Országúti diszkó (2024)

„Miről beszél? A (…) helye már olyan tiszta, mint… Hát ez meg mi?! Azt hittem, hogy ezt a düledező viskót már hónapokkal ezelőtt eltüntették innen!”

„Igen, de van egy kis bökkenő.”

(A kicsi kocsi újra száguld)

Egy részeg este nagy tévedésének gyanítom ezt az újabb remake-et. Talán Doug Liman rendező és Joel Silver producer egyszerűen megivott pár felest, dumáltak egyet róla, milyen jó lenne egy régi, többnyire elfeledett, egyeseknél kultdarabként tisztelt akciófilmet megújrázni – persze a mai divatos „politikailag korrekt” klímába átültetve. Nem látszik, hogy embereikkel nagyon megerőltették volna magukat, ami több tízmilliós büdzsénél már vétek. Létrejött egy olyan „macsós mozi”, ahol a „macsósságot” erősen kasztráltan, az eredeti Országúti diszkó bája, humorérzéke, stílusa, verejtéke és primitív szexepil-faktora nélkül adják elő. 

 

A volt ökölvívó Elwood Dalton csak teng-leng, mikor Frankie, egy floridai kisvárosi csehó tulajnője melót ajánl neki kidobóként. Van azonban egy helyi gazdag tetűcsemete, aki egy új épületkomplexumot akar építtetni pont azon a környéken, ehhez pedig márcsak a kis tengerparti bárt kell eltüntetnie onnan. Daltonba azonban beletörik a bicskája: a helyi bajkeverők mind tehetetlenek a bazsalygós bunyós ellen. Ezért aztán egy Knox nevű emberállatot húz a cilinderből elő, miközben hősünk a helyi korrupt seriff medikus lányával, Ellie-vel randizik. És mikor a lány célkeresztbe kerül, Dalton kurvára zabos lesz...

Osztom a többségi reakciót, hogy ezt a filmet értelme nem volt megcsinálni. Nem elég, hogy egy eleve nem valami okos, de azért velős film nyomorék majmolása, de önmagában nézve sem álló- vagy életképes. Ez pontosan az a fajta projekt, amiben senki nem hitt őszintén, és összetéveszti a lazaságot a lustasággal. Olyannyira nincs történeti motorja, olyan pondró, ’Kit-érdekel?’–hozzáállás árad belőle, annyira következmény és apropó nélküli pusztulat az egész, hogy az ember negyedóra után szétunja tőle magát! Anthony Bagarozzi és Chuck Mondry szkriptjét egy dél-koreai pornhwa-képregénynek kellett volna feldolgoznia, akkor legalább szex is keveredik az alapanyag  agyszegénységéhez.

 

Apropó agyszegénység: kavicsokkal végig lehetne babázni azokat a jeleneteket, amiket szerencsétlen színészekre ráosztottak; rendre direkt elbeszélnek egymás mellett, mintha ópiumot szívtak volna. „Főhősünk” pedig olyan jellem nélküli műmájer, aki annyiból áll, hogy laza, strapabíró és nehezen kapja fel a vizet. Mégha nem lenne adott az összehasonlítás Patrick Swayze James Dalton-jával, Jake Gyllenhaal akkor sem tudja megkedveltetni magát a nézővel.

A 2015-ös Mélyütésben is elég szürke izomembert hozott, de Elwood-ként kifejezetten idegesített az ábrázata és a borzalmas alakítása, mintha teher volna emberi lényként reagálnia. A befejezésből is pont ez az érdektelen közöny árad: hogy miután Dalton a kunyerált piszkos zsozsót búcsú nélkül lepasszolta a helyieknek, ül a városból kivezető buszon. Ezt most afféle „cowboy ellovagol a naplementében”–féle zárásnak kéne vennünk, és meghatódnunk Dalton itteni életszakaszán? Nem: ez egy rakás lusta disznó írói dilettantizmusa, egy olyan ingerszegény cselekmény végén, ami nem elrendezi, hanem túszul ejti a benne céltalanul bolyongó színészeket.

                 

Ehhez képest még Conor McGregor hót dilis huligánja volt a legkevésbé unalmas figura – no persze nem amiatt, hogy folyton a semmin röhög, vagy mert a dramaturgiai funkció nélküli férfiseggével mutatták őt be nekünk. Maguk a bunyók egyébként szintén hidegen hagyják a nézőt: ha át is szűrődik valamicske az erejükből, akkor se az indulat vagy a jellem megnyilatkozásaiként. 

 

Még a helíszín és fényképezés is mintha valami nyaralási prospektusra hajazna, különösen mikor Ellie és Elwood hajókázni mennek kettesben. „A Bár” meg a ’89-es Országúti diszkó lebújához képest maga a patyolat: ugyanaz a személyiségtelenség jellemzi, mint mindent és mindenkit. Márpedig ha a tartalom ennyire nulla vagy aközeli, akkor marhára kivirít, ha egy filmnek nincs identitása, stílusjegye.

 

Próbáltam szimpátiát kicsikarni magamból a 2024-es Országúti Diszkó iránt, de újra áttekintve 1 mentséget nem tudok benne fölhozni, amitől működne: steril, ostoba, dögunalmas, nincs tetten érhető oka létezni. Jake Gylleenhaal-nak meg egyszerűen arcra sem való az a kedves szemű, de céltudatos őrangyal archetípus, amit a néhai Patrick Swayze olyan természetesen tudott hozni a filmjeiben. Itt legalábbis semmiképp nem vált be.

„Nekünk olyasvalakire lenne szükségünk, aki van olyan émelyítően jóindulatú, undorítóan segítőkész és ostoba, hogy bárki vakon követné.”