Élet (2017)

Bőven kapott hideget-meleget ez a kis tavaszi gyöngyszem, mielőtt a szemem elé került volna. A 2017-es Élet nem sok újdonsággal szolgál hasonló űrhorror-filmekhez képest, és jobban működik, mint ahogy logikai alapon "szabad lenne" neki. Függetlenül attól, hány filmben láttuk mely összetevőit, végig képes fenntartani a feszültséget, és eléri, hogy érdekeljen minket a szokásos "Ki marad a végén?"-játék végkicsengése.

A Nemzetközi Űrállomás egyik kutatócsoportja először bukkan a marsi élet bizonyítékára egy arra vetődött szondán. A fedélzetre hozott organizmus reagál a környezetére, és apránként növekedésnek indul. Ám idővel megmutatkozik a valódi természete, és kiszabadulva fogságából a legénység életére tör. 

Határozottan a bevezető rész az, amit témájához képest túlpuhítottnak találtam. Az Alien-filmek hagyományát követve az Élet szűkmarkú a szereplők jellemének színezésével, egyéni hátterüket se nagyon részletezik. És mint a legtöbb ilyen űrhorrornál, itt is az elején viccelődéssel bizonygatják, hogy mégiscsak emberek ők is, mint mi.

Különösen Ryan Reynolds karaktere, a karbantartó Rory aggasztott, hogy túl lesz játszva. Nagyon sok múlott a színészeken, akiknek szerintem sikerült kedvelhetővé kozmetikázniuk a kapott figuráikat. 

Egyszerre munkálkodik bennük a halálfélelem és az értékelőképesség; hihetőnek találtam, ahogy próbálják túlélni a válsághelyzetet, amiről pontosan tudják, hogy az ő felelősségük. Hatással volt rám, amikor egyenként elpusztulnak, pl.

• ahogy a lény az ellene viaskodó Rory testébe mászik, és belülről átrágja több belső szervét,
• vagy mikor a parancsnok, Ekaterina/Katja inkább vállalja, hogy megfullad a végtelen űrben, minthogy a lényt magával együtt visszaengedje az állomásra.

A "Calvin" névre keresztelt lény az Élet fő attrakciója; egyszerre tört rám félelem és émelygés tőle. Hihetőnek találtam a kinézetét és a fejlődését. Másrészről komoly bakinak érzem már a film leírásából, hogy tudósemberek egy vadidegen létformát pusztán vizsgálat céljából felhurcolnak magukhoz a laborba, hisz nem tudhatják, mi mindenre lehet képes. De mivel odakint még nem volt miből megállapítaniuk a lény jelentette veszély nagyságát, szemet hunytam a dolog fölött. 


Hiába ártalmatlan pl. a közjáték, ahogy "Calvin" az őt figyelő egyik tudós, Hugh ujjához ágaskodik, ez már intő jel, hogy a képességei kiszámíthatatlanok. Ha még tovább lódul a fejlődése, agresszívebbé válhat, és akkor talán nem fogják tudni megfékezni. 

Kifejlett alakja ez a fürge, csápos szörnyeteg, ami elveszi az életet mindenből, amire csak rátekeredik. Fejemet vakarom azon, hány kritika hasonlítgatta ezt a filmet az első Alien-hez a történetsémájuk miatt: az Életben kétségkívül több a logikai hézag, de a szereplők és a rájuk vadászó rém nekem ugyanolyan mélységűnek hatottak itt, mint Ridley Scott agyondicsért klasszikusánál. Kövezzenek meg érte, de ez a benyomásom...!

Tetszik, hogy éppen Hugh, akit először támad meg Calvin, von párhuzamot közte és őköztük, emberek között. A maga módján ez a gyilkos bestia is csupán túlélni akar, egy másik élő kárára, ahogy voltaképp minden élőlény teszi. "Az élet puszta létezése pusztítással jár. (...) Meg KELL ölnie minket, hogy életben maradjon." 

Csak sci-fi-ként biztos, hogy nem nevezném az Életet "jó filmnek", de a kérdések, amiket Calvin léte fölhoz, jól kiegészítik a rettegésfaktort. A 2 utolsó túlélő, Miranda és David tudja, hogy Calvin a Földön az egész élővilágot fenyegetné. De ha úgy vesszük, az emberi faj talán nem fenyegeti? Az emberiség/emberi tevékenység nem olyasformán hat a gyakorlatban a földi életre, ahogy azt Calvin illusztrálja áldozatain? Voltaképp olyanok vagyunk, mint ő?

Számomra a film ezt azzal válaszolja meg, ahogy Mirandáék viselkednek. Itt nincs hátsó szándékú rohadék, mint az Alien-produkciókban. Mi, emberek tudatosan dönthetjük el, hogy használunk-e körülöttünk a többi élőnek, vagy ártunk nekik - mégha ezt a saját túlélésünk érdekében tesszük is. Ez ad súlyt annak, mikor a csapat valamely tagja feláldozza a saját létezését, hogy Calvint megállítsák - rendre hiába. 

Gyűlölöm az ócska trükköt, mikor egy horror a legvégére még beszúr egy potyaijesztgetést: mi van, ha a szörny túlélte, ha újrakezdődik a rémálom (és ha a stúdiók gyárthatják az esetleges folytatást)? Ez itt szerencsére nem volt: tudjuk, hogy Miranda és David is elbuktak, és hogy Calvin David kabinjában lejutott a Földre, ahol csak idő kérdése, mikor fogja valaki óvatlanul újra rászabadítani embertársaira.  

Némi jóindulattal az Élet-re 4 pontot adok 5-ből. Jobb horrorfilm, mintsem sci-fi, emberibb szereplőkkel, mint ahogy azokat kigondolták, és erősebb hangulattal, mint arra a történet elemeit boncolgatva számítani lehetne.