Joker

 „A Jokerrel az év, de akár az évtized legerősebb és legfontosabb filmjét kaptam az arcomba.”

(fmc.hu)

„Az emberi elme legsötétebb bugyraiba invitál meg minket, hogy ott aztán feltörölhesse velünk a padlót.”

(puliwood.hu)

 „Ez nem egy képregényfilm. Ez egy kőkemény pszicho-dráma, méghozzá csillagos ötös kivitelezéssel.”

(hessteg.com)

„Brutálisan erőszakos és szívszaggatóan szomorú.” 

(gamestar.hu)

WE ARE 

ALL CLOWNS

Hollywood halott, fiskális lélegeztetőgépen: propagandaművek bőven, valódi, átütő rendszerkritikus munkák szinte sose születnek már benne. Ezért is örülök kifejezetten annak, hogy az amerikai fősodrú médiának nem sikerült rossz hírét keltenie Todd Phillips Jokerének premierjekor: olyan egyszerre nyers és árnyalt, demagógia nélküli sokkterápiát nyújt közönségének, amire nemigen számított az ipar egy DC-mozitól. Előzetes se került elém olyan filmtől idén, amely ennyire szuggesztíven döbbenti rá az embert, milyen szűkek, sőt fojtogatók a „modern” élet anyagi– és normakorlátai, amikről azt hisszük, természetesek. Elég egy apró botlás, hiba, fogyaték vagy akár hiányosság, és a rendszer eldobja, elveszejti a dolgozó hangyát embert.

Arthur Fleck alkalmi rendezvénybohóc; mentálisan sérült anyjával, Penny-vel tengődik bérlakásukban, kilátástalan szegénységben, amit mostanság csapások garmadája tetéz: gyógyszeres kezelése leépítés miatt megszűnik, igaztalanul megfenyítik, majd ki is rúgják, szárnypróbálgatása stand-up komikusként csúfos kudarcba fullad a kényszeres nevetése miatt. És ekkor 2 reménysugár érkezik zsákutca életébe: 

1. Először (bár egyelőre titokban) áll ki saját magáért, mikor a Wayne-vállalat 3 protezsáltját önvédelemből lelövi: az eset tüntetéshullámra buzdítja a város megannyi lecsúszott lakosát.
2. Anyja egy régi levele alapján döbbenetes dolgot fedez fel: lehet, hogy ő nem más, mint Thomas Wayne törvénytelen fia… vagy csak Penny agyréme az egész...?

Ezúttal a méltatótábor élbolyába állok be: nemcsak az év, de nem kizárt, hogy a dekád innenső felének fő vívmánya a Joker. Titáni erejű pszichothriller, ami képregényfilmtől sose látott mersszel ássa elő a mai „rendszer” hibáit. Sűrű, tömény kórkép, tele egy súlyosan beteg társadalom tüneteivel, ami a hétköznapok terhei közepette lassan élhetetlenné válik: a vezetők és elitisták képmutatása, az őket fényező TV torzító tükre, a tömegek érzéketlen közönye társaik iránt, az emberi méltóság megszokott tiprása a munka(robot)erőpiacon, a „modern” anyagi rabszolgaság láthatatlan börtöne.

Phillips első nem-vígjáték alkotása már az elején érezteti: az igazi „antihős” vagy „főgonosz” mi magunk vagyunk. Az általunk is fenntartott, tekintélyelvű „törvényes rend”, melybe mind betagozódunk, és ami a saját életüktől megroppant polgárokból szabályosan gyártja a joker-eket. A rendező ugyan nem mentegeti a címszereplőt se, de úgy finomítja őt igazi hús-vér lénnyé, hogy pont ettől sokszoros erővel égnek az elménkbe a gesztusai, arcrezdülései. Chris Nolan-nél Joker már természeti erőként tevékenykedett: itt még "csupán" egy kiégett roncs, akinek szinte megtiltja a sors, hogy jövője legyen.

Olyasféle élmény ez a film, mint amilyen pl. egy ayahuasca–ceremónia lehet: leülünk elé, magunkba fogadjuk, az pedig lassan, de kíméletlenül fölömleszti belőlünk a sok rejtett, be nem ismert salakot. Szürreális képek során át utaztatja lelkünket, és öli meg egónkat, hogy aztán végül a megnyugvás örömteli fényében vegyen búcsút tőlünk. Amilyen felszabadulva, megbánás nélkül sétál (szökik) el Arthur is a gyógyintézet napfényes folyosóján.

Frissítő lehetett a rajongóknak újra „cinematic universe”-mentes Jokert kapni, ráadásul friss, új eredettörténettel. A legfontosabb viszont, hogy a film nem is tesz úgy, mintha szótári definíciót adna egy valóvilágbéli Joker-re. Itt most épp Arthur a neve, de kialakulhatna ugyanúgy egy Henrikből, egy Lászlóból, egy Lajosból, vagy… Úristen: mi van, ha ÉN vagyok az…?! 
:D 

Csak vicceltem. De szerintem épp ezért nincs a képregényben Joker-nek definitív eredetsztorija: belőlünk, a leromlott állapotú emberből születik meg. Abból a lassú, stresszes idegi-érzelmi összeomlásból, mely felé a "szabályok" örök teherdézsája alatt csúszunk, mindig épp csak egy picivel lejjebb…

A hang, kamera, hangulatvilág és a szereplők egyszerűen tökéletesen olvadnak egy egésszé: mindenki, még Penny is akárha egy-egy városi kísértetként tűnögetne föl és tova az elátkozott komikus életében. Zazie Beetz Sophie-ja képviseli a halovány reményt Arthur-nak egy „normális” jövőre, és ez a csalóka talaj a legrémítőbb módon tűnik el alóla, mikor kiderül, hogy csak Arthur agyában voltak együtt. Amikor tényleg találkoznak, benyomás szintű kötődésük sincs. Számomra ez ugyanolyan ügyes elmosása a képzelet és valóság határának, mint a Harcosok klubjában - szintén egy elnyomott férfi tudatán keresztül.

Külön tetszett, hogy amilyen életszerűen ábrázolták a majdani Joker civil életét és pszichéjét, ugyanolyan gondosan érzéketlenítették el a Wayne-villa lakóit. Azért nem ellentétei az eredeti, jótékony verzióiknak: egyazon karakter még felnőttesebb, még távolságtartóbb árnyalatai – főleg Thomas. A készítők még a Wayne-házaspár halálát is szervesen az üzenetükbe tudták építeni: Thomas-ra karmaként hull vissza Arthur-ral szembeni elutasítása, mikor egy Joker ihlette lázadó végez vele és feleségével. (Ezt a finom mítoszkritikát nem tudta a Brightburn jól behangolni Superman-ről: ott szinte gombnyomásra vált a „főhős” pszichopatává - jóllehet, a csalódás a nevelőanyában és a kivégzése ott is érzelmesre sikerült).

Phillips és Scott Silver forgatókönyve remekül kombinálja a saját ötleteket más Joker-inkarnációk emlékezetes pillanataival, pl.

• a rendőrkocsi és utcai tűz Nolan TDK-jának szellemét idézi, 
• a diliházból szökés a Batman: The Animated Series gyakori kliséje,
• itt is Joker miatt halnak meg Bruce szülei, mint a '89-es filmben,
• a kevésbé kiterjedt ámokfutás A Sötét Lovag Visszatér kibeszélő-műsorában. 

Szerintem az is segít Arthur szemén át látnunk a világot, hogy egyik áldozata sem nevezhető igazán "ártatlannak". Csak képtelenek voltak elég emberiek lenni, hogy később elkerüljék a férfi ítéletét. "MIÉRT csináltad ezt, Arthur...?!" Díjazom, hogy a vége felé is, miután már ennyire leszámolt mindennel, saját anyját is megölte, még ezen a ponton is ennyi feszültség tud fokról fokra előjönni Arthur vitájából az őt gúnyoló műsorvezetővel. 

Fogást nem találni Joaquin Phoenix alakításán; hihetetlen számomra, hogy ez a fazon alig egy éve még Jézus Krisztust játszotta a Mária Magdolnában! Minden mozdulata, szólejtése delejező, a szánalom és elborzadás közé kényszeríti a nézőt, ahogy Arthur eltorzulását figyeli. Idegi sérültként még érzékenyebb a külvilág hatásaira, de elég tudatos, hogy fölfogja az élete tragikomikumát. Fantasztikus, mennyire folyamatos szövésű ez az átalakulás: az alak belső és külső világa párhuzamosan hullik szét darabjaira. És minél jobban kapaszkodna valamibe, csak annál nagyobbat rándul a mélybe, mikor az nem tartja meg őt.  

Megkockáztatom: életem egyik legnagyobb katarzisjelenetét fogadhattam be, mikor „befejeződött” Joker megszületése. Kifacsartan felvillanyozó és szívszorítóan tragikus egyszerre: ő, az örök senki, a "szánalmas bohóc" végleg elhagyta sosem volt életét, fölégette a „normális élet” partjához vezető hidat. "Arthur" nincs többé, és épp ezzel teljesedik ki létezése. Esküszöm: az ahogy fellép(del) az őt éljenző "közönség" elé, látja az általa életre hívott káoszt, sőt a véréből rajzolt vigyorral köszönti… hát attól libabőrös lesz az ember! Még a legutolsó mozzanat az ő igazát suttogja: véres lábnyommal sétál el Arkham-ból, mintha csak így, a mindent felrúgó erőszak útján volna lehetséges nyomot hagyni ebben a világban.

Bármilyen Oscar-nál nagyobb elismerésnek tartom, hogy Velence Arany Oroszlánnal jutalmazta Phillips és Phoenix teremtményét. Ez az igazi „bosszú kultusza”, amivel a magyar címfordítók a tavalyi Mandy-t díszítették: transzcendens, az értékítéletet felszító, aprólékos és rideg aláereszkedés az őrület szakadékjába, ahonnan talán már nem is vágynánk igazán vissza. Valamilyen szinten mind bohócok, szerepjátszók vagyunk egy embertelen bérvilág számára, mely csak akkor válhat emberibbé, ha előbb mi magunkat azzá tesszük. Ezt vési mentegetőzés nélkül agyunkba a Joker. 

 

A magam kis 5/5-ével kacsintok az IGN 10-es értékelésére.

;)

                                                        Kisember

                                         Minek dolgozol éhbérért kiszolgáltatva,
                                         Ha sok álmod, mi volt mára mind köddé váltak?
                                         Elvettek mindent miért élni csak érdemes,
                                         Rabszolga vagy saját hazádban, tehetetlen.

                                         Becsapnak, átvernek, hazudnak folyton neked,
                                         Vad, álnok politikusok, mohó gengszterek,
                                         Az utolsó filléred is elszedik tőled,
                                         S ha ez kevés lesz nekik, viszik házad, földed.

                                         Akkor számítasz csak, ha rájuk szavazni kell,
                                         Koszos életüket fegyverrel védelmezed.
                                         Senki maradsz és semmi ezen a világon,
                                         Szabad, boldog nem leszel, hiába is vágyod.

(Ady Endre)