Aladdin (2019)

Guy Ritchie Aladdin-ja pontosan az lett, amire egy kicsit is gyakorlatias filmnéző számítana: a rengetegedik majmoló, tónusban és üzenetben gyermeteg, legföljebb eseti dolgokat variáló Disney-mese-remake. És bár a mese naiv bájából meglepően sokat meg tud idézni, semely téren nem emeli szenvedély és ötletesség a szokott álomgyári másolómunkák közé. Nem lepne meg, ha ezentúl a kézzel rajzolt meséi után a 3D-animációsakról akarna újabb bőrt lenyúzni a gigastúdió, csak mert bevételileg biztonságos. 

Mivel a gazdag látványvilág az egyetlen, amiben nálam az eredeti kitűnik a Disney-klassszikusok közül, ugye nem baj, ha csak azért is lekörmölöm a történet vázát? 

Agrabah poros utcáin az álruhás Jázmin hercegnőbe botlik Aladdin, a szegény tolvaj, akit ekkortájt szemel ki baleknak a szultán főtanácsadója, Jafar. Egy mitikus lámpást kéne ellopnia annak elátkozott barlangjából, de bent ragad, és a fiú végül a lámpásban lakó dzsinn révén jut ki. 3 kívánságát teljesítheti: ebből az elsőt arra fordítja, hogy hercegként elnyerje a társadalmilag elérhetetlen Jázmin kezét. Jafar azonban felismeri őt, és a lámpást megszerezve kikiáltja magát az új szultánnak. Aladdin tehát márcsak hű majomtársa, Abu és egy, a barlangból kivitt varázsszőnyeg segítségére számíthat, hogy megállítsa a zsarnokot...  

Kevés bizarrabb dolgot láttam életemben, mint Will Smith nagy, kék dzsinnként! Sokkal együtt eleinte én is csak néztem, hogy: MI A CSUDA EZ?? Valójában messze ő a legemlékezetesebb jelenség ebben az önplagizáló mesében: rajzolt alteregójához hasonlóan pörög ezerrel, popkultúr-vicceket süt el, és imád szemléltetés céljából varázsolgatni. Nem tudom kikerülni az összehasonlítást: míg Robin Williams dzsinnje olykor konkrétan az idegeimre ment, Smith-é úgy marad energikus, hogy emberibb a viselkedése. Talán pont ezért nem bántam azt sem, hogy a felszabadításával egyben emberré, sőt Jázmin szolgálójának férjévé is válik: bólintok az ötletre, hogy az elején gyerekeinek narráló hajósról kiderüljön, hogy az a már családos emberként élő Dzsini.

Jafar-ról egyből lerí, hogy messze nem olyan szuggesztív jelenlétű, mint az eredetije. És ezen nem sokat toldoz-foltoz, hogy új kiadásában ő is egy egykori tolvaj, mint Aladdin. Semmit nem tudunk meg a jelleméről vagy előéletéről ezen túl, így az is üres - sőt igazából ez már röhejes - adalék, hogy annyira utál „2. lenni” bármiben. Legokosabb életmegnyilvánulása, hogy kiszúrja a kezdődő vonzalmat Aladdin és Jázmin között, és ezzel veszi rá a fiút a megbízására. Bár meg kell mondjam: mindig is légből kapott volt számomra, hogy miért épp Aladdin-t szúrja ki, hogy belépjen a Csodák Barlangjába. Még a SEGA-játék egy emberöltővel ezelőtt is jobb magyarázatot adott erre, mint a filmek.

Fújolom, ha egy film, anime vagy bármely történetmesélő műfajnál a túl gyerekbarát (= gyermetegre) tónus elnyomja az érett romantika lehetőségét. Mena Massoud és Naomi Scott éhen halna, ha csak a "kémiájukkal" egyenes arányban kaphattak volna ételt a forgatás alatt. Egyszerűen tompa és erőlködve szépelgő az alakításuk. Az írók is apró szépítésekkel kencézik „életszerűbbé” a románcot, de emögött semmi gondolat vagy elhivatottság nincs. Hiába hangzik el, hogy Jázmin igazi trónutód akar lenni a szokványos kirakathitves helyett, vagy hogy Aladdin a saját csalását immár az "új életének", új identitásának tekinti: előbb veszem be Dzsini románcát a szolgálóval, mint a főhősét a szultáni sarjjal.

Párbeszédterületen se jobb a helyzet. Fejemet vakarom pl. Aladdin „nagy trükkjén”, amivel végül beugratja Jafar-t, hogy dzsinn-né kívánja magát. Arra a fóbiájára pedáloz, hogy utál 2. lenni, főleg a hatalomban: legyen hát a világ leghatalmasabb embere helyett a világ leghatalmasabb teremtménye! Hogy még a dzsinn se álljon fölötte – bár hangosan kiabálja, hogy a dzsinn őt szolgálja, szóval duplán hülye, hogy ennek bedől. 
Egyetlen igazán bölcs mondat hangzik el az egész alkotásban, és ez az idős szultán bocsánatkérése Jázminnak: „Én eddig csak a lányomat láttam benned, és nem a nőt, akivé felnőttél.”

Nem hiszem, hogy Ritchie többnek tekintette volna a 2019-es Aladdin-t, mint kiugrási kísérletnek az akciófilm-rendező skatulyájából. Ez megmagyarázná a tőle szokatlanul gyönge akciójeleneteket és a Prince-of-Persia-szintű CGI-effekteket. Mégis ez a remake nem volt annyira hamis vagy izzadtságszagú, mint elsőre vártam; a Maleficent és a ’17-es Beauty and the Beast fényében még kifejezetten gördülékeny darab. Csakhát reménytelenül a rajzfilm sémájának és külcsínyének a foglya, emberkarakterei pedig kétségbeesetten szomjazzák azt a személyiség-mélyítést, amit a Di$ney-nagyurak soha nem mernek majd bevállalni.

3/5-öt adok rá. Ugyanolyan ártalmatlan, de legföljebb átlagos látványmesefilmnek tartom, mint az eredeti Aladdint.