Még mindig hiszek

Mint valaki, aki tinédzserként latin telenovellákon edzette türelmét és tűrőképességét, azonnal megértettem, hogy a Még mindig hiszek lenéz minket, nézőket. Úgy próbál hatni ránk, mint sekélyes lényekre, akik bármilyen érzelgősséget ellenérv nélkül be(v)esznek "romantika" címén.

1. Nemcsak azért, mert megint egyszerűen „a rák”, ez az örökké tolt ócska klisé és nagyipari reklámmumus a konfliktus.
2. Nemcsak mivel az írók értelmes gondolatot alig bírtak a párbeszédekbe rakni (pl. a fia párja iránti hűségétől büszke apa), új fogást a témakörön meg keresni se próbáltak.
3. Nem pusztán az egysíkú és kétszínű dramaturgiája miatt, ami teljesen nélkülözi az érveket és az értelmes kommunikációt.
4. Nem kizárólag attól, hogy őrületbe kerget az életszerűtlen és fantáziátlan románcával a fő páros között.

Ez nem is igazán romantikus dráma. Annak hiszi és mutatja magát, két fiatal valós esetén alapul, mégsem igazán róluk szól. Ez egy mozgóképes hittanóra. Először azt hittem, csak az ügyetlen üzenete miatt, hogy "higgy Istenben, ő bennünk él, hitet ad, mégha szenvedünk is, blabla-blabla-bla." De ez az üresen lebegő szózat adja a romantikus szál motorját is, amitől az egész iszonyú hamis és papírízű lesz. Mintha egy hosszú zenés-videóklipbe lettem volna bebörtönözve, ahol az emberek hús-vér polgárok helyett csupán beszívott káprázatlények.

Jeremy Camp fősulis átlagsrác, akinek mindene a zene. Megismeri a szintén keresztény Melissát, de a lánynál rákot diagnosztizálnak. Jeremy és Melissa a kapcsolatuk révén veszik fel harcot az elmúlás rémével, de Jeremy szülei aggódnak, mikor a fiatalok eljegyzik egymást. Már-már úgy látszik, a daganat eltűnt, de pár hét múlva újra visszajön, és márcsak a könnyek maradnak. 


Végigvontatni a nézőt egy teljesen külsőségek hajtotta kapcsolatkrónikán nem ugyanaz, mint érzelmileg bevonni őket. Az ovis szintű írás elpazarolja a színészi játékokat: K. J. Apa és Britt Robertson próbálnak áttörni az izzadtságködön, amit az egésznek a mesterkéltsége okoz, de az összkép hamis. Ez nem valódi, csapások edzette szerelmi kötelék, csak a sajnálat és felületes szimpátia frigye. A film ügyetlenül zsarolja nézőjét, hogy empatizáljon a két jómadárral, egyszerűen mert egyikük daganatos beteg. Ez csúcsosodik ki pl. a giccstó jelenetnél is, ahol az egyik koncerten mindenki tapizza, ööh, pardon; meg akarja érinteni Melissát. 

2020. felezőjén még mindig ott tartunk, hogy a tini románcfilmek butított nyáltócsák, ahol a szépelgés, plusz az ál-gyógyíthatatlan kórok miatti agónia már elég a sikerhez. És hidegen hagy, hogy az igazi Jeremy Camp áldását adta a feldolgozásra: a Még mindig hiszek a szerelem és hit példázata helyett csupán egy álszent, iránytalan és monomán érzelmi libikóka, amit a venezuelai és mexikói szappanoperák műsor-összeállításába kéne száműzni!