Pókember: Idegenben

Címén és dramaturgiáján is érezni, hogy a Pókember: Idegenben nem annyira tovább szövi, sokkal inkább csak újrakreálja a Pókember: Hazatérést. Nem igazi folytatás, hanem egy sokadik fejezet az MCU-idővonalban. Pedzegeti ugyan, hogy elődje mely elemei segíthettek a már 3. hús-vér Spidermant belopni a nézők szívébe, és akad pár érdekes új ötlete - főleg Parker új nemezise kapcsán. De tovább-gondolásnak nem elég merész, átgondolt vagy bensőséges; inkább csak mintha egy új, gyorsan elővehető receptet akarna letesztelni, túl későn-túl keveset foglalkozva a lényeggel: egy 15-16 éves gimnazista személyes történetével.

A történet dióhéjban:

Tony Stark halála után a világ próbál visszaállni a normális életre: Peter például egy európai osztálykirándulás során készül bevallani MJ-nek, hogy tetszik neki. Nick Fury azonban fölkeresi Parkert, és átadja neki a Tony által ráhagyott eszközkészletet - csatolva hozzá a küldetéssel, hogy egy elementál nevű szörnycsapatot megállítson. Egyetlen társa a szupererejű Quentin Beck, akit az elkápráztatott média Mysteriónak nevez el. Ám miután Peter rábízott Beck-re egy fontos szerkentyűt, kiderül, hogy a férfi szélhámos: az egész szörnyhad illúzió, és a férfi csapatával akármiről tökéletes interaktív képmást képes létrehozni.

Nem tartom szerencsésnek az olyan folytatást, melynek pusztán annyi a lényege, hogy a főhős kiruccan új megbízás idején a messzi külföldre (pl. a nem-szuperhősfilmek közül a Piedone Hongkongban vagy A csendőr New York-ban). Szerintem az effajta "2. rész" eleve nem érhet föl az eredetijéhez, hisz eleve a sztár bevált imidzsével és ismertetőjegyeivel házal, csak most egy számára - elején és végén IS - idegen világrész/ kultúra csomagolásában. A körítéssel adja el magát, nem azzal, ami a külcsín alatt gazdagíthatná a szereplőit. 

A Spiderman: Far From Home pedig ezt a kártyát sem játssza ki olyan ügyesen, mint ahogy tudná. A cselekmény alig ad esélyt Peter-nek, hogy valóban keressen és találjon több identitást is magának, mint a pókruci meg az iskolatáska. Végig pont, hogy távoltartani igyekszik a főhőst attól, hogy átéljen bármit is az új környezetből. Hogy új, maradandó élményekkel gazdagíthassa életét és egyéniségét. Pár jelenetben ez mintha összejönne… aztán a film tovarobog a MCU-sémavágányon. 

És mielőtt még fáklyásmenet indulna felém: igen, tudom, hogy ez a film alapvetése! Peter Parker a diáklét és a szuperhős-kötelességek közt őrlődik... már megint. Elismerem, nagyon is meg lehet érteni, hogy a Végjáték elején még halott (!) tinédzser a dupla világvége után egy kis magánszférára vágyik. Tényleg átjön az, ahogy Peter próbál kitérni az itt rátestált pluszfelelősség elől, 

és ezt a szemfüles Mysterio ügyesen kipuhatolja rajta. De ez így még nem garantál egy izmos történetet: ha a humor, az akció és az effektözön rátelepszenek a természetes emberi drámára, az egész egy kicentizett parasztvakítás marad, néhány szebb jelenettel. 

Peter-nek nincs valódi karakterfejlődése itt. Motivációja puszta jojózás az áhított tinis időtöltések és a Stark emlékének való görcsös megfelelés között. A Homecoming az érettség, a saját magára támaszkodás leckéje volt, ellenben a Far From Home egy átlagos ki-ver-át-kit?-játék, amibe végül mindenki belefárad. Petert ebben a felvonásban lekezelik, érzelmileg zsarolják, burkoltan fenyegetik, átverik, kis híján megölik, barátjával és szíve hölgyével együtt, tömegszerencsétlenséggel a láthatáron. Minden egyes dolgot e sorból vagy poénnal oldanak - ami aztán vagy odaillő vagy nem -, vagy egyszerűen tovasiklanak fölötte - és a hatás fölött, amit józan ész szerint tennének a srácra. 

Hogy is mondta Tony? „Ha semmi nem vagy e ruha nélkül, nem szabad, hogy viseld.” Spiderman itteni kalandjában mintha csak a ruha, tágabban értve a külsőségek számítanának: minden egyes csicsás eszköz és látványeffekt nagyobb figyelmet kap, mint bármi belső vagy személyes dolog. Persze, izgalmas, hogy Peter itt már a szemének és fülének sem hihet, Mysterio pedig porig alázza őt, mikor először összecsapnak. De nekem túl könnyű és kapóra jövő az, ahogy a jó öreg Happy a jó öreg Vaspasi-fegyvertárral fölbukkan, és Peter megint nyeregbe kerül, sőt, mikor épp szükséges, még a híres pókösztöne is mintha föléledne. Túl mesterkélt és őszintétlen, ahogy ezt az egész szembenállást végül lezavarják a készítők; nincs okunk kételkedni a végkimenetelben.

Peter haverjának románcára egy sort se pazarlok. "MJ" karaktere közönyös bunkóból végre följebb fejlődött picit, és hihetővé teszi az okosságát, hogy magától jön rá Peter titkára, de nem dől be az első cáfolási dumának. 
Őszintén szólva: ezt a karaktert és ezt a köteléket még izmosítani kéne kicsit, mert látok benne fantáziát. Tudom, hogy Peter-rel még kiskorúak, és csak épphogy formálódgat valami köztük. Csak szeretném, ha kicsit árnyalnák még MJ és Peter személyiségét, hogy átélhessem a vonzalmukat – márha a MCU ezt a szálat többnek szánja epizódkelléknél. 

Ja, még el nem felejtem: Nick Fury eléghet a ki****ott Pokolban! A néhai SHIELD vezetője itt irritáló, akarnok paródiája lett régi önmagának, aki jelentéktelen és önző okból telepszik rá egy fiúra, csak azért, hogy ő legyen a saját kis házi-Bosszúállója. Nincs érdemi interakciója egyetlen másik karakterrel sem, és a végén, mikor épp elhazudná, hogy Mysterio bizony őt is keményen átverte, végleg nevetség tárgyává válik a figura. Ügyetlen próbálkozás ez, hogy Tony Homecoming-beli humorát és tanárszerepét helyettesítsék a készítők.

Jake Gyllenhaal ellenben kellemes meglepetés. Ripacsszag nélkül sziporkázik a gazember illuzionista bőrében: kedvelhető stílusa, kicsit bő önleleplező monológja, + a leleményesség, amivel képes másokat becsapni, és eszközeit kamatoztatni, az valami fergeteges. Ez az ürge lábon járó fricskaözön a média szemfényvesztő praktikái, és a máig bedőlő, hiszékeny tömegek fölött. 

És piros pont, hogy nem akar semmilyen világléptékű "gonosz tervet" megvalósítani, mindössze hasznot húzni a európai és amerikai közvélemény megvezethetőségéből, és hőssé avanzsáltatni magát, mégha tényleg akadnak is járulékos áldozatai a mesterkedésének. 

Tudom, furának fog tűnni a hasonlat, de engem Mysterio kicsit a Powerpuff Girls Majorman-jére emlékeztet. Megrendezett ál-katasztrófákból menti ki "hősiesen" a polgári lakosokat, akik szinte egyből isteníteni kezdik, holott csak egy glóriaéhes pozőr, és semmilyen trükk-től vagy csalástól nem riad vissza, hogy folyton magát ünnepeltesse. 

Összegezve: elég sok külön részlet tetszett a Spiderman: Far From Home-ban, kezdve a nem túl mély, de annál energikusabb fpgonosszal. Peter még mindig az a kedvelhető átlagsrác, aki volt, és Mysterio alakja sokkoló tükröt tart elé a saját naivitását, illetve kamuzási szokásait illetően. Ellenben túl sok a látványeffekt, az akciózás gyakran nehezen követhető, és a sok illúzióhasználat már magát a filmet teszi parasztvakítóvá. Nemcsak a filmben Fury nyomja el Peter természetes vágyát a kötetlenebb életre: a stúdió örök kreatív gyávasága is elnyomja a szereplők érzelmi sokszínűségét. Mintha a Marvel szerint Raimi és Webb már eleget vacakoltak volna ezzel a saját verzióikban.

A 2. önálló MCU-s pókmozira csak a 3/5-öt tartom jogos pontszámnak. A Hazatéréshez képest inkább bátortalan hosszabbítás, mintsem a saját lábán megálló filmutód. 

"Azt akartam, hogy olyan legyek, mint maga."

"Én pedig azt, hogy jobb legyél."