Sebek

Egy new orleans-i csapos felvesz, majd megsasol egy elátkozott okostelefont, ami miatt barátnőjével hamar furcsa rémképeket kezd átélni a valóságban.

Szétuntam magam a koponyámból, ahogy Babak Anvari Sebek-jét végigültem! Rendben van, hogy nem minden direktor 2. rendezése lehet pl. Memento-kaliberű munka, de ez a másik véglet: ilyen szétmosott, emberidegen kómafesztivált tucatszámra találni pl. M. Night Shyamalan művészetében! Végig nulla személyiségek súlytalan ténfergését bámulhatjuk az észrevehetetlenül semmilyen "ijesztgetések" közepette, mígnem már az életkedvünk maradékát is feléljük. 

Will az egyik leg-anti-érdekesebb karakter, akit valaha láttam pszichológiai horrorfilmben: néha iszik, néha beszél a nagy semmiről, néha másokat csitítgat a munkahelyén. Magánélete is kimerül abban, hogy barinőjét, akivel együtt laknak, megcsalja bepiáltan egy hölgybarátjával. Annyira belengi az egész filmet ez a céltalan, bágyadt apátia, hogy az a forgatókönyvet is megfertőzi: a következménytelenség csúcsa, mikor Will egy este a barinőt elmezombult állapotban találja a monitor előtt, és másnap szóba se hozzák a riasztó óment. 

Igazából mondani se tudok sok mindent erről a gáznemű produktumról, úgyhogy rögtön ugrok az összegzéshez. A Sebek egy időrabló baromság, csak így, nyersen! Horror ürügyén céltalanul bedob egy marék rémképet más filmekből, hátha valahogy összeállnak: sebesülések, rémálmok, okkult témák, a valósághatárt átlépő szürreális riadalmak (pl. süllyedés a véres kádba). Semmi értelmük vagy valódi kapcsolódásuk a főszereplő porhintéses lelki zűrjeihez, akit barinője szakításkor teljes joggal nevez üres héjnak - bár én ezt megtoldanám azzal, hogy az egész mű az.

Trehány, agyderogáló vákuum! 

Joker

 „A Jokerrel az év, de akár az évtized legerősebb és legfontosabb filmjét kaptam az arcomba.”

(fmc.hu)

„Az emberi elme legsötétebb bugyraiba invitál meg minket, hogy ott aztán feltörölhesse velünk a padlót.”

(puliwood.hu)

 „Ez nem egy képregényfilm. Ez egy kőkemény pszicho-dráma, méghozzá csillagos ötös kivitelezéssel.”

(hessteg.com)

„Brutálisan erőszakos és szívszaggatóan szomorú.” 

(gamestar.hu)

WE ARE 

ALL CLOWNS

Hollywood halott, fiskális lélegeztetőgépen: propagandaművek bőven, valódi, átütő rendszerkritikus munkák szinte sose születnek már benne. Ezért is örülök kifejezetten annak, hogy az amerikai fősodrú médiának nem sikerült rossz hírét keltenie Todd Phillips Jokerének premierjekor: olyan egyszerre nyers és árnyalt, demagógia nélküli sokkterápiát nyújt közönségének, amire nemigen számított az ipar egy DC-mozitól. Előzetes se került elém olyan filmtől idén, amely ennyire szuggesztíven döbbenti rá az embert, milyen szűkek, sőt fojtogatók a „modern” élet anyagi– és normakorlátai, amikről azt hisszük, természetesek. Elég egy apró botlás, hiba, fogyaték vagy akár hiányosság, és a rendszer eldobja, elveszejti a dolgozó hangyát embert.

Arthur Fleck alkalmi rendezvénybohóc; mentálisan sérült anyjával, Penny-vel tengődik bérlakásukban, kilátástalan szegénységben, amit mostanság csapások garmadája tetéz: gyógyszeres kezelése leépítés miatt megszűnik, igaztalanul megfenyítik, majd ki is rúgják, szárnypróbálgatása stand-up komikusként csúfos kudarcba fullad a kényszeres nevetése miatt. És ekkor 2 reménysugár érkezik zsákutca életébe: 

1. Először (bár egyelőre titokban) áll ki saját magáért, mikor a Wayne-vállalat 3 protezsáltját önvédelemből lelövi: az eset tüntetéshullámra buzdítja a város megannyi lecsúszott lakosát.
2. Anyja egy régi levele alapján döbbenetes dolgot fedez fel: lehet, hogy ő nem más, mint Thomas Wayne törvénytelen fia… vagy csak Penny agyréme az egész...?

Ezúttal a méltatótábor élbolyába állok be: nemcsak az év, de nem kizárt, hogy a dekád innenső felének fő vívmánya a Joker. Titáni erejű pszichothriller, ami képregényfilmtől sose látott mersszel ássa elő a mai „rendszer” hibáit. Sűrű, tömény kórkép, tele egy súlyosan beteg társadalom tüneteivel, ami a hétköznapok terhei közepette lassan élhetetlenné válik: a vezetők és elitisták képmutatása, az őket fényező TV torzító tükre, a tömegek érzéketlen közönye társaik iránt, az emberi méltóság megszokott tiprása a munka(robot)erőpiacon, a „modern” anyagi rabszolgaság láthatatlan börtöne.

Phillips első nem-vígjáték alkotása már az elején érezteti: az igazi „antihős” vagy „főgonosz” mi magunk vagyunk. Az általunk is fenntartott, tekintélyelvű „törvényes rend”, melybe mind betagozódunk, és ami a saját életüktől megroppant polgárokból szabályosan gyártja a joker-eket. A rendező ugyan nem mentegeti a címszereplőt se, de úgy finomítja őt igazi hús-vér lénnyé, hogy pont ettől sokszoros erővel égnek az elménkbe a gesztusai, arcrezdülései. Chris Nolan-nél Joker már természeti erőként tevékenykedett: itt még "csupán" egy kiégett roncs, akinek szinte megtiltja a sors, hogy jövője legyen.

Olyasféle élmény ez a film, mint amilyen pl. egy ayahuasca–ceremónia lehet: leülünk elé, magunkba fogadjuk, az pedig lassan, de kíméletlenül fölömleszti belőlünk a sok rejtett, be nem ismert salakot. Szürreális képek során át utaztatja lelkünket, és öli meg egónkat, hogy aztán végül a megnyugvás örömteli fényében vegyen búcsút tőlünk. Amilyen felszabadulva, megbánás nélkül sétál (szökik) el Arthur is a gyógyintézet napfényes folyosóján.

Frissítő lehetett a rajongóknak újra „cinematic universe”-mentes Jokert kapni, ráadásul friss, új eredettörténettel. A legfontosabb viszont, hogy a film nem is tesz úgy, mintha szótári definíciót adna egy valóvilágbéli Joker-re. Itt most épp Arthur a neve, de kialakulhatna ugyanúgy egy Henrikből, egy Lászlóból, egy Lajosból, vagy… Úristen: mi van, ha ÉN vagyok az…?! 
:D 

Csak vicceltem. De szerintem épp ezért nincs a képregényben Joker-nek definitív eredetsztorija: belőlünk, a leromlott állapotú emberből születik meg. Abból a lassú, stresszes idegi-érzelmi összeomlásból, mely felé a "szabályok" örök teherdézsája alatt csúszunk, mindig épp csak egy picivel lejjebb…

A hang, kamera, hangulatvilág és a szereplők egyszerűen tökéletesen olvadnak egy egésszé: mindenki, még Penny is akárha egy-egy városi kísértetként tűnögetne föl és tova az elátkozott komikus életében. Zazie Beetz Sophie-ja képviseli a halovány reményt Arthur-nak egy „normális” jövőre, és ez a csalóka talaj a legrémítőbb módon tűnik el alóla, mikor kiderül, hogy csak Arthur agyában voltak együtt. Amikor tényleg találkoznak, benyomás szintű kötődésük sincs. Számomra ez ugyanolyan ügyes elmosása a képzelet és valóság határának, mint a Harcosok klubjában - szintén egy elnyomott férfi tudatán keresztül.

Külön tetszett, hogy amilyen életszerűen ábrázolták a majdani Joker civil életét és pszichéjét, ugyanolyan gondosan érzéketlenítették el a Wayne-villa lakóit. Azért nem ellentétei az eredeti, jótékony verzióiknak: egyazon karakter még felnőttesebb, még távolságtartóbb árnyalatai – főleg Thomas. A készítők még a Wayne-házaspár halálát is szervesen az üzenetükbe tudták építeni: Thomas-ra karmaként hull vissza Arthur-ral szembeni elutasítása, mikor egy Joker ihlette lázadó végez vele és feleségével. (Ezt a finom mítoszkritikát nem tudta a Brightburn jól behangolni Superman-ről: ott szinte gombnyomásra vált a „főhős” pszichopatává - jóllehet, a csalódás a nevelőanyában és a kivégzése ott is érzelmesre sikerült).

Phillips és Scott Silver forgatókönyve remekül kombinálja a saját ötleteket más Joker-inkarnációk emlékezetes pillanataival, pl.

• a rendőrkocsi és utcai tűz Nolan TDK-jának szellemét idézi, 
• a diliházból szökés a Batman: The Animated Series gyakori kliséje,
• itt is Joker miatt halnak meg Bruce szülei, mint a '89-es filmben,
• a kevésbé kiterjedt ámokfutás A Sötét Lovag Visszatér kibeszélő-műsorában. 

Szerintem az is segít Arthur szemén át látnunk a világot, hogy egyik áldozata sem nevezhető igazán "ártatlannak". Csak képtelenek voltak elég emberiek lenni, hogy később elkerüljék a férfi ítéletét. "MIÉRT csináltad ezt, Arthur...?!" Díjazom, hogy a vége felé is, miután már ennyire leszámolt mindennel, saját anyját is megölte, még ezen a ponton is ennyi feszültség tud fokról fokra előjönni Arthur vitájából az őt gúnyoló műsorvezetővel. 

Fogást nem találni Joaquin Phoenix alakításán; hihetetlen számomra, hogy ez a fazon alig egy éve még Jézus Krisztust játszotta a Mária Magdolnában! Minden mozdulata, szólejtése delejező, a szánalom és elborzadás közé kényszeríti a nézőt, ahogy Arthur eltorzulását figyeli. Idegi sérültként még érzékenyebb a külvilág hatásaira, de elég tudatos, hogy fölfogja az élete tragikomikumát. Fantasztikus, mennyire folyamatos szövésű ez az átalakulás: az alak belső és külső világa párhuzamosan hullik szét darabjaira. És minél jobban kapaszkodna valamibe, csak annál nagyobbat rándul a mélybe, mikor az nem tartja meg őt.  

Megkockáztatom: életem egyik legnagyobb katarzisjelenetét fogadhattam be, mikor „befejeződött” Joker megszületése. Kifacsartan felvillanyozó és szívszorítóan tragikus egyszerre: ő, az örök senki, a "szánalmas bohóc" végleg elhagyta sosem volt életét, fölégette a „normális élet” partjához vezető hidat. "Arthur" nincs többé, és épp ezzel teljesedik ki létezése. Esküszöm: az ahogy fellép(del) az őt éljenző "közönség" elé, látja az általa életre hívott káoszt, sőt a véréből rajzolt vigyorral köszönti… hát attól libabőrös lesz az ember! Még a legutolsó mozzanat az ő igazát suttogja: véres lábnyommal sétál el Arkham-ból, mintha csak így, a mindent felrúgó erőszak útján volna lehetséges nyomot hagyni ebben a világban.

Bármilyen Oscar-nál nagyobb elismerésnek tartom, hogy Velence Arany Oroszlánnal jutalmazta Phillips és Phoenix teremtményét. Ez az igazi „bosszú kultusza”, amivel a magyar címfordítók a tavalyi Mandy-t díszítették: transzcendens, az értékítéletet felszító, aprólékos és rideg aláereszkedés az őrület szakadékjába, ahonnan talán már nem is vágynánk igazán vissza. Valamilyen szinten mind bohócok, szerepjátszók vagyunk egy embertelen bérvilág számára, mely csak akkor válhat emberibbé, ha előbb mi magunkat azzá tesszük. Ezt vési mentegetőzés nélkül agyunkba a Joker. 

 

A magam kis 5/5-ével kacsintok az IGN 10-es értékelésére.

;)

                                                        Kisember

                                         Minek dolgozol éhbérért kiszolgáltatva,
                                         Ha sok álmod, mi volt mára mind köddé váltak?
                                         Elvettek mindent miért élni csak érdemes,
                                         Rabszolga vagy saját hazádban, tehetetlen.

                                         Becsapnak, átvernek, hazudnak folyton neked,
                                         Vad, álnok politikusok, mohó gengszterek,
                                         Az utolsó filléred is elszedik tőled,
                                         S ha ez kevés lesz nekik, viszik házad, földed.

                                         Akkor számítasz csak, ha rájuk szavazni kell,
                                         Koszos életüket fegyverrel védelmezed.
                                         Senki maradsz és semmi ezen a világon,
                                         Szabad, boldog nem leszel, hiába is vágyod.

(Ady Endre) 

Deadpool 2.

Oroszlánrészt Ryan Reynolds érdeme, hogy az első Deadpool 2 éve akként a puhítatlan, okos humorú akcióvígjátékként valósult meg, ami lett. 

Egy profi sorozatgyilkosból csinált kedvelhető bolondot, aki szóban és tettben se fél szétalázni semmit, akár saját, akár a mi világunkból. A film 4. falat (a vásznat) áttörő popkultúr fricskái működtek, mert olvashatók voltak úgy is, hogy Deadpool csak magát szórakoztatva visz színt a napjaiba.

Frenetikus marketingkampány nyugtatott meg afelől, hogy Reynolds ugyanilyen friss, kompromisszummentes folytatást fog kiverekedni producerként. Minden hírmorzsa, majd a (mind nagyobb arányban tényleg a filmről szóló) trailer-ek és plakátok  jelezték, hogy a franchise továbbra sem kér a divatkliséikből - vagy legalábbis nem készakarva.

Deadpool, civilben Wade Wilson "foglalkozása", hogy véreskezű bűnözőket hentel le a világban. Ám néhányuk egy éjjel rátalálnak, s egyikük végez Vanessával, Wade kedvesével. Az összetört Wade nem tudja, mihez kezdjen: szuperereje miatt nem tud meghalni, szuperhősnek meg túl amorális alkat. 


Ám mikor összeakad egy Russel nevű tűzcsiholó mutánssal, elhatározza, hogy megvédi az őt üldöző időutazó zsoldostól, Kábeltől.
 

Elmehet a jó büdös francba a Marvel Studios a Bosszúállóival: ÍGY kell egy méltó folytatást összehozni! Az "új" Deadpool humor, akció, sőt váratlan húzások terén is picit még messzebb nyújtózik elődjéhez képest, és nem szövi sablonos vagy "főhősétől" idegen irányba tovább Wade Wilson történetét. 

Hiába a rendezőváltás, meg a süket szöveg arról, hogy "már nincs meg az újdonság varázsa": a Deadpool 2. kemény, de vicces vígjáték! Úgy őrizte meg elődje sajátos tónusát és jellegét, hogy mégse lett annak nyers klónja; nem kapaszkodik flashback-kel meg hasonlóval az elődbe, mégis olyan jól illeszkedik hozzá, mintha egyetlen mű Part I. és Part II. fele lennének.
 
A sikerösszetevők megmaradtak:

• szilárd sztori,
• hihető románc,
• feszes, de követhető cselekmény,
• meglepő fordulatok
• jópofa szereplők,
• korrekt színészi játék,
• CGI-jal mértéktartó akció,
• csonkolás- és vérbőség,
• csípős humor,
• popkultúr utalások,
• 4. falat törő kiszólások Deadpooltól.
  

Bocs, ha valami kimaradt... 

Vanessa halála merész, fájó és okos bevezető: a cselekmény ezzel egy hihető repülőrajtot, a címszereplő pedig az erős személyes késztetést kapta meg. Deadpool célja a korábbi részben végig az volt, hogy visszaszerezze közös életét Vanessával, és ezt végül sikerült elérnie. Erre most ott terem néhány nevenincs ellenfele az otthonukban, és egyikük pillanat alatt elpusztítja, ami számára a legkedvesebb volt. 

Láttam már akciófilm-folytatástól, hogy a szeretett nő halálával indít, csak azért, hogy a készítők felrúgják a főhős életében a status quo-t, és az visszafusson hentelni. Wade-nél viszont volt értelme ezt meglépni: immár másodszor veszíti el Vanessát, ám ezúttal örökre, mert nem törődött az öldöklős élet következményeivel. Zseniális pillanat az, mikor Wade a gyilkost elkapja, és hirtelen ötlettel megpördül vele a kamion elé.

Ez a fordulat számomra jelzi, hogy felfogta: az a senkiházi csak a ravaszt húzta meg, de attól még ez az ő sara. "Melójának" Deadpool-ként lett a vonzata, hogy az egyetlen nő, aki teljessé tette az ő életét, most helyette veszítette el a sajátját. Ettől nem szappandráma, amikor kómásan Vanessa szellemével beszélget, vagy az, ahogy az elején keresi a halált: nem csak a szenvedésből akar szabadulni, hanem megfizetni fatális hibájáért.


A dráma és a humor végig fej-fej mellett követik szorosan a történet alakulását, azaz hogy Deadpool az élete szilánkjaival próbál kezdeni valamit, aminek értelme is van - ritka nagy ökörségeket produkálva közben. Vanessával gyereket akart ugyan, de a nő nélkül Wade-nek oda a lelki iránytűje, ami kiegészítette elfuseráltságát. "Az emberek azt hiszik, értik a fájdalmat, de nincs róla koncepciójuk." 

Russell-lel meg fényesen bizonyítja, mennyire gőze sincs, hogyan vigyázzon egy "kölyökre", hogyan segítsen neki kezelni a nem is csekély problémáit. Egyszerre nevettem rajta és fogtam tőle a fejemet, ahogy élő adásban leszerepel, mint X-men-gyakornok.


Tuti nemcsak én féltem tőle, hogy faarcú terminátorként fog megrekedni Kábel, Deadpool ellenfele, de Josh Brolin (nincs Thanos-vicc!) elboldogul a baltamodorú fejvadász karakterével. Nyilván a Wade-éhez hasonló háttere és motivációja bejátszik, hogy nem lóg ki a filmből. Nekem benne inkább az tetszett, hogy bár Russell megöléséről nem mond le, reálisabban gondolkodik, mint a kölköt védő Deadpool.

Csakúgy, minden átverés nélkül beállít, és szövetséget ajánl, miután Russell szökésekor felmérte Wade képességét. "Lájtosabb" képregénymoziknál ez könnyen csúfos baki lehetne: mintha a "szuper-gonoszról"  kiderülne, hogy sokkal több józan ész szorult belé, mint a szuper-főhősbe. 

Kábel és Deadpool is hivatásos zsoldosok, de utóbbi az, aki hajlamos az eszét játszva csűrni-csavarni a szavait és tetteit. Ebből erednek faviccei és az őrületes lebőgései - lásd X-Force. "És ez az igazi Spoiler: Te nem vagy egy kibaszott hős. Csak egy bohóc vagy, szexjátéknak öltözve!"

Sajnos azt kell mondjam: ki nem állhattam Russell-t, azaz "Tűzökölt": valahányszor Deadpool győzködte, hogy higgadjon már le, olyan érzésem támadt, mintha a hisztis öngyilkosjelöltet nézném a Halálos fegyverből. Értem, hogy dühös tinédzser, akit a szentfazék intézetigazgatója meghurcolt, és most bosszúból élve elégetné a krapekot.

Még passzol is Deadpool őrült világába, hogy egy ilyen felelőtlen balfácán, mint Wade, egy olyan méregzsákra vigyázva akar - ahogy barinője fogalmazott - "jobb ember lenni", mint Russell. 

De ettől még egy utálatos seggfejnek találtam, aki tőlem az erőgátló nyakörve mellé még egy szájkosarat is kaphatott volna. 



Zazie Beetz Dominója ellenben határozottan kedvelhető, tökös új tag Deadpool haverkörébe. Az ő szuperereje elvileg a mázli, azaz, hogy a dolgok véletlenül mindig neki kedvezően jönnek össze. Ezt bizonyítandó ő lesz Deadpool X-Force nevű új csapatából az egyetlen túlélő.



Emberek... az az ejtőernyős bevetés mindkét film legvakmerőbb csattanója; az államat kerestem a földön, mikor először láttam! Deadpool nyilván nem egy észlény: a Kábel elleni szuperteam-jét az X-men piszkosabb alternatívájaként képzeli el,

tagjait pedig álláshirdetéssel gyűjti össze - sor végén egy Peter nevű jöttmenttel, akinek nincs is szuperereje. Nos: a mindent eldöntő(nek szánt) nagy harckor az X-force egyesével földet ér... és szétkenődik, mert főnökük nem számolt az erős széllel! Jim Carrey legjobb komédiáinak ékköve lenne egy ekkora állatság, mint amelyet "főhősünk" itt összehoz...!

A visszatérők - Dopinder, Kolosszus, Negaszonikus Tinédzs' Torpedó - se jobbak, se rosszabbak nem lettek, hozzák a formájukat. Alpáriságból és szakadó testrészekből kiszúrhatóan több volt most, mint az első részben, de Reynoldsék szerintem eltalálták, mennyi CGI és vér nem telepszik még rá a cselekményre. 

A befejezést viszont túlbonyolították. Odáig még tetszett, hogy Kábel feláldozza az 1 megmaradt időugró esélyét, hogy a Russell-nek szánt tölténye ne végezzen Deadpool-lal. Érti, hogy Wade ezt nemcsak "a kölyökért" tette, hanem a halott csajáért, akit nem tudott megmenteni. Nekem ott ér véget a produkció, hogy Wade, Russell és a többiek elsétálnak az égő intézet előtt.

De azzal már fölösen babrálnak az írók, hogy a stáblista alatt Deadpoolnak lehetősége nyílik idő-ugrálni korábbi jelenetek, sőt filmek között, "átírva" azokat. Ezt én tudatosan nem számítom a Deadpool 2.-höz: ez így olyan, mintha a film utólag a képembe tolná a seggét, amiért érdekelt és végigkövettem.

Reynolds-ék szerintem elfáradtak a végére, és elvesztették a mértéket a meta-ötletekkel + nem merték annyiban hagyni, hogy több szereplő Deadpool hülyesége miatt szörnyethalt. 
"Bakker: nyilván nem is csinálnak egy 3.-at..."
"Ja: miért tennék?" 

Szóval - még a stáblista előtt - tanult is valamit Wade Wilson a Deadpool 2.-ből? Igen: bánni az emberekkel. Ő családi mozinak nevezi, arról, hogy mindenki tartozni akar valakihez. Klisé tanulság, persze, de olyan, amit Wade-nek a vacak múltja miatt mégse volt kitől megtanulnia. És 2 óra marhulás után sikerül felnőnie ahhoz, hogy megértse, mitől tartoznak össze egy család vagy csapat tagjai (és baromira nem a vér vagy a szupererő miatt).

Akinek bejött az 1. Deadpool, az ne hagyja ki a 2.-at se! Morbidan vicces, látványosan durva, ügyesen tákolt, ötleteitől időnként lehidal az ember. Deadpool mindkét nagyjáték- és 1 rövidfilmje (No Good Deed) szabályos gúnytánc a műfaj sablonjain, és ez így van rendjén. 

A Deadpool 2.-re egy 4-est adok.