Palackposta

Fogalmam sem volt róla, hogy a Palackposta egy dán könyv-, majd filmtrilógia 3. részeként készült el. Engem csak az érdekelt, hogy egy valódinak ható, sötét, morbid krimi-thrillerre bukkanok-e, és európai kínálatban erre egyértelműen több esély van manapság rálelni, mint Hollywood berkeiben. Előtanulmányok nélkül tettem vele egy próbát, és pozitív élménnyel gazdagodtam.

A történet dióhéjban:

A koppenhágai Q-ügyosztályhoz kerül egy alig olvasható, vérrel írt palackposta, melyet évekkel ezelőtt dobtak vízre Dánia partjainál. Lassacskán kiderítik, hogy a segélykérők egy elrabolt kisfiú és kislány voltak, fogva tartójuk pedig fanatikus gyilkos, aki vallási közösségek gyerekeire vadászik. Carl Morck nyomozó és társa, Assad nem is vesztegetik az időt, de külön nehezíti a dolgukat az érintett családok zárkózottsága.

Maga az alapvetés, a palacküzenet révén felfedezett bűnügy ötlete az, ami a Palackpostában megfogott, a kifinomult írói és rendezői munkának hála pedig végig érdeklődve figyeltem a nyomozás fejleményeit. Az eltűnések hátterében álló férfi igazi szörnyeteg, aki képes taktikázni és rejtve maradni. Érdekfeszítőnek találtam, ahogy ezt tálalták az alkotók, nem untattak a bűnügy részletei. A főszereplő páros sem csak 1 pár faarcú sablonkopó: a cselekmény mellett a film morális dilemmájának is szerves részét képezik. 

A Palackposta fel tudta dobni a hitbéli vakbuzgalom témáját anélkül, hogy ujjal mutogatna erre a mentalitásra. Részben érthető, hogy az érintett szülők miért nem bíznak Assad-ékban: nemcsak könnyebb, de személyesebb is egy elvontnak tűnő valamitől, Istentől várni a segítséget, mint az előírásaikhoz kötött, sokszor kishitű hatóságoktól. Tetszett, hogy miután Assad és Carl a soron lévő pár háza előtt nem hajlandók távozni, egy jóval prózaibb ok kerül elő arra, miért is akadályozták a munkájukat: a váltságdíjat készülnek kifizetni. Ez így szerintem nagyobb szamárfül a meddő, kritikátlan istenhitnek, mintha Carl és Assad a törvényre hivatkozva félrelöknék az egész témát. 


Ugyanezt az ellentétet kettejük közt is láthatjuk. Carl a munkája árnyoldalába belefásult, kiégett hekus archetípusa. Nemhogy "az Úrban", de az emberekben se hisz, egyszerű "sáros/nem sáros"-lencsén át nézi őket a világban. Társa, Assad az arany középút: ő "hisz valamiben", legalábbis Isten létében, de a józan értékítélet határain belül. 

Ezen az amúgy elcsépelt felálláson csavar egyet, mikor a gyilkos, Johannes közvetlenül Carl-ra is rászáll. Nemcsak azért jó ez, mert személyessé teszi számára a játszma tétjét, hanem mert ő válik így a középúttá ezen a világfelfogási skálán. Assad-dal mindketten becsületes zsaruk, de Morck magánemberként ugyanúgy kirekeszt bármilyen hitbéli természetű dolgot értékrendjéből, mint Johannes.
Jellemfejlődése afféle "dobjuk a mély vízbe"-típusú sokkterápia. Johannes fogságában egész más helyzetbe kerül, mint mikor fél füllel vitázott Assad-dal a hitről. Ezúttal kénytelen belemenni ebbe a témába, hogy a kis elmejátékkal is húzza az időt a 2 gyerek megmeneküléséhez. És bár némileg patetikus, mikor a film végén sírva fakad a templomban, utolsó mondatai meggyőztek róla, hogy a nyomozó valóban változáson esett át. Nem lett hívő, mégis megtanult hinni, bizakodni, reménykedni abban, hogy a holnap valami jobbat is tartogat az embernek. 

Pal Sverre Hagen csodás kifinomultsággal alakítja a vallástól megcsömörlött pszichopatát. Tenyérbemászó, modoros, megnyerő kisugárzású férfi Johannes, az a fajta jelenség, aki a felszínen tiszteletet kelt, de mélyebbre nézve valami nem-emberi üresség dereng fel róla. Mások gondolatait éppolyan ügyesen tudja terelni, mint a sajátjait palástolni. Hideg kúszott végig a hátamon, mikor ellátogat az egyik kiszemelt gyerekpár házába, és gyorsan elnyeri a szülők rokonszenvét. 
Kicsit elcsépelt, de annál durvább jelenet lett a flashback-sor, melyben kiderül a motivációja: gyerekkorukban anyjuk folyton terrorizálta őt és testvérét a vallásos doktrínáival, s ezért brutálisan megkéselte. Anyja testesítette meg mindazt a túlzott, mániákus istenfélőséget, amit műig úgy irt családról családra, mint a gyomot. Na ilyet se sűrűn izzad ki magából az amerikai kínálat: egy észmozgató, realista bűndráma, ami a vérrel se spórol.

Üdítően rideg, komor atmoszféráját a feszültség és eszmecserék mellett némi szarkasztikus humor is színezi. Az akciójelenetek nem próbálnak kirívók vagy teátrálisak lenni, ragyogóan belesimulnak a film dinamikájába. A krimiszál erős és részletes, de képben tartja a nézőt, nem olyan nehéz követni, mint az elsőre tűnhet. Nincs panaszom a helyszínekre sem, az észak-európai tájak pompás hátteret adtak a sztorinak. 

Túlzás volna korszakalkotó műnek nevezni, de nagyon is felnőtt hangvételű, intelligens darab lett a Palackposta. Mindenképpen jegyet váltott nálam az év legjobban összerakott produkciói közé.