Mortal Kombat (2021)

„Varázsolj még!”
„Nem azért jöttél, hogy trükkökkel szórakoztassalak.”

(A hercegnő és a kobold)

 

Csak nem meritek bevállalni a dús és szadista vérfürdőt, ugye, Warner Brothers stúdiófejek? Nem meritek engedni a kreatív szerzői input érvényesülését, az alkotói szabadságot és az okos merészséget, igaz? Ami tradicionálisan profitot hozó brand, az a ti felügyeletetek alatt csak steril produktum lehet, ami biztonságos formulák mentén garantáltan visszahozza a belegyilkolt milliókat, nemde? 

 

Prófécia mondta ki, hogy a legyilkolt Hanzo Hasashi vére viszi majd győzelemre a Föld új bajnokait a Külső Világ hordái ellen, a tizedik Halandó Viadalon (Mortal Kombat-en), amit a Földön rendeznek az istenek. De Shang Tsung, a Külső Világ gonosz mágusa meg se várja a tornát: magát Hasashi egykori gyilkosát, Bi-Han-t küldi, hogy egyenként levadássza őket a világban. Legújabb célpontja épp Cole Young, Hanzo leszármazottja, aki így több másik kiválasztott-tal együtt a villámisten, Raiden protezsáltjává válik.

Betonba szaltózott a "nagy újjászületés", amire egy emberöltő – azaz a gyér 95-ös film és lószar folytatása óta – várnak a játékszéria rajongói. Egy tavalyi animációs film, a Scorpion’s Revenge már legalább a brutalitást, a játék fő reklámpontját jól tudta megragadni, de sztori- és karakterépítés terén még gyúrnia kellett volna. Feltéve, hogy a néző egy szó szoros értelmében vett "filmet" akar látni, nem egy videójátékot, ahol nem kaphatja kézbe a joystick-et.

Még úgy is, hogy nem nyavalygok a történet primitívsége miatt, ez a sokadik reboot anyarban sincs ahhoz képest, ami lehetett volna. Unalmas és fölhigított minden elvileg lényeges porcikája, ügyetlenül variál a játékmítosz elemeivel. Ráadsul híre-hamva nincs a lendületnek, stílusosságnak vagy legalább a tempós történetvezetésnek – a vérszegénységről nem is szólva. Olyan az egész, mintha egy félős középiskolás srácot néznénk torna órán, mikor szekrényugrás következik: nagyon görcsöl, nagyon igyekszik nekidurálni magát, mégis olyan esetlenül toporog a szekrényhez, hogy szív és lendület híján inkább kikerüli. Na az a középsulis srác a Mortal Kombat (2021)!

Pazarolja a színészek erőfeszítését a film. Hacsak nem egy jól begyakorolt harci koreográfiát kell éppen előadni, a szereplőkben nincs semmi emlékezetes vagy megkapó. Egymondatos motivációjuk teljesen mesterkélt és műízű: ki-kihez hozzá van passzintva egy-egy külsőség vagy hozzátartozó, az majd jellemzi az adott karaktert, oszt jó napot. Még kedvelhető típusfigurákká se tudták megírni a főszereplőket, akiknek elvileg egész életét és sorsát összekötötte ez a „szent küldetés”, még mielőtt egyáltalán találkoztak volna.

Aki karakter a régi filmben ott volt, annak a sótlan, kihipózott verzióját találni itt, akármilyen ruha vagy látványeffektus lett ráporciózva. Azt mondjuk elismerem, bejött Skorpió és Sub-Zero szamurájpáncélja, és a harcuk is megjárja. De amabból is pont azt a kritikus drámai élt nem éreztem égen-földön, ami a múltjukból, a puszta kilétükből következne: azt, ahogy egy irgalmatlan, szadista gyilkológép lemészárolta egy jobb sorsra érdemes családfőt a szeretteivel együtt (egyet azért betoldottak a készítők túlélni, hogy Skorpiónak legyen sarja napjainkban). 

Karizmában hol van pl. az itteni Shang-Tsung a Scorpion’s Revenge Artt Butler-éhez, vagy akár Cary-Hiroyuki Tagawa-éhoz képest? A sok magyarázás fikarcnyit se teszi komolyan vehetőbbé vagy ütősebbé egy-egy harcos képességét, így a sokrétű "arkana" képességek közt nincs világos viszonyítási alap – valami, amit már megannyiszor kértem számon szupererőkről szóló filmnél. A zsoldos Kano, a bunyós Cole és a többiek felkészítésében nincs igazi érzelem, tudás vagy üzenet, a cselekmény se kezd velük semmi érdekeset. 

Az egyetlen, aki hellyel-közel emberinek hatott a bagázsból, az Sonja Blade. Az ő lényege is igazából csak annyi, hogy nőként, sőt kívülállóként bizonyítja be: méltóbb a sárkányjelre, mint egyes "kiválasztottak". Megjegyzem: Kano árulása röhejesen könnyen kiszolgáltatta a brancsot, mikor Raiden épp nem figyelt a kis pajzsgenerátorára. 

 

Ha a fő konfliktus és a szereplők magyarázása súlytalan, akkor egy-egy figura vagy titok felfedése se üt olyat, mint az alkotók remélik. Hamar lerí, hogy Cole-t szánták itt az új frontembernek, így a semmilyensége még fájóbb; mikor legyőzi a négykarú Goro-t, vagy mikor a családja megmenekül Sub-Zero-tól… azok szó szerint hidegen hagytak, így a megérdemeltségükön már töprengeni sem volt kedvem. 

Sub-Zero jegelőhatalma mintha zöld (vagy kék) kártya lenne a stúdiónak, hogy ne kelljen olyan igazi vérgőzös brutalitást mutatniuk, amit a játékokban szoktak: Jax karját elfagyasztják a nyers kitépése helyett, Hanzo családját is sima jegeléssel végzi ki az akkor még halandó Bi-Han. Rendre a fagyasztósdi mögé bújnak a dráma kiizmosítása elől: hol fagyhalált jelent, hol csak fagyalvást – mindkettőnél egy csepp vér nélkül. Na, EZÉRT nem mar a nézőbe se látványra, se a karakter miatt, hogy látszólag Cole-t is utoléri őse sorstragédiája; egy halott feleség és gyerek éppoly hatásos „csali” egy harcosnak, mint az élő.

Tetoválva van ennek a sete-suta reboot-nak a homlokára, hogy legalább 2-3 folytatás volt rá betervezve. Sanszosabbnak tartom, hogy majd valami TV-sorozat pilot-epizódjává konvertálják át, mert nagyjátékfilmként távolról sincs benne elég kraft, vakmerőség és képzelőerő. Ennek a projektnek már ezelőtt kiszívták a lelkét, hogy testet ölthetett volna. A 95-ös feldolgozás legalább szórakoztatóan buta, ez viszont egy 100 perc hosszú nyűglődés, Dragonball - Evolúció-stílusban.

 

A 2021-es Mortal Kombat-ra 1/5-öt adok. Minimál alattit nyújtott nekem.