(Rocky Balboa)
Utolsó morzsáit kaparássza a háborús drámák zsánere, de még nem halott. Ezt bizonyítja nekem, hogy kedvenc rendezőm (tudjátok ki) jövő nyáron éppen világháborús drámát választott 10. filmtervéül. És ezt adta értésemre Mel Gibson hasontémájú rendezése, a "Hacksaw Ridge", azaz A fegyvertelen katona.
Desmond T. Doss egyedi eset a hadsereg kötelékében. Miután kisfiúként majdnem bátyja halálát okozta, megesküdött, hogy soha nem öl vagy visel fegyvert. Mivel ehhez még hadba vonulás után is ragaszkodik, a legteljesebb megaláztatást szenvedi el katonatársaitól, mígnem haditörvényszék elé kerül hazaárulásért. De végülis engedélyezik, hogy az egység egyik felcsereként részt vegyen a bevetésen. Nem is akárhol: a XX. század egyik legnagyobb vérszivattyújában, az okinawa-i Hacksaw-hegygerincen...
Rosszallás vagy ellenérzés nélkül ismerkedtem meg Desmond Doss életével, jellemével és helytállásával - legalább annyira a saját alakulatán belül, mint kint a harcmezőn. Desmond alighanem a legprovokálóbb ellentmondás, ami katonaésszel elképzelhető: a front vérfürdőjében akar szolgálni, teljesen fegyvertelenül. Hiszi, hogy Amerika igaz ügyért háborúzik, de ő maga tántoríthatatlanul megtagadja a gyilkolást. Eleinte még kissé gyermetegnek néztem a karaktert a bájmosolyával, és mert egy ideig másra se hivatkozik, csak a bibliai "Ne ölj!"-parancsolatra.
De aztán a megpróbáltatások alatt előjöttek a pozitív tulajdonságai:
- vékony fizikumát meghazudtoló teherbírása,
- hogy nem árulja be társait, miután előző este összeverték.
- és ahogy leendő feleségének, Dorothy-nak is mondja: önmagát, a saját belső lényegét dobná el azzal, ha ugyanúgy ölne a hazáért, mint mindenki más.
Gibson úgy kritizálta az amerikai hazaképet és szolgálatfelfogást, hogy Desmond bírálóit is meg lehessen érteni. Felcser vagy sem: kizártnak tűnik abban a pokolban bárkin is segítened, ha nincs mivel megvédd a saját életedet. Mivel Desmond se látja tisztán, hogyan kivitelezhető, amit akar, bajtársai gyáva bolondnak, felettesei pedig megbízhatatlan idealistának könyvelik el őt. A főszereplő már a felkészülés során háborút kell, hogy vívjon, épp azokkal az emberekkel és szabályokkal, amik az ő imádott hazáját képviselik.
Ez az ellentmondás a haza eszméje és az egyén feladása között ütközik ki az apján, Thomas Doss-on is. Ő a lehetséges rossz jövőkép Desmond-nak, hogy miként őrlik fel az embert a katonaévek. Ő feladta az igazi önmagát: hiába tisztként szerelt le, csak az átlagélet és barátainak a sírkövei várták, ivott, olykor verte a család többi tagját. Folyamatos az a kis karakterfejlődés, amin a film első felében átesik. Mint Desmond, az apja is átél egy töréspontot, mikor a fiú anyját védve majdnem lelövi őt, s mikor bevonul a seregbe, megrémíti a tudat, hogy meghal, vagy olyanná lesz, mint ő. Tisztelni valónak láttam, amikor az idős Doss sok év óta először egyenruhában ront be a tárgyalásra, alkotmányjogi igazolással a fia kérelmére. Mintha valamennyit visszanyert volna ezzel abból, ami és aki régen volt.
Hugo Weaving mellett Teresa Palmer az, aki itt egy lapra tartozik Garfielddel. A Desmond és Dorothy közti kapcsolatot - a kórházi ismerkedést leszámítva - bájosnak és átélhetőnek éreztem. Megkönnyebbültem, hogy Desmondot nem láttatták túl naivnak vagy rajongó természetnek, különben úgy tűnt volna, mintha a párjának kéne befejezni a nevelését. Helyeslem még, hogy a főhős szerelmét feltűnés nélkül tagoztatják a családjába, így a hangsúly tényleg azon van, hogy ők hisznek Desmond igazában, mikor azt neki meg kell védenie a hadbíróság előtt.
Látszik, hogy A passió és az Apokalypto rendezője tért vissza: a hegygerinc sivársága, a fullasztó kiszámíthatatlanság - csend és fegyverzaj alatt is - üdítő feszültséget hoztak a csatajelenetekbe. Brutális, ahogy hús-vér embereket lyuggat át vagy csonkít meg egy-egy golyó, penge vagy gránát, esetleg lángszóró; a hullákat pedig szinte rögtön belepik a férgek és a patkányok. A kaotikusnak tűnő küzdelem mégis jól követhető, érezni az ellenséges erők nyomását, mikor a japánok a csata másnapján visszafoglalják a hegygerincet.
Abszolút kedvenc képkockám a produkcióból, mikor Desmond fifikás ötlettel beássa egyik honfitársát a talajba, mivel az ellenség még a hullának tűnő testeket is fel-felnyársalgatják. Így kell, kérem, háborús hadszínteret ábrázolni! A csak fél szemével elföldeletlen arc külön eszembe juttatta az Icon Productions logóját.
Andrew Garfielddal Gibson jó lóra tett: a fősodorból kiábrándult ex-Pókember szilárd alakítással győzött meg, teljesen azonosulni tudtam az elveivel, és főleg azzal, ahogyan kitart mellettük. A forgatókönyv se mentegette vagy fényezte a címszereplőt - az utolsó perceket kivéve. Desmond tette tényleg csodaszámba megy. Ezerszer elpusztulhatott volna, ahogy az ellenség arcvonala mögött kúszva futott, és próbálta kihozni onnét a magukra hagyott, ám még élő amerikaiakat. Döbbenet, hogy a történelem szerint 75 embert tudott kihozni abból a pöcegödörből.
Elfáradt a film a befejezésre: olyan klisék kerülnek elő, mint a zsebbibliáért visszarohanni a csatatéren, vagy hogy mindenki felnézve várja, míg Doss közlegény befejezze az imát. Mondjuk itt azért látszik, hogy az amerikai patriotizmus nem sokkal kevésbé elvakult a japánokénál. Ugyanígy szükségtelen, hogy Garfield utolsó jeleneténél hordágyon fölemelik a sebesült Doss-t: Gibson nyilván A passióhoz hasonlóan transzcendens magasságba akarta emelni ezzel a megdicsőült férfit, de ez nekem érzelgős mozzanat volt. Sablonmotívumból is akad szép szerivel: a vallásos hit, a vézna újonc hőssé válik, az erdőben rohangászós gyerekkor, az ordibáló kiképző, az alkoholista ex-tiszt fater.
Vagy akár a dokumentarista interjúsor, ami szájbarágósan emlékeztet, hogy a film megtörtént eset alapján készült.
Az igazi Desmond Doss életében ellene volt, hogy Hollywood a divatos torzítólencséjén át mesélje el a történetét. Szerintem örült volna neki, hogy egy olyan kitaszítottnak számító független-filmes, mint Gibson állított neki emléket A fegyvertelen katonával. A Gandhi-szintű, cselekvőkész pacifizmus remek példáját láttam egy fiatalemberről, aki merte vállalni a meggyőződését, mikor senki másra nem számíthatott - a táborhelyen és a lövészárokban is. És mint magánember óriási igazságtételnek tartom, hogy Doss Kongresszusi Becsület Érdemrendet kapott - elsőként azon katonák közül, akik lelkiismereti okból megtagadták a fegyverviselést.
Ha létezne a bogomon olyan, hogy "négy-ötöd", azt A fegyvertelen katona megkapná tőlem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése