Indiana Jones és a sors tárcsája - Dögöljön meg a Disney!

 

„Honnét ástad te elő ezt a vén fosszíliát?”

Végképp eldőlt, miként tekinthetünk a Disney-birodalomra – anya- és megvett cégeire együtt. Ez nem egy profitra törekvő szórakoztatóipari entitás többé, hanem egy hazug transzhumanista propagandagépezet, ami most már nyíltan és agresszíven át akarja nevelni a társadalmat, eltorzítva annak ideálképeit. E tendenciába esik az a férfi–hősikon–alázó hadjárat, amit a Lucasfilmet elnöklő Kathleen Kennedy folytat hosszú évek óta. A Star Wars–kánont és a Skywalker-ek örökségét már porig rombolta. Most Indiana Jones következett.

1944-ben Indy és kollegája, Basil Shaw ellopják az épp megtalált antiküthériai szerkezet egyik felét dr. Jürgen Voller náci asztrofizikustól. Negyedévszázaddal később, épp nyugdíjazás előtt Indy-t meglátogatja keresztlánya, Basil lánya, a szintén régész Helena, pont a tárcsa miatt. És minő véletlen: épp ekkor tér vissza Voller is a CIA védenceként, kinyírva Indy 2 tanártársát, majd az őt felügyelő ügynököket is. Terve, hogy a tárcsát használva – melyet maga Arkimédész épített a Föld idő-hasadékainak belövésére – visszamegy az időben, hogy Hitler helyett egy sokkal kompetensebb Führerré váljon. Így hát Indy és Helena kénytelenek partnerré válni a tárcsa másik fele utáni hajszában.

 

 

Kísértést érzek, hogy Helenát a továbbiakban csak „Holdo 2.”-nek nevezzem, mivelhogy ez az ő lényege. Phoebe Waller-Bridge figurája semmi egyéb, mint KK elnöknő legújabb femináci voodoo-babája: Helena egy velejéig számító, utálatos, arrogáns, egómániákus, akarnokoskodó dögszuka, csak így simán! Az arcáról, és minden szóváltásából a „keresztapjával” süt a maró, vitaalap nélküli gúny és tömény rosszindulat! Ráadásul pénzéhes is: régiségeket ad el a fekete piacon, tudását nyerészkedésre fordítja, és nem érdeklik az áldozatok, hogy célját elérje. 

Röviden: mindazt megtestesíti, amit Indy elítél, és amivel egész életműve szemben áll. Leplezetlenül puszta eszközként kezeli őt, olyan mértékig, hogy mikor az öreg egyik újabb régi barátja meghal Voller-ék keze által, oda se figyel rá. Mezei néző ingathatja a fejét, hogy miért ilyenre szabták? Miért rangsorolják ennyi erkölcsi defekttel a pozitív oldalra? Miért rángatja a szkript ide-oda szavait és tetteit a viselkedési spektrumon, logika és életszerűség nélkül? 

 

Ritkán jut a tudtomra ennyi aljasság egy folytatás hátteréről, mint az 5. Indy-epizódnál. A Hollywood farát nyaló fősodrú média talán sose ismeri be, de A sors tárcsája olyan projekt, mely igazából nem a bevételért készült – bármilyen abszurdul hangzik. Alternatív hírportálokra kiszivárgott, hogy a filmnek 5 különböző befejezést forgattak, s ezek mindegyike Harrison Ford kivénhedt Jones-ának a félreállításával végződött – sőt a legrosszabbik verzióban nem szimplán meghal, de ki is törlődik a történelem szövedékéből, létrehozva az új idősíkot, ahol mindig is Helena Shaw, és nem Henry Walton Jr. volt az „igazi” Indiana Jones! 

Csoda, hogy Michael Bay földönkívüli Tini Nindzsa Teknőc-ötlete óta nem látott vihar tört ki erre a rajongótáborban? Alapos a gyanúm, hogy ez állhat a sebtiben végzett újraforgatások, az Indy-ellenes Helena-dumák „finomításai” és a rekordméretűre dagadt, 300 millió dolláros büdzsé hátterében – ami mellesleg a box-office-számok alapján szinte már esélytelen, hogy megtérüljön.

 

Megint egy kicentizett nosztalgiatalicska, mely gyanúsan majmolja az Indiana Jones és a végzet temploma trió-felállását: Indy, egy cserfes nő, meg egy pattogatott kissrác, akit ezúttal Teddy-nek hívnak Short-Round helyett. Évtizedek múltán egy stúdió olyan kései folytatást csikar ki, ahol a főhőst játszó színész túlkorosságát beleszövik a történetbe, mondván, hogy „átörökítik a karakter népszerűségét a rajongók újabb generációjának”. Túl jól ismerjük már ezt a formulát: a nagy, tapasztalt öreg látja és érzi, mennyire eljárt fölötte az idő, de Muszáj!-alapon mégis át kell gyűrődnie egy olyasféle akadálypályán, olyan látványkellékekkel, mint fénykorában. 

A Top Gun: Maverick az a ritka kivétel volt, mikor ez a formula valóban működik: megvolt hozzá az energia, elhivatottság és egy NEM–politikai mondanivaló az életről, mely a film hangvételéből is tapinthatóan sugárzott – sőt az ottani veterán ösztönzőbb alakká nőtte ki magát, mint az eredeti műben valaha is volt.

 

Itt pont fordított az arány. Ez a dr. Jones maga is relikvia – de nem olyan árnyalatban, ahogy a film be szeretné állítani nekünk. Nem holmi elásott kincs, akire csak némi port hintettek az évek, hanem egy lelkileg nullára kifáradt vénember, akinek az égvilágon semmi se jutott végül az életben: 

se hírnév, se család, se semmi, csak a tanári fizuja, meg max. némi langyos méltatás a bevezetőre. Az utókor viszont jóformán le se tojja, hisz ez 1969 Amerikája, így most mindenki a Holdra szállással van eltelve, de ez csak porhintés a rossz forgatókönyv védelmében. Kiderül, hogy Indy fia, Shia LaBeouf Mutt-ja meghalt Vietnamban, és a gyász miatt véget ért házassága Marionnal. Erőltetettnek és lehangolónak hangzik? Az szívás, mert csak ezt kapjátok, na elő a tárcákkal!

 

Csepp a tengerben, hogy a leforgatott verziók közül alighanem a legelviselhetőbb befejezést kapta a produkció. Marion a semmiből ott terem Jones-nál, és szintén a semmiből megálmodják, hogy ők most mégiscsak kéne, hogy adjanak maguknak még egy esélyt – közben az Indy-kalap kint függ a szárítókötélen. Fölvezetés nuku, de legalább a rajongók nem őrjöngenek tőle, igaz? És legalább végképp megerősíti azt, ami A sors tárcsája még büszkén mutat is magáról: hogy egy vonszolt, rángatott, minden létjog nélküli, cinikus és semmiért való kínlódás A-pontból B-pontba. 

Mi maradt itt a protagonistának, ami bármi valódi alapot szolgáltat egy 5. részhez? Mi értelme volt ennek a projekt-nek, ennyire nemtörődöm hozzáállással? Hát semmi! Sajnálhattam egy önmaga árnyékaként meghurcolt idős bácsit, és hallgathattam egy piedesztálra emelt boszorkát, akire inkább egy vödör folyékony nitrogént kéne önteni, mikor már a máglyán ég!

 

 

A mellékszereplők szintén pazarolt díszek, akár újak, akár újrahasznosítottak. Mads Mikkelsen Voller-e az az eset, mikor a színészen látni, hogy valódi munkát tett bele, és ettől lesz még dühítőbb, hogy az írók nem. James Mangold rendező és 3 írótársa teljesen automatára állították a cselekményt, ami mögött nincs igazi hajtóerő, és a szereplők csak végigasszisztálni tudják az egészet. Annyi ötletesség sincs az akcióban, mint amennyi szikra Indy meg a többi szereplő között (Holdo 2.-t én nem vagyok hajlandó többé karakternek titulálni!) 

Még azt az amúgy elszabadult ötletet se igazán sikerült normálisan megírni vagy emlékezetesen prezentálni, mikor az időörvényben Indy és H. éppen Kr. e. 212-be jutnak vissza, és egy csata végén találkoznak magával az élő Arkhimédész-szel. Micsoda katartikus perc lehetett volna ez is, ha egy mondjuk egy 30 évvel korábbi folytatásba kerül bele! Az antiküthériai gép szerintem az egyik legérdekesebb régészeti lelet, amit a "hivatalos töri-tudomány" hajlandó beismerni, hogy létezik. Akartam lelkesedni érte, és végül ezzel se kezdtek semmi nyomatékosat vagy érdekfeszítőt: kiruccanunk a régmúltba, és valahogy csak sikerült visszaruccanni. 

 

Az Indiana Jones és a kristálykoponya királysága a maga satnya módján legalább megmosolyogtató bőrlenyúzás volt. A sors tárcsája egész más kaliber: egy lélek nélkül föltámasztott mozizombi, melyet még egy atombiztos hűtő se menthetne meg a közcsalódás sokkhullától:

• túl ostoba, hogy érdemi véleményt mondjon bármiről,
• túl rozoga, hogy izgalmakat keltsen,
• túl fantáziátlan, hogy hasson a képzelőerőnkre,
• és túlontúl sértő a sztárja felé, hogy méltó legyen a nevére a címben.

Az utolsó Jedik reinkarnációja, a Logan rendezőjétől, egy kifejezetten hazug, destruktív és a saját örökségét rendre elherdáló vállalat égisze alatt.

  

Lassan általánossá válik, hogy pont a legnagyobb, agyonfejt márkanevek mind ezt a helyezést érik el sokunknál, de A sors tárcsája nálam akkor is csak egy 1/5-öt ér. Hiba volt belefogni, mint oly sok Disney-projekt-be az elmúlt tíz évben.