X-men: Apokalipszis

Nemcsak képregényfilmeknél, de minden műfajban csodának tekintem, ha különleges darab születik. Főleg, egy ennyire sorozatgyártásra kitenyésztett márkanévnél, mint az X-men. Láttam már X-men-moziból jót és rosszat, átlagosat és kivételeset. De nem hittem volna, hogy egyszer azt mondom egy Bryan Singer rendezte X-men-mozira, hogy: szappanoperás.
Mert a súlytalan után ez a legtalálóbb jelző a 2. élőszereplős trilógia zárórészére.

Sok szempontból az X-men: Apokalipszis mintha az X-men: Az ellenállás vége reinkarnációja lenne:

1. Egy közkedvelt 1. és 2. rész után a 3. sokkal gyengébbnek tűnik elődeitől;
2. tanúsítja, hogy a széria ötletekből és szuflából egyaránt kifogyott; 
3. a cselekményt csupán az akció és a felszínes dráma tolja előre;
4.  korábban kedvelt karakterei kifakultak és önismétlő sablonmotivációkban rekedtek;
5. minél több mutánst rakosgat be csali gyanánt a rajongóknak;
6. és 1 nagy kuriózuma egy minden korábbinál pusztítóbb mutánsnemezis, aki ugyan mi másra áhítozna, mint a világvégére?

Bulizunk az X-mennel! Muszáj lesz időnként a korábbi mozis részekhez hasonlítgatnom ezt a felvonást, hogy körülírjam, miért és mennyire okozott nekem csalódást az X-men: Apokalipszis. Különösen az X-men: Az eljövendő múlt napjai után, amit az egész szuperhős-zsáner egyik legszilajabb, legötletgazdagabb darabjának tartok. 

Apokalipszis, eredeti nevén En Sabah Nur élő istenként uralkodott az ókori Egyiptomban, időről időre átörökítve tudatát egy új testbe. Ám több mint 5000 évvel ezelőtt fellázadtak ellene, és egy összeomló piramis romjai temették maguk alá. 
Miután a 80-as évek Kairójában feltámad, régi szokását követve 4 nagy erejű mutánst keres maga mellé követőjének. Célja, hogy átformálja a világot egy általa uralt utópiává, megsemmisítve a teljes mai civilizációnkat. Charles Xavier és az X-menek tehát törhetik a fejüket, hogyan állítsák meg őt. Ráadásul a "4 lovas" egyikében viszontlátják Charles egykori riválisát, Magnetót, akiben újult erővel tombol az emberiség iránti gyűlölete.

Burkolt érzelmi zsarolást sejtek a produkció hátterében a stúdió részéről. Bryan Singer otthagyta az X-men 3.-at egy gyenguska Superman visszatér kedvéért. Két éve mintegy vezekelt ezért a mulasztásáért a Days Of Future Past elkészítésével. Most jön egy újabb X-men-trilógia 3. része. Ha ezt is elhagyja, az egész kezdődik elölről, és az nem lenne fer a rajongókkal szemben, ugye? Simon Kinberg pedig a DOFP kritikus- és közönségsikere után evidens, hogy visszatér megírni ezt a felvonást is.

Mindkettejük munkájából üvölt a fáradtság és a kényszer. Ahogy a Batman Superman ellennél, a történet itt is receptre kapható képlet: 

[(hős vs. antihős) vs. nemezis] × minél több szupererő

Megint a túlzsúfoltság tehénkedik rá az arányérzékre! Minden eddiginél több a mutánsszereplő, akiket Singer és Kinberg 1 órán keresztül igyekeznek mind felvezetni. Ez egyszerűen túl sok. Hamar elveszlenek az írók a sok karakter között, és ettől lesznek annyira papírízűek a motivációik. Nincs igazi témája, apropója ennek az alkotásnak azontúl, hogy a Fox ütemtervében szerepel. Így persze, hogy súlytalan, ha már megint meg kell menteni a világot a pusztulástól!


Úgy érzem, a visszatérőket már nincs merre továbbgondolni. Vagy legalábbis nem ennek a "trilógiának" a keretei között. Ezért van az, hogy Xavier és Magneto pontosan ugyanaz a sarkított ellentétpár, mint az X-men: Az elsők legvégén, és hogy a retúrkarakterek a korábbi részekből ismert aggályaik fölött köröznek. 


Az "újak" pedig csak rajongóknak szánt csalik, nem is fogok mindegyikükre külön kitérni. Csupa ismerős figura az előző trilógiából, persze, immár fiatalabb kiadásban:

• Küklopsz! 
• Jean Grey! 
• Night-Crawler! 
• Vihar! 
• Angyal! 
• Sőt, még egy kurta kis időre Hugh Jackman Wolverine-je is beköszön!

Olyan elcsépelt a sztori és a szereplők háttere, ami hamar átragad a nézőre is. Minden karakter indítéka vékony, mint a nádszál; némelyiket mintha telenovellákból ollózták volna ki:

• Scott-nak meghal a bátyja, így Charles-ékkal tart;
• Charles ugyanaz a prédikáló békecsendőr, mint Az elsőkben volt;
• Vihar egy mélyszegény egyiptomi, akiről annyit tudni, hogy Mistique a példaképe;
• Mistique-ből sztereotíp "tökös csaj" lett, aki bajba jutott mutánsokat keres;
• Jean Grey megint retteg gigászi erejétől, mint az X-men 3.-ban;
• és Eric-nél újrázzák a családi tragédia motívumát, hogy megint Magnetóvá váljon.

A legfájóbb, hogy a film nem próbál új fogást keresni a régi, újra előráncigált problémákon! Itt még az X-men-univerzum alapkonfliktusa

(homo sapiens és homo superior együttlétezése)

is lényegtelenné válik a szupererők és az akció javára. Persze, ott van az arénajelenet Nightcrawler-rel és Angel-lel, akiket Mistique kihoz onnan, és egy kis időre William Strikert is benyomják a cselekménybe. Ezek megint a régi részek majmolásai, egyik se fut ki érdemben sehová. 
Az egész film ilyen: fáradt és unja magát. Időnként egy-egy rosszfiú művel valami szemétséget hőseinkkel, aztán visszaugrunk akciófilm-üzemmódba, és rohanunk tovább a végső harc felé. Nincs továbblépés, nem jön létre élhető vagy legalább érdekes viszonyrendszer a szereplők között. Nem beszélve a morális érzék, vagy akár a helyzetértékelés hiányáról. Csak ez a kellemetlen rutinszag lengi be a túlterhelt forgatókönyvet.

Tátva maradt a szám a Magneto-száltól. Az élet, amit Eric Lensherr él, kísértetiesen idézi nekem az X-men Origins: Wolverine-t. Ahogy Logan, úgy Eric is a világtól és a mutánsoktól távol él szíve hölgyével, csak ő nem kanadai favágóként, hanem lengyel gyári munkásként. "Megpróbáltam úgy élni, mint ők." Nevetség határát súrolja az, amilyen leszelídült a film elején: 

1. mindenkivel csupa mosoly és bociszem; 
2. a hatóságok igazolják, hogy a légynek sem ártana; 
3. kislánya képes hatni a vadon állataira, és olyan disneysen eteti őket, mint John Matrix kislánya a Kommandó elején.

Persze, hogy szomorú látni, ahogy feleségét és kislányát a szeme láttára lelövik! És csak azért, mert az egykori Magneto családja, és mert a kislány szintén mutáns! Az ember önkéntelenül is így reagál: Nem szenvedett még eleget? Már soha az életben nem lehet joga a normális élethez sehol a világban? Ez azonban nem egy sötét film, hanem egy film 1-2 sötét jelenettel beszórva. Ha a stábban meglett volna ugyanaz a bizonyítási vágy és egy erős koncepció, mint a Days of Future Past-nél, akkor ez tényleg egy szívbemarkoló tragédia lehetett volna. Nem pedig ürügy a cselekménynek, hogy Magneto Apokalipszis mellé álljon á lá Anakin Skywalker. 

Charles-t és Eric-et egyaránt önámítónak éreztem az Apokalipszisben. Xavier tojt rá, hogy mi van egykori barátjával, mígnem Mistique-től tudomást szerez az új családja elvesztéséről. Eric sose vállalta a múltját: 10 éve álnéven él, és senki nem tudja, ki volt régen. Még felesége is meglepve néz rá, mikor egy rendőrosztag kérdőre vonja az erdőben, hogy ő-e Magneto. És a tragédiát Singerék úgy csikarják ki ebben a szituban, hogy a kislány épp akkor veszíti el önuralmát, mikor Eric vállalná a felelősséget. Ó, hogyne! A néhai gyilkos jámbor civil lett tündéri családdal, de a sötét múlt visszakísért, család kinyiffan, így újra felhúzza a kesztyűt - vagy ez esetben a sisakot. Hollywood-i bukott-antihős-klisé kipipálva! 

Okos gondolat, hogy Apokalipszis a kihalt Auschwitz-ba teleportálja Eric-et, ahol gyerekként elveszítette első családját, a szüleit. Az ősmutáns itt tárja fel neki valódi potenciálját, hogy akár az egész Föld magnetoszféráját képes megmozdítani, ha elfogadja a "végzetét". De ettől még az egész szálon csorog az izzadtság. Az első két film tapasztalatai után Eric-nek igenis fel kellett volna mérnie, hogy egy napon leleplezhetik, és akkor életveszélybe kerülnek. Mégha rejtőzve is kellett élnie, miért nem kereste a kapcsolatot Charles-szal, aki mindig kész volt védelmébe venni? Főleg miután Eric saját lánya is mutáns? A film végén már Xavier iskolájában beszélget vele. Akkor mi a csudára várt eddig?!
Az meg már végképp egy kondér nyál, ahogy végül Mistique szent beszédétől átáll az X-menek oldalára. Apokalipszis melodramatikus kérdésére: "Te elárultál engem?" ezt feleli: "Nem. Őket árultam el." Van egy halvány sejtésem arról, hogy Singerék mit akarhattak ezzel kifejezni. Magneto ebben a filmben tanulja meg végre elfogadni Xavier és neveltjei világnézetét. Hogy ők, a mutánsok alkotják a tágabb családját - Quicksilver szó szerint is az! -, akik igenis kivívhatják a nyílt boldogságot a világban, bármilyen erejük vagy múltjuk is legyen. Nem lett volna ez rossz gondolat, de egy állóképes szakasza nincs a folyamatnak. Pedig Michael Fassbender ismét jól alakít, de alakítása nem tud hová betagozódni ebben a gyenguska műben. 

Oké, ennyit Magnetóról...

Moira Mactaggert az utolsó, aki nekem hiányzott az előző két részből. A CIA-ügynök is csak a számos cérnavékony fonál egyike, ami elvileg összekötné a trilógiát. Tanúja Apokalipszis feltámadásának, kísérgeti az X-meneket, és a végén Xavier a semmiből úgy dönt, visszaadja neki 20 éve kitörölt emlékeit róla. És a nő áhítatos örömmel fogadja ezt. Ez most komoly? Egy nőnek, aki álruhában flangál életveszélyes terepeken, kicsit se sérti az önérzetét, hogy eltűnt szerelme féltésből manipulálta a gondolatait? Sajnálom: ez nálam szappanopera-terület.

Utálom, mikor a főszereplők sem emlékeznek rá, mit tanultak a korábbi részekből. Charles Az eljövendő múlt napjaiban leszámolt irányításmániájával és világképének merevségével, hála Mistique-nek. Az a felvonás reménnyel és lehetőségekkel telve ért véget. Én vagyok naiv, amiért azt vártam, hogy már 10 éve visszaadta Moira emlékeit, vagy titokban próbálta felkutatni Eric-et? Az Apokalipszisben megint azt éreztem, mint Az elsőkben: hogy nem tudom komolyan venni Xavier-t - sem magánemberként, sem mint szellemi vezetőt. 

Sőt: itt már mintha a forgatókönyv se venné őt komolyan. A műsoridő felénél Xaviert lefokozzák sima túsznak, akit Apokalipszis az új gazdatestéül szemelt ki. Ám a többiek megmentik, a folyamat félbeszakad, és itt láthatjuk az egyedüli változást Xavier-en az egész film alatt. Nevezetesen, hogy megkopaszodik, elnyerve a klasszikus trilógiából ismert küllemét. Újabb olcsó cukorka a rajongóknak. Hol van ez a visszautalás ahhoz képest, mint mikor utoljára még újra láthattuk az idősebb Scott-ot és Jean Grey-t Az eljövendő múlt napjaiban? Az egy meglepő, de logikus vonzata volt a főhősök sikerének, kellemes meglepetés, amire nem számítottunk. 

Komolyan mondom, megmosolyogtat, hogy ezek a híres kopasz filmikonok mindig másodpercek alatt veszítik el hajkoronájukat:

• X-professzor itt,
• Lex Luthor a Batman V Superman végén,
• Anakin a Star Wars: Episode III.-ban

(Elnézést, hogy folyton a Star Wars-zal huzakodom elő.)

Apokalipszis karácsonyfadísz is lehetne. Semmit nem mondd vagy tesz, ami megragadná az ember figyelmét. Oscar Isaac Az Ébredő Erő után most újabb népszerű franchise-hoz adhatta nevét, de nem tud mit kezdeni a szerepével. Azt meg kell hagyni, hogy Apokalipszis feltűnő, színpadias jelenség, szónoki alkattal, ami passzol a neve eredeti jelentéséhez: "Kinyilatkoztatás". Ettől viszont még nem lesz egyénisége, vagy legalább olyan célja, amivel azonosulni tudnánk. Csak a soron következő főgonosz, akit az X-men-eknek épp meg kell állítaniuk - Magnetón kívül persze. 

Apokalipszist hasonlóan tékozolja el a róla elkeresztelt film, mint Drake-Draculát a Penge 3.: 

1. Adott egy emberfeletti faj első ismert tagja, ősatyja, 
2. aki sok évszázadnyi tetszhalál után feltámad (némi segítséggel),
3. látja, mennyire deviáns és szánalmas a világ ahhoz képest, amire ő emlékszik,
4. ezért eldönti, hogy "megmenti" népét és a világot.
5. Végül pedig "népének" legerősebb tagja állítja meg, az emberiség érdekében.

Baromira tetszett volna az ötlet, hogy a nagy fináléban Jean Grey az, aki megküzd vele. Főleg úgy, ha most először engedi irányítottan szabadjára a Phoenix-énjét.

Régi trilógia nemezise vs. Új trilógia nemezise

Ebből a grandiózus fináléból, ami az egész bolygó sorsát eldöntené, csak a füstje maradt meg. Most hagyjuk a többieket: Sophie Turner nem győzött meg Jean Grey-ként, nincs feszültség körülötte, háttere is akár az itatóspapír. Jean Grey egy komolyan vehető, érett személyiség volt az X-men 1. és X-men 2. során, még az X-men 3.-ban is legalább félelmet keltett maga körül a Főnix-ként. A súly és az atmoszféra nagyon hiányzik a harcokból, így nem éreztem semmit a két szupermutáns koccanásakor sem. A sivár CGI túladagolása pedig a maradék intenzitást is kiöli a drámából. Inkább nézném egy óra hosszat az Affleck-Cavill bunyót a Batman V Superman-ből, mint ezt a 2-3 percet.

Vizuális effektusok közül 1 maradandót se tudok megnevezni. Legtöbbjük műízű, szokványos és csak a petárdapufogtatást szolgálja. Például mikor Apokalipszis Cerebro Ugyanez áll a zenetémákra. Nem azt mondom, hogy a Days Of Future Past nem bánt bőkezűen a számítógépes hatásokkal, de ott a történet tökéletes foglalatot adott ezeknek. Összehangolt dinamikával mozgott látvány, audio, tartalom és karakterdráma. Itt viszont az indítékok vékonyak, egy világhóhér-mutánst megállítani pedig gyenge történetgerinc, hogy a többit fel lehessen rá építeni.
(Az az 1 effektus tetszett úgy-ahogy, ahol a piramis áramkörei mikrochip-szerűen aktiválódnak.)

Hétmérföldes hátra-bukfenc a sorozatban az X-men: Apokalipszis. Rutinból összedobott epilógus, amely kizárólag a trilógiacsinálás kedvéért került megrendelésre. Megkockáztatom, hogy a leguntatóbb X-men-mozi, amely valaha készült. Sehol nincs meg benne az a szív és kreatív energia, amit a közvetlen elődjében annyira díjaztam, a 2-3 jól sikerült jelenete csupán elszigetelt foltok benne. Továbbra is azt vallom, hogy nekem a két trilógia összeollózása X1-X2-DOFP-módon jelenti a meghatározó X-men-filmhármast, a többi inkább csak kéretlen bónusz. 

Az X-men: Apokalipszisre egy 2/5-öt adok.