Készülhet-e
olyan politikai dráma, ami precíz, érdekfeszítő, de kellően őszinte is, hogy
nyíltan az USA-t nevezze meg a probléma okának? Főleg egy külföldi háborús
zónában, ahová seregei „felszabadítóként” jöttek? Mindebből a Sergio annyit ér el,
hogy elhangzik: sose vették komolyan az ENSZ hirdette „ország-rendbetételt”
Saddam bukása után. Ahogy a stáb se a filmjüket: nincs tisztességes sztori, karakterek vagy témakezelés:
mintha egy dupla Seconds from Disaster-epizódot konvertáltak volna szirupos
love-story-vá!
Évtizedes humanitárius munkája után hunyt el a brazil Sérgio Vieira de Mello. Az ENSZ-diplomata
is a 2003-as bagdadi bombatámadás áldozatai között volt. 55 évet élt.
Tippem szerint a jobbára dokumentumfilmes Greg Barker egy World
Trade Center-szerű drámát akarhatott kihozni ebből. Ezért a terrortámadás
körüli vak agónia és mentés adja a film keretét, és emiatt időzünk ily hosszan
az affér körül de Mello és munkatársnője, Carolina Larriera között. És bár most
nincs az a gyomorforgató propagandabűz, Barker rendezése feltűnően teszetosza. Alig van érdemi cselekmény; a szereplők puszta tablóképek, a külön helyszínek
(pl. Kelet-Timor) és munkafázisok fontosság vagy relevancia nélkül
lógnak a levegőben.
Bár az ember szívesen elnézi Wagner Moura játékát és Ana
de Armas testét, afférjuk egy romantikus drámában is iránytalannak érződne, itt
meg csak rabolja az időt a „rút kiskacsától”, vagyis de Mello diplomáciai
pályafutásától. Hiába a tisztelgő zárás az igazi Sergióról készült felvétellel, nem ébredt bennem kötődés vagy nagyrabecsülés iránta a film révén, csak sajnáltam őt, mint
embertársamat. A flashback-ek a fiairól meg olyanok voltak, mintha valakit a szülei
levegővel próbálnának megetetni.
A
Sergio-ra 2/5-öt adok. Szépen kinéző, de nagyon erőtlen, semmitmondó
kukucskálás a mártír köztisztviselő életébe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése