibb szereplőkkel, mint ahogy azokat kigondolták, és erősebb hangulattal, mint arra a történet elemeit boncolgatva számítani lehetne.

Gyilkosság az Orient-expresszen (2017)

Előszónak annyit:
a filmet sehol nem fogom hasonlítgatni a

1. kár a David Suchet főszereplésű TV-filmsorozthoz,
2. akár még korábbi feldolgozásokhoz, 
3. vagy magához a regényhez, ha már itt tartunk.

Bon.

Bármi is az időzítés oka, aligha Kenneth Branagh 2017-es rendezése fog elsőre bevillanni nekünk arról a címről, hogy Gyilkosság az Orient-expresszen. Esetlen utalás jelzi a film végén, hogy Branagh Agatha Christie-adaptációk egész szériájában reménykedik; ha így lesz, ettől remélem maradandóbb produkciókkal örvendeztet majd meg minket.

A zseniális belga detektív, Hercule Poirot éppen egy kisebb ügyet göngyölített föl, mikor pihenés reményében felszáll a hírneves Orient-expresszre. Rövidesen gyilkosság történik a járaton, ám mivel egy baleset elvágja a szerelvényt a külvilágtól, az ismeretlen tettes nem tud megszökni. Ahogy a kikérdezések haladnak, Poirot azt tapasztalja, hogy gyakorlatilag mindegyik utas rejteget valamit.

Eltökéltségre vall, ha a rendező egyben a főszerep megformálója is; Branagh Poirot-ja magának való, bogaras, de szerencsére nem komolytalan: még a pazar színészi gárdából is kitűnik, rajta van a figyelem középpontja - és nemcsak az amúgy igencsak hamis kinézetű bajusza miatt.

Branagh beleesik ugyanabba az önelégültségbe, ami a figurájára is olykor jellemző: teljesen szürke, nevenincs statisztává fokozza le a többieket, akik jobb szkript híján inkább csak lereagálni tudják Poirot okfejtéseit.

Szégyen, mennyire kihalófélben vannak az Álomgyárban a "régimódi", paraszthülyítő CGI-mosoda nélküli, tartalmas krimik. Ilyen törekedett lenni az új Gyilkosság az Orient-expresszen: az izgalmakat a tévéfilmekhez hasonlóan a monológok és párbeszédek igyekeznek generálni. Ez a hozzáállás méltó Poirot-hoz,

és jaj Hollywood nagyokosainak, ha ezt a detektívikont is úgy megalázzák, mint Guy Ritchie tett azt Sherlock Holmes-szal! 

Kár, hogy Branagh nem tudta érdekesen, sőt fifikásan tálalni a bűntény felgöngyölítését. Egyenként sem a gyilkosság részletei, sem a gyanúsítottak nem emlékezetesek vagy könnyen megjegyezhetők: teljesen beolvadnak Poirot egyszemélyes rejtvényfejtő hadjáratába.

Nem tudjuk annyira beleélni magunkat a helyzetükbe, hogy nevet és arcot társítsunk magunkban hozzájuk, és pont emiatt marad száraz a dramaturgia. Pedig a vágás és a kameraszög váltásai (sok a felülről ábrázolt helyszín) igyekeznek tempósan tartani a cselekményt. 

Ezért sikerült olyan felemásra a "nagy leleplezés" is a végén: az, hogy szinte mind benne voltak! Nem rossz ötlet: mind az "áldozat" áldozatai, vagyis olyanok, akik miatta, egy hajdani, el nem fogott bűnöző miatt szenvedtek. Kicsit elrugaszkodottnak találtam, hogy az egyik érintett ennyit vesződött volna vele, hogy a világ minden tájáról összetoborozza őket, pontosan ide, erre a filmre napra.

Branagh mintha összetévesztené a mozgóképet a színpaddal: értem én, hogy itt a múltban emberi sorsok mehettek tönkre egyetlen szemét bűnöző miatt, akit a törvény futni hagyott. De ettől még az egyes utasoknak nincs megfogható személyiségük, még a dialógusaik is gyakran túl gúzsba kötöttek.

Poirot énjének nem szűrődik át a teljes spektruma. Emberi nagyságát - amit a Suchet-változat talán legfőbb vívmányának tartok - csak részben tükrözi az a döntése, hogy végülis tartja a száját, és megőrzi a titkukat. Ez inkább a karakter korai, tudálékosabb verziója a könyvekből. Azt még csak-csak látom ezen a férfin, hogy a hóbortjain túl megvannak a maga elvei, és hogy az ügy megoldása kikezdi igazságérzetét.

Egész észjárása a tökéletes világ hibáinak kiszűrésén alapul, és a legnagyobb tökéletlenség az emberélet kioltása. Hiába hangoztatja a terv értelmi szerzője, hogy csak ő hibás: a többiek igenis önként mentek ebbe bele, ki-ki milyen okból. Szánja meg őket, miután egyikük (a fekete bőrű doktor) őt is megtámadta? Igazat ad-e nekik azzal, ha futni hagyja őket? 

Summa summarum: tisztességesen álltak hozzá a készítők az alapanyaghoz, és bár a légkört úgy-ahogy igen, a drámai élt sajnos aligha sikerült megteremteniük. Csak akadozottan tartja meg a figyelmet, szereplői pedig megmaradtak kétdimenziós ponyvafiguráknak. A színészekre egy rossz szavam sincs: azzal dolgoztak, amit kézhez kaptak. De amikor a saját rendezőjük szívja el akarva-akaratlanul is előlük a reflektorfényt, eltöprengek, nem lett volna-e helyesebb várni 1-2 évet ezzel a sokadik remake-kel. 

3/5-tel jutalmazom a Gyilkosság az Orient-expresszen 2017-es verzióját. Nem borzasztó, de nem elég erős, hogy elismerjem a létjogosultságát.

Jigsaw (Fűrész: Újra játékban)

Sokadik bőrlehúzás, amire időt és pénzt még morbid kíváncsiságból sem érdemes pazarolni. A Fűrész: Újra játékban a tízezredik elnyűtt vérpaca, ami ugyanazt a másfél órányi éber kómát hozza, mint nevenincs trash-mozik serege a Youtube-on vagy a Dailymotion-ön. Bizonyos fokig magukat a Saw-rajongókat is bünteti/kínozza, amiért még nem ásták el magukban ezt a brand-et: 

• Egy üres, szürke senki tettessel, aki filmvégi szónoklatával együtt sem érti, sőt kiforgatja John Kramernek, egykori fogva tartójának filozófiáját;
• Másrészt a filmcsokor csillagát, a megint visszarángatott Tobin Bell-t egy ostoba, álszent történetcsavarra pazarolja el, miszerint a mostani gyilkos szinte a növendéke lett, miután túlélte a maga menetét. Meglebegtették az előzetesben, míg a balekok ki nem váltják a mozijegyet.

10 évvel Kramer halála után, a rendőrség megállít egy, "A Játék"-ról zagyváló ámokfutót. Valamikor időben és térben egy, a Kirakós Gyilkosra jellemző módon kinyírt áldozatra bukkannak rá. Egy laboros és a Kramer-kínzóeszközökre gerjedő kolleginája gyanítják, hogy a nyomozást vezető Halloran parancsnok az imposztor. A gyilkos egyik játékszere valóságos akadálypálya az áldozatjelölteknek, akik vagy meggyónják bűneiket, vagy elpusztulnak... 

Szatírának is hitvány lenne, ahogy a széria védjegyeit a létező legunalmasabb, leg-kit-érdekel?-ízűbben hajigálja egymásra a legújabb Fűrész. Igen, most nem finomkodok: két-három ijesztő pillanat, egy-két érdekes küllemű kínzóeszköz és nulla-egy épkézláb párbeszéd az, ami a tartalmában értéknek nevezhető. Patakokban folyik az izzadság a nem létező karakterekre írt hátterekről és motivációkról, a legbárgyúbb CSI-epizódokat is alulmúló krimiszállal. És mindezt a jól bejáratott, idegtépő narratívával adják elő, ahol megint ide-oda ugrálunk a nyomozóhajsza és a hentelőjáték között. 

Az ötlet, hogy egy bekattant laboros egy parancsnokra tereli a gyanút, még elment volna, bár így csupaszon még mindig kliséízű. De ha lettek volna is valódi karakterek és történet, a készítők - jó Fűrész-tradícióhoz híven - hatástalanul és ügyetlenül átlátszóan próbálják terelni a néző feltételezéseit, hogy ki lehet az új Jigsaw. Akire leginkább gyanakodnunk kéne, mikor már közeleg a leleplezés, az direkt gyanúsan kezd viselkedni, hogy az igazi mészáros pihekönnyen rá tudja terelni a gyanút. 

Nyugodt szívvel nevezem a Fűrész: Újra játékban-t egy utolsó valaghullajtéknak. Még a Saw-franchise híveinek sem ajánlom: nemcsak középső ujját mutatja a központi figura emlékének, szabályosan hülyének nézi az embert, ugyanazt ezredszer, a leghányavetibb módon belenyomva a garatüregünkbe. Egyetlen eredeti látképet kaptam tőle: hogy miként fest, ahogy egy kínzónyakörv lézerei felhámoznak egy ettől szétnyíló fejet. Nagy dolog!

A Fűrész: Újra játékban értékelése: 1/5. Katasztrofális horrorkrimi.