Black Adam

Ahhoz képest, hogy évekig kardoskodott Dwayne Johnson az elkészítése mellett, és milyen lelkesedéssel alakította a címszereplőt, a Black Adam pontosan az kiszámított sablonmunka, ami minden 5 szuperhősmoziból 4-re simán rásüthető. Egy évtized után a kör bezárult: Az Acélember – a régi DCEU nálam egyetlen értékálló darabja – által indított korszakot most egy olyan anti-Superman zárja le, akinek személyisége a muszkliméretével egyenlő.

 

4800 éve Kándak országát a zsarnok Ahk-Ton tartotta elnyomásban, amíg egy fellázadt rabszolgafiú, Hurut, Teth-Adam fia le nem győzte őt. Ehhez shazam-i erőt kapott a Mágusok Tanácsától, melyet végül brutális apjára ruházott át, hogy megmentse. Ezt a Teth-Adam-ot támasztja föl egy Adrianna nevű régész, miközben a Kándakot uraló Intergang a seggében lohol: vezetőjük, Ismael ugyanis szintén meg akarja találni Sabbac Koronáját, melyet annak idején Ahk-Ton készítettetett az isteni hatalom megszerzéséért.

 

A zsánertől megszokottan lapos karakterekkel lóghatunk. A renegát régész-anyát játszó Sarah Shadi kellemes látvány a szemnek, komoly az aurája, de megfogható személyiséget nem tud az írók helyett adni Adriannának. Fiacskája, Amon a film ügyeletes Jar Jar-ja: utóbbival a film megpróbál egy kis Terminátor 2.-szerű dinamikát vinni a sztoriba, ahogy a zavart halálosztónak a lazáskodó srác tart gyorstalpalót a modern világról. De míg ott – és a maga miliőjén a Shazam-ben is – ez a fajta humor működött, itt csak kínos; még szerencse, hogy hamar túllendül rajta a cselekmény.

 

Rácsaptam volna a kezére annak, aki ilyen személyiség nélkülire írta meg a főgonoszt, miközben egy csomó szerepkört érdemtelenül rátestál! Ishmael/Szábbák a régészhölgy senki útitársaként kezdi, ahonnét az Intergang álruhás fejévé, majd az ősi tirannusz, Ahk-Ton leszármazottjává lesz felkonferálva, majd pedig direkt kinyíratja magát, hogy ő is újjászülethessen isteni hatalommal a birtokában. Visszasírtam a Venom evolúcióról papoló cégfőnökét...

 

Az akció jó esetben átlagos, rossz esetben álmosító: sikerült mutatósra tervezni egyes jelmezeket, a tényleges harcoknak viszont nem sikerült jelleget vagy súlyt adni. Egyes mozzanatok esdekelnek a magasabb korhatár-besorolásért, hisz Adam szabályos hentelést zavar le az elején az Intergang zsoldosai között, éget-robbant, szétver-széttép embereket, többnyire gondolkodás nélkül. Komolyan venni alig lehet összefeszülését az Igazság Társaságával, melynek tagjainál szintén rucijuk az, ami a legérdekesebb.

 

Sok rossz szuperhősfilm csak a séma kedvéért ügyetlenkedik jellemfejlődéssel, mégis olyan lesz végül, hogy a cselekmény csakúgy felkapcsolja a villanyt, azaz a főszereplő morális iránytűjét. Fekete Ádámunk is így járt: szupergyilkosból antihőssé, Kándak védelmezőjévé alakulása se nem hihető, se nem folyamatos, az erejéhez való hozzájutásának sztorija meg finoman szólva nem egy érdekfeszítő rejtély. A Társaság egész szembenállása vele pedig olyan, mintha egy csapat ősember épp most találná fel a kommunikációt. Onnéttól kezdve, hogy tudták, hogy az Intergang katonai megszállás alatt tartja Kándakot, nincs erkölcsi alapjuk a még tomboló Adam-ot elfogni – még úgy se, hogy a végső csatában már azért gondolnak a civilek biztonságára.

 

Egy több mint 70 éve kitalált DC-karakter több mint 10 évnyi vergődés után végül megkapta saját moziját, csak azért, hogy a Snyderverzum búcsúztatója legyen. Nyers, untató, ötletsivár, a vállalható szintet épphogy megütő boxzsák mindazoknak, akik már torkig vannak a műfajjal. Mégha az Ezra Miller-rel fémjelzett önálló Flash-t bemutatják is, alighanem a Black Adam volt a DCEU kegyelemdöfése, úgyhogy szegény Henry Cavill-t utoljára láthattuk Superman-ként, egy utolsó utáni beköszönésig. Biztos nemcsak én láttam volna Cavill-t szívesebben egy önálló, elhivatott írók kreálta Acélember-trilógiában, mint egy kapkodva telepakolt, szétesett szuperhősverzumban.