Aquaman

„Aqua-Thornak” becézték sokan ezt az alkotást már 1. előzetese után, és nemcsak a simaképű gonosz királyi bátyó alakja miatt: olyan extravagáns, csili-vili tengeralatti birodalmat álmodott elénk a DC így év végén, amitől még t'án Nemo kapitány szája is tátva maradna - bár nem épp a csodálattól. 

Orm király Atlantis víz alatti társállamait akarja közös szövetségbe vonni, hogy leigázhassa élükön a szárazföldi világot. Ezért tanácsadója, Vulko

és Mera hercegnő titokban Orm anyai féltestvérét, Arthur Curry-t akarja trónra juttatni. De ahhoz, hogy Arthur kihívja öccsét, előbb meg kéne találniuk a nagy atlantiszi ősuralkodó, Atlan nagy erejű aranyszigonyát. 

Isten se mossa le a Warner Brothers-ről, hogy a Marvel babérjaira ácsingózott, de mohósága visszaütött. A ma már az életéért küzdő DCEU az univerzumépítősdi "alapszabályait" követi az Aquaman-nel: 

kapjon néhány eladhatóbbnak tűnő DC-szuperhős egy-egy saját tempós, effektdús, de garantáltan felismerhető sztoriképletű solo-produkciót, amikből viszont - szintén óvatosságból - ki kell hagyni más DC-mozik nyílt (azaz: pofátlan) reklámozását. Ezért van pl. hogy Steppenwolf eltángálása a Justice League-ben csak egyszeri említést kap - szerencsére.

Senki ne számítson tehát egydimenziós "jó fej nemesi sarj vs. rossz arc nemesi sarj"-dramaturgiánál többre: a történetre még enyhe kifejezés az, hogy "gyermeteg",  családi vonala vézna és néhol nevetségbe fullad. Atlantisz felépített hierarchiája, az egész rizsa társadalmi rangokról, trónutódlásról vagy jegyességről csak a tartalom illúziójáért kellettek: ha olyan a kedve, a film ezeken épp oly lazán átlép, mint sok Disney-mese szokott (pl. az Aladdin). 

Tudtam, mire számítsak, de így is elképedtem, mennyire bűnbugyuta módon "vették poénra" Arthur szüleinek találkozását. Atlanna egy csecsemőagyú primadonna! Nem érdekel, hogy életében először találja magát szárazföldi ember otthonában: reakciója a szellemi kreténség netovábbja. Thomas, a világítótorony őre pedig olyan baltaarccal alakít szerelmes férfit, amilyennel csak lehet.

E két ember kárhozatra ítélt románca így kb. annyira megható, ami egy óvodásoknak írt mesekönyv képeslapjaira kívánkozik. Kötelező sémakellék ez, nem több. De ugyan ki akarna itt árnyaltabb személyiségeket vagy hihető motivációkat, ha a CG-vidámparkban olyan állati cuccokon legelhet a szemünk, mint: 

• hű-de-high-tech víz alatti járművek, 
• pár izzadtságcseppel beindítható hologramvetítők, 
• lézerágyús cápák, 
• egyéb óriás tengeri állatseregek és metahumán tengerlakók, 
• techno-neon metropoliszok, 
• vagy Amber Heard dekoltázsa, szamócapiros haja és a Jupiter felemelkedését idéző hercegnői rucija...? 

James Wan rendező hálát adhat az égnek (vagy a tengernek), hogy Jason Momoa a főhős művében, mely nélküle azonnal megfeneklett volna. Az Igazság Ligájában számomra még ellenszenves tahó az egyetlen kedvelhető karakterré lép itt elő. Sörszagú szópoénjai többnyire betaláltak nálam, Arthur és Mera szóváltásai egész jópofák. 

Arthur egész alakja (a félvér, aki mindkét világra egyformán szarik, de azért vannak reményei + valami homályos vezetői alkatisága) jobban illeszkedhetne ebbe a sztorikörnyezetbe, és Momoa "komolykásabb" pillanatai sem tűntek idegennek a karakterétől. 

Kár, hogy a "könnyedebb tónus" Hollywood-ban azt jelenti, hogy semminek nincs érezhető súlya: Arthur-t mint a jet-sky szállítja jelenetből jelenetbe a forgatókönyv, és a végén a nagy Aquaman-beszédje ellenére fikarcnyival sem tűnik érettebbnek vagy "méltóbbnak".

Fekete Mantáról mint 2. antagonistáról úgyszólván véleményem sincs. Háttere, hogy egy orosz tengeralattjárón ő meg a szintén kalóz apja kikaptak Aquaman-től (ami ugye a fater halálához vezetett), erőltetettebb nem is lehetne. 

Van ugyan némi pikantériája annak, hogy még Orm is elég hasznosnak ítéli, hogy atlantiszi technológiát és harcosokat bízzon rá, de akkor sem egyéb, mint akció-eye-candy. 

Arthur később talán fél percet ha agyal azon, vajon helyes volt-e nem megmentenie a hajón a véreskezű apa-fia duót. "Ártatlanokat öltetek. Segíts magad!" 

Sőt, ha már itt tartunk: nem igazán agyal bármin is. Az emberiség évszázados környezeti pusztításaira, amiket Orm elvileg meg akar torolni a háborúval, sosem kínál vagy egyáltalán keres alternatívát. Mivelhogy a film sem. Öklendeztem már a trailer-ben is Mera placebo-indoklásától, miszerint Arthur-t a félvérsége, meg talán a szárazföldi, nem-atlantiszi észjárása teszik "méltóvá".

Itt szúrni ki nagyon durván, hogy az írók nemcsak nem próbálkoztak ötletesek lenni, de szerintem külön meg volt tiltva nekik. Semmi nem teszi Arthur-t méltóvá, leszámítva erejét, hogy nem öl ártatlanokat, plusz még Vulko süket felkonferáló szentbeszédei.

Vulko kapcsán amúgy nem ez volt nekem a legzavaróbb. Lefektetik, hogy titokban már gyerekkorától tanította Arthur-t harcolni és víz alatt úszni. Aztán egyik pillanatról a másikra a szkript kitalálja, hogy Orm egyszerre mindent tud tanácsosa "árulásáról". De nem végezteti ki, és az sem világos, mit kéne neki "jól látnia" onnan, ahol fogva tartják Arthurék győzelméig.   

Mi se agyaljunk hát túl sokat az efféle "részletkérdéseken": van a kigyúrt nemesvérű főhős, aki ahol csak jár, meggátolja az emberélet célzott kioltását, így egyből jó királynyersanyag. 

De ugyanez a főhős egy atlantiszi király üzenetét hordozó gépet úgy indítana be, hogy szó szerint rávizel, mégpedig női társaságban. Poénnak nem rossz, csak mintha a készítők hozzáállását is elárulkodná nekünk.

Egyes dolgokra nagyon hó érzés volt ránéznem: az impozáns felszíni mediterrán tájképek megragadók. Aquaman aranyvértje fenomenálisan néz ki. A rendhagyó tengeri lények azonban parlagon hagyták a képzelőerőmet: egyiküket sem találtam érdekes vagy legalább szerethető teremtményeknek. A más országok vízi humanoid lakói pedig olyan gyorsan jöttek-mentek, hogy moziból kijövet már is el is feledtük, hogy ott voltak.

Kísértetiesen emlékeztet a zárás egy másik idei képregényfilm, A Hangya és a Darázs befejezésére. Bármennyi részlet is tér el, az alapséma feltűnően hasonlónak tűnik nekem. Vegyük csak át: A bevezetőben megismerjük az egyik főszereplő fehéres hajú, verekedni is egész jól tudó anyját, akinek sok-sok éve nyoma veszett, 

mikor az feláldozta magát a családja iránti szeretetből és kötelességtudatból. De kiderül, hogy "csak" magányosan - és páncélöltözetben - dekkolt évtizedekig egy veszedelmes helyen, elvágva a külvilágtól. 

Miután a jófiúk csapata most kijuttatja onnét, a film tetőfokán beavatkozik a harcba. Megpróbál segíteni a főgonosznak, és eléri, hogy az ne akarjon továbbra is a főszereplők életére törni. Mindannyiuk jutalmaként pedig a nő ismét együtt élhet a rég nem látott, de őt még mindig szerető párjával - a másik szülővel -, és mindenki boldog. 

Nicole Kidman peche, hogy a forgatókönyv tényleg csak dekorációnak használja őt és ruháját, ahogy 3 kivétellel mindenki másét is. Nem hibáztatom a színésznőt, sőt: alakításából tanácstalanságot éreztem ki arról, hogy most miként is kéne ennek az egésznek működnie. Orm drámainak szánt meggyőzése pedig nálam a teljes DCEU egyik - ha nem A - legbóvlibb, legcsöpögősebb pillanata. Megpróbálom érzékeltetni: inkább nézném a hírhedt Márta-jelenetet a Batman V Superman-ből - 1 teljes órán át. 

Rengeteg felületes gúnynevet lehetne reklámtáblaként az önálló Aquaman-DCEU-produkcióra ráakasztani:

• elázott bocsánatlevél a DC-fanoknak, 
• A képregényfilmek nagy mosodája,
• high-tech szappanos-víz-opera, 
• 2 óra hosszú dezodorreklám, 
  
• The Ocean-Show, 
• tenger alatt járás Jason Momoával, 

etcetera. 

 

Lényeg: kevés tényleg élvezetes pillanatot nyújt az Aquaman. Gyáva, motor nélküli tucatgyártmány, szereplői még sakkbábunak is tompán faragottak, forgatókönyve pedig csak álmában lehet olyan erős, mint főhőse. Momoa szigonyostól-mindenestül maradhat, a többieket felőlem óriáscápák téphetik szét.