Térkép a csillagokhoz

"Neked sem ártana, ha néha kérdéseket tennél fel magadnak:

1. Nagy seggfej voltam?
2. Dilisek a kölykeim?
3. A nejem talán egy pénzéhes lotyó?"

(A tégla)

Hollywood mára már megkopott imidzse, hogy a csillogás, a sikersztorik, és a korlátlan lehetőségek különvilága. Befutott hírességeit (írók, színészek, rendezők, stb.) vérbeli győztesekként reklámozza: mennyire irigylésre méltóak ezek a celebek, amiért

• karrierjükben oly gyorsan elérték a vagyont és elismerést,
• idejükkel az átlagnál jóval szabadabban rendelkezhetnek,
• nevük pedig a kedvenc filmjeink révén örökre fennmaradhat.

Mintha rájuk nem is állnának a "hétköznapi emberek" napi szintű nehézségei (pl. ha nincs elég munkalehetőség, magánéleti válságok, lelki traumák). Ha meg némelyikük körül mégse stimmel valami, azt a minden nap őket leső bulvársajtó úgyis kiteregeti.

A Térkép a csillagokhoz szatirikus gúnyrajzot tesz közzé erről az úgymond "áloméletről". Bruce Wagner forgatókönyvíró és David Cronenberg egyértelműen kimutatják vele, mit is gondolnak Hollywood egészéről: modern Babilon, amely aranykalitkába zárva tartja kegyeltjeit. Eszerint a siker és pompa vörös szőnyegének túlvégén mást se találni, mint képmutatást, deviáns romlottságot és jéghideg birtoklásvágyat. Válogatott hasadt, pszichésen defektes figurák vergődnek mások elvárásai és saját berögzült egójuk között, míg a "szeretetet" koncepcióját puszta sminknek tekintik a társaság számára.

Frissítőnek találtam, ahogy Hollywood a kilátástalanság mezejévé változik a szemeim előtt. A szereplők elő- és magánélete illusztrisan ferde, tele eltakarítatlan mentális szeméttel. Az elején 3, egymástól elkülönült szál halad külön, melyek fél óra után észrevétlenül fonódnak egymásba:

1. Agatha, egy 18 éves, piromániás lány elindul, hogy "meglátogassa" családját L.A.-ben.
2. Benjie egy arrogáns, koraérett kölyök, akit gazdag celebszülei bábuként használnak ki saját anyagi jólétük fenntartásához.
3. Havana Segrand cinikus középkorú színésznő, aki a halott anyja elismertségére áhítozik, holott gyerekkorában amaz szexuálisan molesztálta őt.

Tudni, hogy Hollywood is csak karrierérdekek színtere egy dolog. Ilyen tömény formában látni egy másik. Közhelynek hangzik, de Hollywood-ban cseppet sem könnyebb érvényesülni, mint másutt. Akiknek a munkája bármilyen módon a sztároktól függ, azokkal eldobható lábtörlőként bánnak, legyen az testőr, asszisztens vagy egy TV-sorozat sokadik producere. Miközben ők maguk is csak sekélyes kirakatáruk, akik teljesen az imidzseiktől és kapcsolataiktól függenek.

Mia Wasikowskának az tetszett nagyon Agathában, hogy egyszerre sötét és jóhiszemű, és próbálja megtalálni az identitását. Nekem is ez volt a benyomásom: a karikatív antihősök közül ő az egyetlen, aki tényleg Hollywood áldozatának látszik. Pedig ő sem ártatlan: gyerekként, mikor öccsével eljátszották az esküvőjüket, gyógyszert adott neki, majd felgyújtotta a régi házukat. Ezért 7 évig egy floridai szanatóriumban állt gyógyszeres kezelés alatt. Céltalan, magányos fekete bárány, akinek fején és kezein műtött égési nyomok árulkodnak a múltjáról.

A Weiss-ek élő példái, milyen grand-kanyon-i szakadék tátonghat a gazdagság és empátia között. Konkrétan nincs nekik olyan: a lányt valamiféle nevelés csődjének, pszichopata-jelöltnek tartják, akitől teljesen elidegenedtek. Mit keres itt? Lehet, hogy megint valami őrültséget tervez? "Jóvá akarom tenni." Kicsit melodráma-szerű helyzet, de itt most érdekfeszítőnek találtam. A lány a múlt takargatott árnya, ami rávilágít, mennyire felszínesek ezek az emberek: apja előbb pénzt ajánl neki a távozásért, majd később, mikor házában találja, az utcára hajítja ki. És a lány még tetézi is a fájdalmát, mikor apja TV-show-ját hallgatva sír a kádban. Íme a filmcsillagok élete, glória nélkül!

John Cusack olyan szereplőt alakít, aki egyszerre unottan közömbös és borzasztóan manipulatív. Tipikus karrierista ragadozó/dögevő, aki az átlag emberi gyarlóságot mindig a saját hasznára törekszik fordítani. Nemcsak a fősodor-médián keresztül terjeszti álszent életvezetési tanácsait, de terapeutaként más hírességek pszichéjét is kezeli - köztük Havanát. Cristina és férje tudják, hogy ők csak másodhegedűsök, a fiuk az aranytojást tojó tyúk, ezért is hagynak Benjie sok szabadidőt bulikra. Ez szerintem nagyon jól kifejezi, hogy Benjie mitől válik olyan pökhendivé: honnét tudná, mi a törődés, mikor a környezetében mást se látott, mint pénzéhséget és megjátszottságot?


A rendező nagyon jól látja, milyen szülői devianciák torzíthatják el egy ember személyiségét. Agatha és Havana is ilyen, de Benjie-nél a legcifrább a dolog: 13 éves, de már részt vett drog- és alkoholelvonó-kúrán, és annak a lánynak a szelleme kísérti, akit halálos betegként egyszer meglátogatott. Élő példája annak a kiégettségnek, ami sok gyereksztárra jellemző: érdektelen, fásult koravén partikölyök, aki drogokkal csikarja ki a jó közérzetet.
Eszméletlenül szórakoztatott, ahogy megnyilvánul az érzéketlensége. Mikor a még élő rajongóját piárfogásból meglátogatja, rögtön azt kérdezi: "Hogy van az AIDS-ed?" Utána is csak a karrierjéről fecseg, majd a téves infóért leszidja és lezsidózza testőrét az utcán. A leggroteszkebb poén viszont, amitől lehidaltam a mozis székemen, mikor egy nagyházban mulat pár barátjával: a hülye haver pisztolyt hoz, Benjie kiveszi a golyókat, hadonászik... aztán épp a kutyára célozva sül el a fegyver. "Lelőtted a kutyámat! Te beteg állat...!" Ha egy ilyen értelmetlen halált sikerül úgy átfesteni, hogy az komikusnak érződjön, akkor a film tényleg működik, mint szatíra.

Havana az egó és psziché közti őrlődés egy másik változata. Mint Benjie-t, őt is kísérti egy múltbéli szellem: sztáranyja, aki szexuálisan zaklatta őt gyerekkorában, helyi legendának számított a szakmában. Mivel remake készül a filmből, mellyel befutott, lánya most előjogának tekinti, hogy ő játssza a főszerepet. A zaklatottságon kívül tehát a bizonyítási kényszer és a kisebbségérzet is bejátszik.

A nő ráadásul nem lát tovább a saját problémáitól. Újra meg újra bizonyítja, hogy a kedvességet nem tartja többre egy póznál:

• Hisztérikusan ordít Stafford jógafoglalkozásán, + mikor ügynöke közli telefonon, hogy nem ő lett a befutó.
• Mikor riválisnőjével és kisfiával találkozik az utcán, lehetetlenül nyájasan üdvözli őt.
• És mikor a kisfiú balesetben meghal, a vonalas részvétnyilvánítás után örömujjongásban tör ki, hogy mégis övé a szerep.

Carrie Fisher cameója meglepő és okos ötlet volt az elején, mivel hát ő is egy hercegnőszerepben vált világhírűvé, ugyanakkor megszenvedte a szupersztárságot. Ő ajánlotta be Agathát Havanának, miután már ismerte őt a Twitteren. Tetszik, hogy ezt ilyen triviálisan kezelik, ezzel is deglorifikálva a színészi életpályát.
Hátterüket ismerve arra számítanánk, hogy ez a 2 ember valahogy segíteni fog egymáson: Agatha tűzben égett meg, ahogy Havana anyja is elhunyt. "Az emberek nem véletlenül jönnek az életünkbe. Mi hívjuk őket." Ez kelt valami futó szimpátiát benne a szakadt, vézna lány felé. Mia Washikowska és Julianne Moore közös jeleneteit egy fél percig se tudtam unni; Moore pompásan játssza el az önző, mégis szánnivalóan gyűrött celebboszorkát.

  

A kérdésre, hogy Akkor mi romlott el?, az lehetne a találó válasz: "Keresd a férfit". Robert Pattinsont úgyszólván semmire nem tartom aktorként, de a karaktere jól van elhelyezve. Jerome limuzinsofőr, de emellett kezdő színész és író. Ő is azt lesi, mikor tud hírességek közelébe jutni, kapcsolatokra szert tenni. Tetszik az ötlet, hogy Agatha fiúja olykor sztárokat is fuvaroz, hisz Agatha Weiss maga is egy sztárcsalád sarja. És igen, ez is csak látszatkötelék: a fiú felismeri és kihasználja a lányban legfőbb hibáját, hogy elkeseredetten próbál kötődni, tartozni valakihez.

2 rosszból nem lesz 1 jó, olvashatnánk ki Havana és Agatha sorsából. Az idősebb nő perverz módon a háza előtt dugatja meg magát Jerome-mal. Nem érdekli, ha Agatha meglátja-e, ahogy az sem, hogy amaz csak véletlenül piszkolta be ezután a méregdrága bútorját. Valódi utálatot ébreszt, ahogy a láthatóan zaklatott lányt dölyfösen szidalmazza, mint ő lenne a hibás. "(...) Ezt kapom, amiért kiemeltelek a sárból!" Ez a felszínesség legszörnyűbb velejárója: észre se vesszük, ha eltiporjuk, sőt eláruljuk a bennünk bízókat. 

Van valami egészen szívszorító abban, ahogy Agathában elszakad a cérna, és épp a volt munkaadó aranyszobrával üti fejbe Havanát. Az Oscar-díj gyakorlatilag Hollywood Szent Gráljának minősül, és ez a jelenet nyílt lerombolása a szobor köré épült nimbusznak. Agatha tette reflexív és szomorú, hisz az utolsó ember, akibe még valamiképp kapaszkodhatott volna, sebezte meg a legocsmányabbul. Hihetetlen hatása van, ahogy a kamera Havana nézőpontjába vált, majd lassul a mozgás: Agatha többször megismétli a gyilkos mozdulatot. Ezzel nemcsak Havana koponyáját zúzza véresre, de saját jövőjét, a jobb élet reményét rombolja szét.  

A szülők vérfertőző házassága valahogy Oedipus és Iokasté tragédiáját juttatta eszembe. Csak nem egy anya és fia, hanem egy testvérpár házasodott össze úgy, hogy nem tudták, kijei ők egymásnak. "Mennyi az esély erre? 1 a milliárdhoz." Több bibliai motívumot is beépítenek itt tűzhaláltól a vérfertőzésig, rájátszva a párhuzamra Hollywood és Bábel között. A származásukat jobban nem részletezik: egyszerűen ez az eredője Agatha furcsa testvérházasos játékának (valószínűleg a gyerek egyszer hallhatta a szüleit erről beszélni). 
Különös módon Benjie-t és Agatha-t épp a bűnbeesés hozza össze: Benjie az utált tévés riválisát megfojtja a klotyón, miután az őt kísértő szellemnek képzelte a gyereket. És azért Stafford sem ússza meg veszteség nélkül az ügyet: Cristina bűntudatból felgyújtja magát, s a gyerekeik újrajátsszák a hajdani testvérházasságot, halálos adag gyógyszerrel kiegészítve a rituálét. Mindezt valami olyasfajta kiteljesedésért, amiből az életben nem kaptak, így hinni sem tanultak meg benne. És ha úgy vesszük: így elkerülik a börtönt/szanatóriumot.


Oké, negatívumok...

Annak ellenére, hogy tényleg tragikus a végkifejlet, több szála is fejletlen. Kezdve azzal, hogy a Havanán kívül egyik karakter se igazán törekszik valamire. Stafford Havanán keresztül tudta meg, hogy Agatha itt van: miért nem próbálta meg vele kidobatni őt a negyedből, miután hiába adott neki pénzt? Sántít az időpont, aohl a neje felgyújtja magát: logikusabb lett volna, ha előbb a szülők tudomást szereznek gyerekeik önkezű haláláról, és úgy omlana össze a nő. Vagy az túl tanmese-szerű lett volna...?

Annak dacára, hogy a szereplők sekélyessége célba talált nálam, egy ponton túl már zavart gyengeségük. Agatha látogatásánál már elvileg komolyan kellene vennünk, amint a családfő elrángatja őt az épp megenyhülni készülő anyjától. Ez kissé túl szappanopera-ízű. Nem mintha nem lenne életszerű, hogy a híres anyai ösztön így csődöt mond. Azt is értem, hogy Agatha lelki sérült, pszichésen jobban függ a Weiss-ek jóindulatától, mint a gyógyszereitől. Ha valaki soha nem kapott igazi kedvességet a családjától se, mit várhatna a nagyvilágtól, amely gyerekkorában diliházba küldte?

Aztán itt vannak a szellemalakok. Végig megjátszott az, ahogy a szereplők odavizionálják őket maguk elé (Beijinél ráadásul a fojtogatás után kettőződik a jelenség). A kísértetek egy az, hogy se nem félelmetesek, se nem érződnek halott vagy képzelt lényeknek. Másik pedig, hogy ezek több műsoridőt foglalnak a kelleténél, és nem szövődnek elég finoman hozzá ahhoz, ami szereplők körül történik. Egyszerűen előugranak, beszélnek és komótosan tovatűnnek. Ha a kísértethistóriák elemeit akarták a készítők vegyíteni a szatírával, hát a dolognak ez a része nem jött össze. 

A Térkép a csillagokhoz az idei kedvenceim közé ugrott föl, mégha a mindenkoriak közé nem is. Nagyszerűen demitologizálja Hollywood-ot, a szakmai táplálékláncot, mely saját produktumait, gyermekeit őrli föl és falja fel, akár Szaturnusz isten. Csípősen, őszintén, üresjárat és műcsavar nélkül illusztrálja, hogy a helyi sztárelitnek az élet tényleg csak egy színház.