John Wick: 2. felvonás

Soha nem értékelek pozitívan egy mozgókép-alkotást, csak azért, mert a közvetlenül a zsánere alapkövetelményeinek eleget tesz. Pl. egy jó akciófilm nálam nem ott kezdődik, ha az akció izgalmas és kreatív benne. Számomra az csak a minimum, hogy ne tartsam komplett katasztrófának a filmet, ha minden más alkotóeleme - főleg a történet és a karakterek - életképtelenek. Ha egyszerre hiányzik belőle a szív, az intelligencia és az eredetiség.

A második John Wick-mozi a legrosszabb alapeset, mivel egyik téren se tud állandó színvonalat nyújtani. Igen: még az akció és a stílus terén se tartom okos, izgalmas vagy meggyőző darabnak, bármekkora népszerűségi indexű az elődje. Nem John Wick személyes helyzetét átélve, hanem a filmjét végignézve éreztem magam olyan meghurcoltnak, mint ő:

• Gyászoltam a színészek befektetett idejét és energiáját,
• fuldoklottam a klisétengertől és balta párbeszédektől,
• untam az életszerűtlenül agyonkoreografált akciókat, 
• pokolba kívántam a faarcú, pozőr antikaraktereket,
• hánytam a forgatókönyv rikító fantáziátlanságától, és
• az összes pisztolylövést a stúdióépületbe képzeltem oda.

Szóval enyhén szólva nincs jó véleményem Keanu Reeves új sikerszériájáról, amely biztosra veszem, hogy 3 részesre tervezett.

A John Wick: Chapter 2. a titkos alvilági hierarchiák extravaganciáját használja reklámpontként, mindent a vonzónak vélt külsőségeknek és üreges sztereotípiáknak alárendelve. A titkos hálózat mindent lát és hall, ugyanolyan szerveződik, mint bármelyik hivatal, tagjai között szektaszerű a fegyelem és szabálytisztelet. Főhőse, Wick kötelezően istenprofi bérgyilkos, aki nem tud hibázni, és akit sötét múltja nem enged visszavonulni.

Tudjuk jól, mit várhatunk az effajta akciófilmhőstől: árnyékként suhan át minden biztonsági védelmen, ő legmenőbb, egyes körökben legendák keringenek róla. Tele van konkurenciával, ám a világ összes fegyverese sem bír vele. Szorgosan gyártja a hullahegyeket, ámbár csak azért kerülnek rá horzsolások, hogy bevegyük: hús-vér személy. Kár, hogy normális párbeszédeket, háromdimenziós személyiséget, épkézláb motivációt nem várhatunk tőle, vagy ha már itt tartunk: akármelyik másik szereplőtől sem. Akár tagja a bérgyilkosok királyságának, akár nem. 

El voltam borzadva, mennyire hamis, magamutogató az egész produkció, színészi játékoktól a műsötét beállításokig. Reklámklipek tömkelegét láttam emberi történet helyett, harci androidokat igazi szereplők helyett. Egyszerűen nincs tartalom a külsőségek mögött, amik pedig messze nem olyan kreatívak, mint azt a film hiszi. Nem tudom, hány attrakció származik máshonnét, de amelyekre ráismertem, azokat nagyon is elidegenítően tálalták elém:

Majdnem elaludtam A szállító-típusú autózúzdán a bevezető körnél;

undor delejezett a Kingsman-féle fegyverbolti luxuskiszolgálás során;

plusz egy csipetnyi Sárkány közbelép is előkerül Wick befuccsolt rajtaütésekor a vége felé.

Nem érdekelt, John él-e vagy hal. Semmitmondó civil élete, bájolgó emlékei kedveséről, Helenről, vagy a hotelbe is magával vitt kutyája sem hitették el velem, hogy jobb sorsra érdemes, mint ami jut neki. Reeves próbálja átadni Wick meggyötörtségét, de az írás ezt abszolút nem segíti.

Ha te világhírű asszaszin voltál, rendezted volna inkább le rendesen a véresküvel megpecsételt múltad szálait, mielőtt "szabadságra mentél!" Értem, hogy az eskü kötelezettsége láthatatlan börtönt képez John körül, amelyből nem képes kiszabadulni. De ennek a drámája nem tud rendesen átszűrődni! Megreked azon a szinten, hogy egy egójától vak és süket, allűrös bűnlord-sablon nem hagyja Mr. Tökéletes Gyilkosnak, hogy "élvezze a szabadságát." 

Nagy kihagyott lehetőség, mikor Wick Rómában egyedül marad célpontjával, Gianna D'Antonióval. Itt éleződhetett volna ki John dilemmája: Gianna a szervezet magasabb körének a tagja, Wick szempontjából viszont ártatlan, hisz őellene nem vétett. A film azonban erején felül szabotálja a komolyabb pillanatait. Miután külön sugallja a nézőnek, hogy Gianna éppoly kegyetlen, mint öccse, Santino, a találkát papírízű szónoklat és egy ál-jelképes meztelen jelenet kíséri. Mekkora mázli, hogy inkább önkezével lép ki az életből - egy véletlenül épp teleengedett vizű fürdőbe -, így John-nak kisebb lehet a bűntudata, mi pedig megcsodálhatjuk Claudia Gerini idomait.

Kisgyerekek bújócskáját idézi bennem az az alapszabály, hogy a Continental Hotel területén tilos megölni valakit, és az illető bármeddig maradhat csak úgy. Ezzel az erővel minden hitman valamennyi célpontja odaköltözhetne, és ugyanolyan nyugisan vacsorázgathatna, mint Santino, mielőtt John agyonlövi. És hogy őszinte legyek: nem látom, mi változott John helyzetében háza felrobbantása óta. Akkor engedte magát kényszeríteni a szervezet vastörvényei révén... most meg fütyül azokra? Vagy a világ legprofibb likvidátora addigra már túlságosan föl volt hergelve?

"Mit műveltél?" 

"Bevégeztem."

Ezek után bárki kitalálhatja, hogy a Chapter Two hogyan ágyaz meg Chapter Three-nek: Johnt kiközösítik, vérdíját emelik, és a szervezet kulcsembere még egy egész teret is megtölt csupa járókelőnek álcázott bérgyilkossal, hogy lenyűgözze. Meggy a tortahabon a kivert kutya-allegória, ahogy elkezd kutyájával rohanni, hiszen perceken belül az egész világ lehetséges orgyilkossá változik körülötte.
"Ettől kezdve az életed semmit sem ér."
Megjegyzem: mindegyik bérgyilkos súlytalan mozifilmes asszaszin, akiknek a nevét a jeleneteik közben felejtjük el.

Kb. annyira hat meg engem, hogy a John Wick: 2. felvonás "csak egy akciófilm", mint John-t D'Antonio koponyájának épsége. Léha, lélektelen sorozatgyártmány, amely úgy koncentrál az akcióra és a komor tónusra, hogy még ezeket is sikerül gépiesen, untatóan felszolgálnia nekünk. Alibi történet és szereplők mellett nem tud izgalomba hozni, ha túlrendezett harcokban arctalan gyilkosok ugrálnak és lövöldöznek.

A John Wick folytatására 1/5-öt adok. Nem teljesítette feladatát filmként.