Gyilkosság az Orient-expresszen (2017)

Előszónak annyit:
a filmet sehol nem fogom hasonlítgatni a

1. kár a David Suchet főszereplésű TV-filmsorozthoz,
2. akár még korábbi feldolgozásokhoz, 
3. vagy magához a regényhez, ha már itt tartunk.

Bon.

Bármi is az időzítés oka, aligha Kenneth Branagh 2017-es rendezése fog elsőre bevillanni nekünk arról a címről, hogy Gyilkosság az Orient-expresszen. Esetlen utalás jelzi a film végén, hogy Branagh Agatha Christie-adaptációk egész szériájában reménykedik; ha így lesz, ettől remélem maradandóbb produkciókkal örvendeztet majd meg minket.

A zseniális belga detektív, Hercule Poirot éppen egy kisebb ügyet göngyölített föl, mikor pihenés reményében felszáll a hírneves Orient-expresszre. Rövidesen gyilkosság történik a járaton, ám mivel egy baleset elvágja a szerelvényt a külvilágtól, az ismeretlen tettes nem tud megszökni. Ahogy a kikérdezések haladnak, Poirot azt tapasztalja, hogy gyakorlatilag mindegyik utas rejteget valamit.

Eltökéltségre vall, ha a rendező egyben a főszerep megformálója is; Branagh Poirot-ja magának való, bogaras, de szerencsére nem komolytalan: még a pazar színészi gárdából is kitűnik, rajta van a figyelem középpontja - és nemcsak az amúgy igencsak hamis kinézetű bajusza miatt.

Branagh beleesik ugyanabba az önelégültségbe, ami a figurájára is olykor jellemző: teljesen szürke, nevenincs statisztává fokozza le a többieket, akik jobb szkript híján inkább csak lereagálni tudják Poirot okfejtéseit.

Szégyen, mennyire kihalófélben vannak az Álomgyárban a "régimódi", paraszthülyítő CGI-mosoda nélküli, tartalmas krimik. Ilyen törekedett lenni az új Gyilkosság az Orient-expresszen: az izgalmakat a tévéfilmekhez hasonlóan a monológok és párbeszédek igyekeznek generálni. Ez a hozzáállás méltó Poirot-hoz,

és jaj Hollywood nagyokosainak, ha ezt a detektívikont is úgy megalázzák, mint Guy Ritchie tett azt Sherlock Holmes-szal! 

Kár, hogy Branagh nem tudta érdekesen, sőt fifikásan tálalni a bűntény felgöngyölítését. Egyenként sem a gyilkosság részletei, sem a gyanúsítottak nem emlékezetesek vagy könnyen megjegyezhetők: teljesen beolvadnak Poirot egyszemélyes rejtvényfejtő hadjáratába.

Nem tudjuk annyira beleélni magunkat a helyzetükbe, hogy nevet és arcot társítsunk magunkban hozzájuk, és pont emiatt marad száraz a dramaturgia. Pedig a vágás és a kameraszög váltásai (sok a felülről ábrázolt helyszín) igyekeznek tempósan tartani a cselekményt. 

Ezért sikerült olyan felemásra a "nagy leleplezés" is a végén: az, hogy szinte mind benne voltak! Nem rossz ötlet: mind az "áldozat" áldozatai, vagyis olyanok, akik miatta, egy hajdani, el nem fogott bűnöző miatt szenvedtek. Kicsit elrugaszkodottnak találtam, hogy az egyik érintett ennyit vesződött volna vele, hogy a világ minden tájáról összetoborozza őket, pontosan ide, erre a filmre napra.

Branagh mintha összetévesztené a mozgóképet a színpaddal: értem én, hogy itt a múltban emberi sorsok mehettek tönkre egyetlen szemét bűnöző miatt, akit a törvény futni hagyott. De ettől még az egyes utasoknak nincs megfogható személyiségük, még a dialógusaik is gyakran túl gúzsba kötöttek.

Poirot énjének nem szűrődik át a teljes spektruma. Emberi nagyságát - amit a Suchet-változat talán legfőbb vívmányának tartok - csak részben tükrözi az a döntése, hogy végülis tartja a száját, és megőrzi a titkukat. Ez inkább a karakter korai, tudálékosabb verziója a könyvekből. Azt még csak-csak látom ezen a férfin, hogy a hóbortjain túl megvannak a maga elvei, és hogy az ügy megoldása kikezdi igazságérzetét.

Egész észjárása a tökéletes világ hibáinak kiszűrésén alapul, és a legnagyobb tökéletlenség az emberélet kioltása. Hiába hangoztatja a terv értelmi szerzője, hogy csak ő hibás: a többiek igenis önként mentek ebbe bele, ki-ki milyen okból. Szánja meg őket, miután egyikük (a fekete bőrű doktor) őt is megtámadta? Igazat ad-e nekik azzal, ha futni hagyja őket? 

Summa summarum: tisztességesen álltak hozzá a készítők az alapanyaghoz, és bár a légkört úgy-ahogy igen, a drámai élt sajnos aligha sikerült megteremteniük. Csak akadozottan tartja meg a figyelmet, szereplői pedig megmaradtak kétdimenziós ponyvafiguráknak. A színészekre egy rossz szavam sincs: azzal dolgoztak, amit kézhez kaptak. De amikor a saját rendezőjük szívja el akarva-akaratlanul is előlük a reflektorfényt, eltöprengek, nem lett volna-e helyesebb várni 1-2 évet ezzel a sokadik remake-kel. 

3/5-tel jutalmazom a Gyilkosság az Orient-expresszen 2017-es verzióját. Nem borzasztó, de nem elég erős, hogy elismerjem a létjogosultságát.