Csillagainkban a hiba

1 hónappal ezelőtt fedeztem fel egy 2013-as tinédzserdrámát a youtube-on: The Spectacular Now (amit valamelyik honfitársam költőien úgy fordított: Az élet habzsolva jó). Arról szólt, ahogy 2 kisvárosi tinédzser, hasonló háttérrel és személyiséggel találkoznak, randizni kezdenek, sőt idővel őszintén megtalálják egymásban a lelki társat. Mégis féltik egymást a fájdalomtól, melyet okozhatnak a másiknak. Ezért a kapcsolat félbeszakad, a lány pedig egy ponton kórházba kerül.

A Csillagainkban a hiba szinte pont ugyanezen felállásból indít, 1 igen komor változtatással: mindkét tinédzser halálos beteg! Tudom, hogy mindez csak véletlen egybeesés: a Csillagokban a hiba könyveredetije John Green, míg a Spectacular Now-é Tim Tharp tollából származik. Mégis úgy éreztem, mintha annak a tavalyi tinidrámának a szellemi rokona/szellemi folytatása peregne le a szemeim előtt - és nemcsak mert Shailene Woodley alakítja a npi főszerepet. 

• Mindkét történet az első szerelemről szól, noha a későbbi műben ez borítékolhatóan az utolsó is.
• Mindkettő életszerű drámával operál, bár ebben a filmben előbb gyermetegebb, majd szívbemarkolóbb jelenetek is előfordulnak.
• Főszereplőik értelmes tizenévesek, akiknek a jobb sorsáért szorítani lehet; ugyanolyan szabados, egyszerű modorban randevúznak, és még az intim perceiket ábrázoló jelenet is hasonlóan néz ki.
• Aimee Finicky-hez hasonlóan Hazel Grace is visszafogott, 17 éves korához képest sokkal érettebb lány. És szintén van 1 nagy terve, melyet párja biztatására meg is valósít.

Hazel Grace Lancaster és Augustus "Gus" Waters csoportfoglalkozáson találkoznak. A lány tüdőrákban szenved, állandóan oxigénpalackkal és légzőcsővel kell járnia; a fiú pedig egy hasonló kór miatt elvesztette a fél lábát. A két fiatal úgy dönt, közösen próbálják megszépíteni napjaikat: Gusnak még arra is sikerül rávenni Hazelt és családját, hogy ketten felkeressék a lány által kedvelt írót, Peter Van Houtent Amszterdamban. Mikor pedig végre sor a találkozásra, a lányt kiábrándítja az alkoholista férfi cinizmusa és érzéketlensége.

Aggasztottak a kezdőpercek: Hazel családjának elvakult jópofizása, és a lányuk felé mutatott ajnározó aggódása erős rosszallást váltott ki belőlem. Hazel anyjának szereplése - és az első fél órában még Gus-é is - igencsak lézengő, összeszedetlen. A szülők nem rendelkeznek rétegzett személyiséggel, hanem a helyzetük kelt rokonszenvet és megértést. Akárhogy is: mardosó érzés azzal a tudattal együttélni, hogy a saját gyermeked bármikor meghalhat; Hazelnél már azt orvosi csodaként könyvelték el, hogy stabil az állapota. Rövid frizurája a kemoterápia soráni hajhullás emlékét őrzi.

Gyengítette benyomásomat a vonzalom kialakulásáról, hogy némely szóváltások elcsépeltebbek a kelleténél Grace és Waters között.

"Most miért bámulsz rám így?"

"Mert gyönyörű vagy."

"Ó, istenem...!"

És ez most tényleg csak apróság, de nem fárasztó, hogy Gus újra meg újra a teljes nevén szólítja a lányt, akivel kapcsolatba kezd? Enélkül is felfogtam, hogy vendégként próbálnak tekinteni egymásra egymás életében, hogy ne fájjon annyira az elválás. Ezt fogalmazza meg a film visszatérő tételmondata is: "Léteznek nagyobb és kisebb végtelen(ség)ek." Mikor Hazel, Gus és a srác megvakuló haverja, Isaac eljátsszák Gus temetését, Hazel is erre utal vissza, hálát adva azért a kis végtelen(ség)ért, ami kettejüknek jutott. 

A Csillagjainkban a hiba könnyen válhatott volna érzelgős melodrámává, mint sok családi TV-film, ahol a szereplők gondolkodását körhintában rekesztik "dráma" jogcímén. Hazel és Gus viszont nemcsak hogy kedvelhető, de érett felfogású fiatalok - különösen a lány. Eleve rokonszenvet ébreszt irántuk, hogy bátran szembenéznek mostoha sorsukkal, és ahhoz mérten teljes életre törekszenek. Nem gyomlálnak ki magukból minden gátlást, mondván, hogy úgyis közel a végük: olyasmiket tesznek, amikről tudják, hogy egészségesen is megkockáztatnák.

Klausztrofób érzése támadhat az embernek, ahogy nyomon követi a fejleményeket. Ha kivesszük az isteni csodát, mint lehetséges megoldást, legfeljebb valami forradalmi új gyógykezelés segíthetne Hazelen és/vagy Guson. Amit szintén valószínűtlen, hogy pont akkortájt találnák fel. Vagyis 2 teljes órára be vagyunk zárva az ő látóterükbe, velük érezzük, hogy egyre szorul a hurok: előbb Hazel, majd Gus állapota súlyosbodik, napi szintűvé válik a félelmük a végső stádiumtól. Mintha Isten "Ki gyászol a végén?"-t játszana az ifjú párral.

Itt most tennék egy kis kitérőt.

Ahogy olvasgattam az internetes ajánlásokat, kicsit elgondolkodtam az Origo.hu kritikáján "Ezen sír most fél Amerika" címmel. A lényeg, hogy a cikkíró giccses, hatásvadász love-story-ként jellemzi a Csillagainkban a hibát, ahol a rák determináltan áll fölötte a gyógyulás elképzelhető módozatainak. Nos... legalábbis részben igazat adok neki: ma már köztudott, hogy a nyugati egészségügynek jóval nagyobb biznisz a súlyos betegségek megléte és elkezelgetése, mint a kiterjedt, hatékony megszüntetésük. Hogy várjuk így Hollywood-tól, hogy olyan újdonságokról fecsegjen nekünk, mint a természgyógyászat vagy gyógynövények? 

Szóval ez egy hagyományos tragédia. Nem taglal, hanem érzelmeket közvetít, sorsokat vázol fel. A kérdés, amit én is feltettem magamban: ez akkor most

• tolerálható filmes manipuláció, a jobb hatás kedvéért, 
• vagy ügyesen burkolt negatív rémület-keltés?

Hogy őszinte legyek: a műnek nincsenek nagy célkitűzései. Egyszeri sztorit mesél el, melynek jól ismerjük a sémáját (halálos betegség utolsó napjait egy új szerelem beragyogja), azonnal tudjuk, mi lesz a vége, és kinek mi a szerepe. Hazel narrációja külön leszögezi, hogy az ő sztorija nem olyan cukormázas és hamis, mint ahogy a mai romantikus mozinovellák szokták beállítani. Annyira tényleg nem cukormázas! Miután a románc kialakult, engem megfogott a két fiatal sorsa, érzései, és a mindenképpen becsülendő erőfeszítéseik a boldogságra. 

Mindössze 2 olyan pont fordult elő, ami már az én értékítéletemet is keményen birizgálta:

1. Először is a szakorvos, aki megtiltja az amszterdami utazást Hazelnek. Egész modorából és jelenlétéből nem a híres orvosi etikát és tudást, hanem a mogorva konzervativitást éreztem ki. Mintha 1 jelenetig ő képviselné a rák mindenható státuszát a dramaturgiában.
2. Az a híres sor: "That's the thing about pain: it demands to be felt." (="Ez a dolog {helyzet} a fájdalomról: megköveteli, hogy érezzék.") Nem érdekel a könyv: ez így kiforgatás! Nem azért érzünk fájdalmat, mert "követeli", hanem mert így fogjuk fel a szerveink - vagy a lelkünk - figyelmeztető jelzését. Úgy kellett volna ezt pontosabbra átfogalmazni: "megérdemli, hogy szabadon engedjük." Vagyis: ha fájdalmat érzel, ne tettesd, hogy nincs ott, mert azzal csak dédelgeted. Engedd ki, fussa le a ciklusát, ha már egyszer ott van! A "megérdemli, hogy érezzük"-frázis azt sugallja: megérdemli, hogy érzelmi súllyal/súlyossággal ruházzuk fel - és ezáltal külön tápláljuk - a már meglévő fájdalmat. Épeszű ember ezt nem akarhatja.

Egyszerűen jó érzés együtt látni a két főszereplő, Hazelt és Augustust. Ahogy beszélgetnek a parkban, sétálnak a város utcáin, támaszt adnak a másiknak, azok megjátszás nélküli, őszinte pillanatok. Néhol a srác arckifejezése kicsit túl könnyedre sikerült, ami időnként kizökkentett az intim pillanataikból. De az összhang végig ott van, és a szál nagyon hamar megerősödött.

Mikor Gus megkérdezi a lánytól, hogy mi az ő története, külön hangsúlyozza: az ő története. Nem a betegségéé. Ez a mondat fontos, mert ez győz meg minket arról, hogy Hazel és Augustus nemcsak bazsalyogva megjátsszák, hogy nem érdekli őket a kór. Egyszerűen csak megtagadják, hogy teret adjanak a gyásznak, amíg még együtt lehetnek ebben az életben.

A legfontosabb tanulság, amivel a Csillagainkban a hiba szolgál, hogy addig örülj az örömteli perceknek, amíg tartanak - függetlenül, hogy mennyi időd van még hátra a földi létből. E tanulsághoz terel minket az is, hogy többször szóba kerül köztük az elfelejtődés. Gus azt szeretné, ha olyan nyomot hagyna a világban, melyről az emberek emlékezhetnek rá. Míg Hazel jól tudja, hogy szeretteik halálával - normális esetben - örökre megszűnik az emlékük a világ számára.
Megintcsak párhuzamot látok a The Spectacular Now-val. Mindkét alkotás arra buzdít, hogy élj a jelenben, a mostban keresd a boldogságot, mert az élet túl rövid, hogy elpasszold a boldogság esélyét. Shailene Woodley roppant szimpatikus színésznő: arca és mosolya természetes, ugyanakkor a dühöt és fájdalmat is képes túlkapás nélkül ábrázolni. Woodley a romantikus film-zsánerben immár befutott tehetségnek fog számítani, és nem lennék meglepve, ha megítélnének egy Golden Globe-jelölést az itteni szerepéért.

Josh Boone-nak ez mégcsak a második nagyjátékfilmje volt, amit rendezett, így nem csodálom, hogy sosem mer perspektívát váltani. A fiatalok bőrében ragadva tényleg egyre közelebb kerülünk a fekete örvényhez, ahonnan nincs kiút. Amikor egy éjjel Hazel rátalál a rohamot kapott Gusra a benzinkútnál, és a fiú saját mihaszna testét átkozza, az gyomron vágja az embert. Ansel Elfort egészében korrekt alakítást nyújt, de ennél a jelenetnél teljesen meggyőzött a játékával!

És mégis: mindezt a szörnyűséget soha nem foghatjuk meg a hozzátartozóik szemével. Josh Boone-t nem izgatja, hogy hidat verjen a daganatos betegek és az egészségesek között. Az egyetlen erre szolgáló sort talán Hazel édesapjától halljuk: "Most már sejtheted, mi hogyan érzünk." Mintha Hazel helyzete átérezhetetlen volna: együttélni egy időzített bombával a testedben, ami magad körül mindenkit fájdalommal sújt, ha robban
.

Példásnak tartom Hazel önbecsülését. Gus temetésén sem azért zavarja el Van Houtent, mert "csalódott" a kedvenc írójában, bár ez is igaz. Míg a Spectacular Now-bana fiú, addig itt a lány az, aki csalódik az emberben, akit párjával karöltve meg akart találni. Itt viszont elismeri az írón, hogy nem őszinte részvétből jött, csak egy menthetetlen aljaember, aki így próbálja letudni az ügyet, hogy ne gondoljon többet rájuk. (Egyébként: Willem Dafoe messze a legjobb színfolt a mellékszereplők között.)

Boone nem is fáraszt minket vele, hogy Hazel gyászbeszédét mutassa, mikor ő maga is komédiának tartja azt. "(...) A temetések az élőknek szólnak. Nem a halottaknak." Ami valóban ad csipetnyi enyhülést neki, azok az emlékek + a papír, melyre Gus leírta a saját válaszait Hazel kérdéseire Van Houten regényével kapcsolatban. Nem túl nagy feloldozás ez a befejezésre, de azért megteszi - és legalább nem kell holmi álszent bölcsességet meghallgatnunk még utoljára.

Az év egyik nagy könnyfakasztója a Csillagainkban a hiba, ebben igazat adok a nézői nagytöbbségnek. Két fiatalkorú mutat rá példát, hogyan kell harcolni a halálos betegség tudata ellen, miközben időről időre beleütköznek a kór kikerülhetetlen csapdájába. A végzet keretei közé való bezártságot erősen érezni benne, ami többnyire hozzátesz a szomorú hangulathoz, és csak néhol öncélú. Nagyon sok függ attól, hogy mit vár tőle a néző, mert messze nem tökéletes dráma:

• a felnőttek holdként keringik körbe a 2 tinédzsert,
• túlságosan átlátszik a képlet, ami alapján a regény íródott, 
• és kicsit érzelmi zsarolásnak hat, hogy egy eleve szörnyű betegséget  külön démonizálnak.

Ennek ellenére megrázó és érzelemgazdag tinikrónika, mindenképpen ajánlom a megnézését.