Érkezés

11 hónap várakozás után a kreatív ötletek utolsó mentsvárában, a sci-fi zsánerben találtam végre egy igazi mesterművet. Az Arrival (Érkezés) Denis Villeneuve legújabb rendezése, mely Ted Chiang 1998-as novellája, a Story of Your Life alapján készült, és azon csak annyit módosít, ami a mozgókép nyelvéhez okvetlenül szükséges. Az eredmény egyszerre elsőrangú sci-fi és sallangmentes dráma, és kitűnő munkát végez a kettő összehangolásában. Ez az adaptáció nem rajongók vagy közönségbázis számára készült. Érettebb, meghittebb és intelligensebb, mint bármi, amit a fősodor idén elénk rakott - és nem hiszem, hogy szilveszterig ez változni fog.

Hiánycikknek tartom az Érkezést, mert valószerűen tárgyal egy érdekfeszítő, mégis folyton lesematizált témakört: a kapcsolatfelvételt egy fiktív, fejlett idegen életformával. Ha nem antropomorf ("emberforma") utazók nyíltan idejönnének Földünkre, hogyan érthetnénk szót velünk? Egyáltalán hol kezdjünk hozzá? Ennek vonzataként pedig hihető jellemrajzot kapunk a kapcsolatfelvevőkről, azaz az emberi társadalomról, hogy miként reagálna a helyzetre és annak fejleményeire. Megsúgom: nagyon esendően és gyarlón.

Egyik kedvenc felvetésem az Érkezésből a Sapir-Whorf hipotézis, vagyis hogy ha egy másik nyelvet folyékonyan értünk-beszélünk, a gondolkodásunk is ahhoz a nyelvhez igazodik. Én pl. kvázi mindennap hallgatok angol nyelvű szöveganyagot, és ilyenkor gyakran kapom magam azon, hogy átáll a szóképzésem. Régebben hajlamos voltam minél több dolgot idegen szóval kifejezni. Minden nyelv szerves része és lenyomata a kultúrának, amit egy-egy nép/faj kialakított; van úgy, hogy egy idegen szónak rokon értelmű megfelelőjét se találjuk anyanyelvünkben, nemhogy az 1:1-es párját.

Képzeljük el, hogy egy távoli galaktika sokkal "ébredtebb" fajától tanulunk nyelvet! Aminek teljesen más a fogalomkészlete, a testfelépítése meg pláne. Hány alapfogalmunkat kéne módosítani, hogy áthidaljuk a gondolatcsere szakadékát? Sznobnak fogok tűnni, de ez az egyszerű felvetés jobban kimozdít engem a komfortzónámból, mint a legvadabb effektorgia vagy stílusbűvészkedés. 

Két táborra oszlik az Internet erről a produkcióról: 

1. egyikük hozzám hasonlóan imádta provokatív sci-fi-ként és minimalista drámaként, 
2. míg mások szerint csak komolykodó szituációs játék, ahová beszúrták a tragikus szülő kliséjét, hogy meglegyen a személyes szál. 

Utóbbit egyszerűen nem érzem igaznak. Úgy láttam, hogy Amy Adams alakításából egy valódi személy bontakozik ki. Louise Banks semmiben se hasonlít a különc filmes "zsenikre": elfogulatlan, értelmes és gyakorlatias; szakterületén megtanult a megérzései mentén összefüggéseket keresni. Keveset tudunk a hátteréről, de az súlyt és világos szerepet kap, és a nő erős érzelmi középpontot nyújt a történetnek. Emlékképei a rákos kislányáról sem csak szimpátiakicsikaró fogás: a filmvégi csavar és a mondanivaló is szervesen kapcsolódik hozzá. Erről majd még szót ejtek...

Szóval Louise egy középkorú nyelvészdoktor, aki már kormányzat-közeli köröknek is végzett fordítói munkát. Magánemberként viszont igen magányos: előadásait kevesen látogatják, nincs közeli kapcsolata úgyszólván senkivel. Mint a tavalyi Sicario-ban, Villeneuve itt is egy okos női főszereplőt dob be számára ismeretlen közegbe, hogy mi is vele együtt fedezzük föl annak titkait. Először úgy tűnik, hogy gyereke halála óta először kap igazi célt az életébe, mikor a haderők felkérik őt és Ian Donnelly elméleti fizikust, hogy fejtsék meg az idegenek kommunikációját. De összesen 12 űrhajó landolt a bolygó külön pontjain, és a külföldi kormányok nem éppen együttműködőek.  

Tehát a 2 óra nagyobbik fele a kapcsolatkiépítésről szól, és lebilincselőnek találtam azt végigkövetni. A legelején picit esetlennek tűnt, hogy a nő jobb híján "EMBER"-feliratú táblával és mutogatással indít. Utána aztán belegondoltam, hogy így nem köntörfalaznak, hanem egyből a lényegre térnek, ahogy a bázison is elvárják tőlük. Tetszett a bátor húzás Louise részéről, hogy leveszi védőruháját: emberként bemutatkozva még egyformák voltak, de most már egyénként, a saját nevében kér és kap válaszokat. 

Imádom az ötletet, hogy a hétlábúak vagy heptapod-ok tintakörmintákkal fejezik ki nyelvrendszerüket. És csak helyeselni tudtam, mikor utánanéztem, hogy a készítők külön nyelvet dolgoztak ki, ezzel is valódibb összképet adva a folyamatnak. A hektapod "nyelv" nem lineáris (egyirányú), egyes mintának nincs egyértelmű emberi (angol) olvasata, és a két idegen gázfelhőbe burkolva, falon át érintkezik csak Banks-ékkel. A készítők mégis elérik, hogy a két idegent, becenevükön Abbot-ot és Costello-t minden szokatlanságukkal együtt hús-vér, ártó szándék nélküli lényeknek lássuk, ahogyan Louise. Sajnáltam, mikor később Costello közli vele, hogy Abbot haldoklik.

Szerencsére a készítők nem tévesztik össze a "gyarló" és az "ostoba" szavakat, mikor az emberoldal konfliktusait taglalják. Az idegenek jelenléte érthetően bizonytalanságot, félelmet kelt a világban. Odahaza felborul az értéktőzsde, akadozik az ország működése: infláció, lázas élelemhalmozás, tömeghisztéria, stb. Közben Kínában Shang tábornok hadüzenetet küld a hektapod-oknak, mikor üzenetükből napvilágra kerül a "FEGYVER"/"ESZKÖZ" szó. Örülök, hogy a kínai tudósokat sem állítják be hozzá nem értő kontároknak. Míg Louise az írott nyelvet, Ian a matematikát, addig a kínaiak főleg a játék fogalmát használják viszonyítási alapnak, nem ismerve föl, hogy a háború is leképezhető egyfajta "játszmaként". 


Szíven ütő, mennyire süket a bázis személyzete az észérvekre, mikor Louise próbálja telefonon elérni Shang-ot, nehogy az ténylegesen is rátámadjon az idegenekre. Az 1. félidőben még az idegenekkel szót érteni volt a cél; innen oda jutunk, hogy ez más országokkal, sőt tulajdon honfitársainkkal is szinte képtelenségnek tűnik. Ez adja a film üzenetének igazi élét. Amilyen egyszerűnek tűnhet a kötetlen bizalom mint elképzelés, annyira bonyolult és nehézkes kivitelezni azt a hivatalos ügyintézés, sőt az emberiség szintjén.  


Még egyet is tudok érteni azzal, ahogy a mű jellemez minket, embereket. Mert tényleg ilyen éretlenek vagyunk civilizációként: az ösztönös beidegződés nélkül, hogy az "idegenben" a fenyegetést keresgéljük, még mindig kiszolgáltatottak volnánk. Ezért durvul el dominószerűen a közfelfogás: a válságtüneteket sem orvosolja, csak terjeszti a vallás, a politika vagy a média. Az Érkezés áthúzza a tűfokon a cérnát azzal, hogy ezt mégse szánalmasnak vagy röhejesnek látja a néző, csak szomorúnak. Míg a lakosság és vezetőik is kommunikációt akartak, ezt épp a görcsös kockázatfóbiánk teszi tönkre félúton. Ahogy Weber ezredes mondja: "Olyan csoportnak jelentek, akiknek első és utolsó kérdése: Miként használható ez föl ellenünk?"  



Nem bírt csillapodni az agyam, mikor jött a csavar az időanomáliáról! Louise képeket lát a lányáról, s ezt használja mankónak, ha megakad a szótárkészítésben. Nemcsak jobban érti és becsüli a hektapod fajt élő entitásokként, de tudata éppúgy kezdi felrúgni az idő egyirányúságát, mint a nyelvük: kiderül, hogy emlékei nem a múltról, hanem a jövőről szólnak, és hogy kislánya apja nem más lesz, mint Ian. Nem tudom, mennyit módosított Eric Heisserer író a kisregény tartalmán, de nekem ez már minőségi forgatókönyvírás.

Mázlim lehetett, mert a moziteremben egyszer se gondoltam Robert Zemeckis Kapcsolatára, amivel a legtöbbször hasonlítgatják össze az Arrival-t. Ugye ott is 

1. egy érzelmileg érintett kutatónő lesz kulcsszemély a kapcsolatfelvételben;
2. ott is akad egy elméleti szakértő férfi, aki mellette áll, hogy segítse;
3. és ott is keresztbe tesz feladatának a hisztérikus közvélemény + a felettes szervek kishitűsége. 

Az Érkezésnek szerintem kiforrottabb a tónusa, míg Zemeckis a vége felé már egy csöppet fantasy-területet súrolt az időn kívüli dimenzióval. Nem mondok rosszat arról a produkcióról sem, csak ennek valahogy felnőttesebb a hangvétele.

Annyira pihentető volt egyáltalán ránéznem erre a nyári ál-sci-fik effektbazárjai után! Bradford Young operatőr képei és Jóhan Jóhannsson duruzsolásszerű dallamai csodásan festik meg a nyugtalan, szorongató hangulatlégkört, ahogy Banks és csapata megközelítik a földönkívülieket. Eredeti a hosszúkás kagylóforma az űrhajókhoz, és nem is csak végig egy helyben állnak, mint a 2001: Űrodüsszeia monolitjai. Nincsenek betagolt, a jármű gépiességét hangsúlyozó részek rajtuk, mint a Star Trek-, Star Wars- vagy Alien-űrhajóknál. Szűkmarkúan bántak a számítógép keltette képi behatással, amit pl. Chris Nolan munkáiban is csak dicsérni tudtam.

Mindössze két apróságon akadt fönn a lelkesedésem. Az egyik, hogy az eurázsiai országokat picit démonizálja a történet. Éppen Kína jár elöl példával agresszív reagálás terén, és Oroszország az első, aki osztja álláspontját. Pont az a két ország, melyek világpolitikai súlya vetekszik az USA-éval, csak gyakran nem úgy táncolnak, ahogy amaz fütyül.
Megmosolyogtam még, ahogy szót ejtenek az én hazámról: "Még a magyarok is elnevezték." 

Kivehetően szürkébb Jeremy Renner alakítása Ian-ként, mint Amy Adams-é. Nem jobb vagy rosszabb a többi mellékszereplőnél, csak célszerű lett volna, ha valamivel érdekesebbre írják meg, hisz ő lesz majdan Louise kislányának apja. A forgatás 2015 június közepén kezdődött, épp az Amerika kapitány: Polgárháború befejezése után; talán a színész még nem igazán rázódott bele az elméleti tudós bőrébe. 

Villeneuve a Sicario után ismét bizonyított nekem, rendezéseit ezután és visszamenőleg is figyelni fogom. Az Érkezés a legokosabb sci-fi a Csillagok között óta, de annál jobban összefogott, és kevésbé szentimentálisan adja tudtunkra üzenetét. Szembesít minket a gondolkodásunk korlátaival, amiktől nem szabadulhatunk, míg nincs merszünk a megérzéseinkre is hagyatkozni - úgy önmagunkban, mint egymás között. 

Ötöst adok rá.