Renfield

 

A klasszikus vámpírmítosz vérgőzös szatírája a Renfield, tele gore-ral, néhány frappáns csattanóval, Nicolas Cage csúcson túli alakításával, egy-két hihető beszólással a toxikus kapcsolatokról és egy egész ötletesen hajtűkanyargó cselekménnyel. És mindezek ellenére az egészet belengi az a fajta hamisság és mesterkéltség, ami visszafojtja a produkció sava-borsát-zamatát.

 

Robert Montague Renfield, a volt családos ügyvéd már 80+ éve a hírhedt vámpírgróf áldozatbeszerző inasa, sőt az ő vére révén marad fiatal. A besült egyházi csapdavarázslat során megpörkölődött Dracula ma egy romos new orleans-i metróban lábadozik, teljesen Renfield-re utalva. Ő viszont már kurvára belefáradt sorába, ezért csoportterápiára kezd járni, önbizalmat gyűjtve, hogy faképnél hagyja a hegyes fogút. Szolga és gazdája is feszegeti látóterét: miközben Renfield megment egy dühproblémás forgalmi rendőrt a maffiától, a gróf pedzi, hogy halhatatlan meta-humánként megkaphatná az egész világot.

 

Nicolas Cage a legnagyobb színésznevek egyike: kifinomultabb és ripacsosabb szerepeit egyaránt teletölti élettel. Mániákus Lugosi Béla 92 éves Drakulájának a szatírájaként – ami amúgy egy fokkal okosabb kifigurázás is, mint pl. Leslie Nielsen-é a Dracula halott és élvezi paródiában.  Maga a figura itteni verziója tetszett: a gróf arisztokratikus modora remekül keveredik a szörny manipulatív szadizmusával.

 

Hiába nem ő a címsztár, a film olyan virtuózan bánik vele, mint profi párbajozó a pisztollyal: jól vezeti elő, pontosan céloz vele, és többnyire nagyot szól. Bosszúja az anonim kapcsolatfüggő körön, akik Renfield-et „félrenevelték”, valahogy egyszerre drabálisan vicces és színpadiasan tekintélykeltő. Motivációja az, ami már satnya: poénnak nem elég frappáns, indokként meg nem elég okos. Oké, hogy a lábadozás megérleli benne, hogy ne csak éjjeli vadász, hanem mindjárt a világ ura is legyen, és ehhez kapóra jön a helyi maffia. De ez egyrészt balga ötlet, másrészt uncsi klisé, amit nem sikerült találékonyan a feje tetejére állítani – ellenben pl. a mítosz azon elemével, hogy Dracula csak ártatlan fiatal nőkből szokott lakmározni. „Miért kell folyton a szexre kihegyezni a dolgot?”

 

Sziámi ikreknek éreztem a Renfield két fő történetszálát: két külön filmnek, amik egyazon cselekménytestbe zárva élnek egy-egy fél életet. Egyáltalán nem illettek össze, bárhogy is próbálta a szkript összegyúrni a gróf bűvköréből elsunnyogó csicska és a gengszterekkel szemben álló zsarucsalád történetét. Kiszúrni, mikor próbálnak némi karakterérést beiktatni Renfield részéről, de ez éppolyan tompa és fars maradt, mint a film fél poénkészlete. Cage szikrázó játéka és az érdekesen össze-nem-illő Renfield-Rebecca-duó nyújtották nekem az alkotás hajtóerejét, nem a sztori vagy a humor.

 

Hiába 0 a kémia Nicholas Hoult Renfield-je és Awkwafina Rebeccája között, a mentalitásuk pont olyan módon ellentétes, ami ki tudja menteni kettejük dinamikáját. Az egyik az áldozat szerepében rekedt kapcsolatfüggő, ki végül meghunyászkodik újra és újra, míg a másik egy ketyegő frusztrációbomba, hisz egy korrupt szarfészekben gürcöl, mely naponta nyalja fényesre apja gyilkosainak a seggét. Ez az ellentétesség picit vastagított nekem a film sovány gondolati töltetén. A picit túl infantilisre szabott Renfield-re kijózanítóan hat a bunkó rendőrnő távolságtartó modora: Szedd már össze magad, te beszari nyápic, aki „civilizálódva” olyan csicsás ruhát és lakást veszel, hogy az A Maszk fiában nem lógna ki!

 

Chris McKay neve nekem A LEGO-Batman film miatt volt ismerős: látom, hogy van mersze és sütnivalója, és a klisék kiforgatása se megy rosszul a rendezőnek. Látványos, a horrorparódiáknál gyakori hentelés-maratont prezentál nekünk: törő, sistergő, tépett, spriccoló, robbanó testtagok edzik a nézők retináját. Még pl. Rendfield doppingot jelentő rovarmajszolása sem zavart (főleg miután egyre többektől olvasom portálokon, hogy állítólag rovarokból származó anyagokat csempésznek nem is egy élelmiszerbe, melyet vásárlunk.)

 

1 látványelem mégis akadt, ami kicsapta nálam a biztosítékot, de a rossz értelemben. A még csak félútig gyógyulgató Dracula okádtató jelenség: nem a maszkmestereket hibáztatom, de viszolyogtatóan rondán festett, mikor azzal vádolta Renfield-et, hogy „szeméttel eteti.” S ha már itt tartunk: kérdőjeles előttem, hogy Dracula leégése után miért épp egy amerikai városban kötöttek ki, illetve hogy Renfield 8 évtized szolgálata után hogy nem tudta, hogy gazdája csak a "jó embereket" találja táplálónak vagy ízletesnek (pl. apácák vagy szurkolólányok).

Felemás csomagként került nálam a raktárba a Renfield. Kicsit összeszedettebb pl. a hasonlóan abszurd Kokainmedvétől, de – egyik kedvenc szavammal élve – túl tákoltnak éreztem. A poénok hol szellemesek, hol viszont piszkosul erőltetettek. Sokat éreztem a címszereplőn, sőt a rendőrön is, akivel összespannol, hogy nem kifigurázva vannak, hanem mentálisan az általános iskolába visszanövesztve. Szokványos élményt adott nekem, és ez ami az utóbb évek filmfelhozatalai mellett szinte biztos, hogy folytatást fog jelenteni. Végül is Dracula itt sem halott, csak konzervált.

 

3/5-öt adok a műre.