Az északi

Pszichedelikus bosszútúrára invitál minket Robert Eggers Az Északival, amely egyszerre üdítően nyers és kiábrándítóan szimpla, merészen őrületszagú néha és irgalmat nem ismerősen vontatott sokszor máskor. Amolyan enyhén hígított, X. századi Mandy-t kap, aki bepróbálkozik vele: egy könyörtelen korszellem kiszolgáltatottságát, a viking világ földi poklának vízióját akarja átadni, holmi "erkölcsi szózatok" nyűge vagy a sztori fölös túlkalapálásának elvárása nélkül – sok más egyéb között, amit nélkülöznöm kellett. 

Időszámításunk után 895: Aurvandil sikeres (kincseket és rabszolgákat hozó) hadjáratból tér haza feleségéhez, Gudrúnhoz és fiához, Amleth-hez. Épp egy avatási rituálét fejeznek be Amleth-tel, mikor orgyilkosság történik a király saját öccse, Fjönir vezetésével. Amleth vérbosszút esküszik apjáért, de menekülnie kell. Nagyjából 20 év múlva – tapasztalatot szerezve harcosként és rabszolgaként – megkezdi bosszúja előkészületeit, egy Olga szláv rabszolgalány segítségével, aki látnoki képességgel bír. Van azonban egy szörnyű titok, ami csak közben jut kettejük tudomására…

A bevezető sorokból már kitalálható: libikókaélmény volt számomra Az Északi. Fel-alá ingázott az erőteljes és a kínkeserves között. Méltatom Eggers-t, amiért volt mersze megcsinálni egy hosszú, kőkemény, nagybetűs moziélményre szánt darabot, kifejezetten felnőtt férfiakra gondolva. Végig a nyers, a modern polgár "elpuhult" normáit kidudváló, sivár korkép uralja Az Északit, a józan ész fogódzói és kényelmi zónája nélkül. Nem néz félre a gyilkolás és kiszolgáltatottság képei elől, sőt meg is toldja azokat néhány szürreálisan vérgőzös látomásjelenettel – pl. az ifjú hercegnek az állatias erőt hangsúlyozó beavatásánál az elején.

 

 

De ez a reális-szürreális hangulatvilág nekem „csak” annyit jelentett, hogy az Álomgyárból még nem haltak ki a tökös szerzői rendezők. Még nem halt ki a mersz, hogy egy egész méregdrága produkcióra kivetítsék a tiszta haragtól fűtött bosszúvágy érzését – egy olyan célkitűzés, mellyel pl. márciusban a The Batman is tarolt a közönségnél. De ez közel sem adott akkora többletet, hogy elfeledtesse azt a terjengős, sokszor érdektelen történetvezetést, vagy a csalódást a sovány befejezés miatt. Túl sokszor nem az ember túlélési ösztönének átütő izgalma, hanem a közömbös hiábavalóság környékezett Az Északi 140 perce alatt. Márpedig ha egy film egyetlen nagy élménylenyomatként akar hatni a nézőre, akkor ez nem jó.

Úgyhogy korántsem a „túlfinomult ízlésem” vagy a „komfortzónám” gátolt meg a lelkesedésben, hanem sok-sok "részletkérdés", amiktől hiányérzetem támadt. Csak felsorolásszerűen: 

• a maga módján kalandos, mégis sovány történet, 
• a minden szándékosságával is feszültségölő vágás, 
• az amúgy szép tájképek színtelensége és ingerszegény volta
• a mozgó húsdarabokká csupaszított szereplők, 
• és főleg: a tompa párbeszédek. 

Gondolom, most kellene meghunyászkodnom azon ellenérv előtt, hogy az alaptörténet ihlette egykor a Hamletet, így "elnézhetjük" neki a színpadias, lesoványított dialógusokat. Ne is álmodjon senki erről: úgy vagyok vele, hogy vagy hallunk emberi lények között értelmes beszédet, vagy inkább ne is beszéljenek, akkor viszont az események tartsák fönt a figyelmünket! Mindkettő csak mérsékelten jön össze Eggers-nek: a néhány horror-hangulatú jelenet tényleg izgalmas látványt (és hanghatást) nyújtottak. De nem azért, mert a herceg bosszúja körüli dráma olyan személyesnek vagy lebilincselőnek hatna.

 

Ahhoz ugyanis a szereplők – a kor összes kegyetlen meg haláldicsőítő felfogásával együtt is – igenis érdekesebbek kellene, hogy legyenek. A nevüket megjegyeznem nehezebb volt, mint bármelyik gore-elem látványa, pedig tudtam, hogy erről nem a színészek tehetnek! Alexander Skarsgard teljesen átadta magát a főszerepnek, és ugyancsak be tudtak olvadni a hangulatvilágba a nevesebb sztárok is, mint Nicole Kidman, vagy az alig fölismert Ethan Hawke. Tetszett, hogy Amleth, amellett, hogy harcedzett férfi komoly tűréshatárral, következetesen tervezni is tud. Tudatosan táplálja lelki erejét a bosszújához, és a rémtettei Fjönir hívei között a rettegés és provokáció kiszámított eszközei. 

Eszelős anyja vallomása, hogy ő ölette meg férjét a sógorával – szintén bosszúból a nemi erőszakért, amiből Amleth fogant – kétélű penge. Hátborzongató önleleplezés egyfelől, másrészt még jobban aláásta érdeklődésem a túl sima és általánosságban meghagyott bosszúmotívum iránt. Miért izgasson, hogy ki-ki bosszúja mennyire jogos, mikor Olga, Amleth társa okosabbra megírt alak, mint a teljes „királyi család” együttvéve? 

Bár a befejezés sem valami nagy szám, érthetőnek találtam Amleth döntését, hogy mégse hajózik el új földre Olgával, hanem visszamegy bevégezni művét. Akárhová is mennének: ha ezt az ügyet Amleth nem zárja le most, örökké ott lebegne fejük fölött a rokonság ellen-bosszúja. Egyszerűen nem mozgatja meg az ember képzelőerejét az, ahogy ez az ügy lejátszódik az érintett felek között.

 

Az Északi legalábbis felemásan muzsikál annak, akiben nem kelt azonnal bizsergést a nyers ösztönvilág „frissessége” a mai „elkényelmesedett” korunk tükrében. Buzgón mutogatja realizmusát – a fejezetcímek latin és germán dupla kiírásával is rákontrázva –, és ki is színezi azt, mikor a főhős életútja egy-egy csúcspontjához ér. Ám a véres tesztoszteronköd mögött ez egy felettébb sovány történet. Hiába érezni át belőle a kor sivár kilátástalanságát, azt, hogy minden örökké csak a túlélésről szól: ez akkor is magának a kornak szól, nem a film szereplőinek, akik jobbára kellékei, semmint mozgatói ennek a színdarabnak.

Nem „átlagost”, hanem „változékonyt” jelentő 3/5-öt adok Az Északira. Amit ki akar fejezni, azt ki is fejezi, de attól még nem elég tartalmas – vagy emberi.