Központi hírszerzés - Az élőszereplős Bob és Bobek

A Családi üzelmek és a Kidobós rendezője, Rawson Marshall Thurber írta és dirigálta a Központi Hírszerzést. És kb. ugyanazt a színvonalat prezentálta vele, mint Paul Feig a Szellemirtók-reboottal. Poénos, izgalmas vagy szórakoztató ez a mű akkor lesz, mikor A fekete 50 árnyalata az év filmje.

Itt akár meg is állhatnék, de az meg tisztességtelen volna.

Calvin, a gimis aranydiák 20 évvel később könyvelő. Összeakad régi évfolyamtársával, Bobbal, aki fantasztikus átalakuláson esett át azóta. Régen hájpacni volt, folyton cikizték, ám napi 6 óra edzéssel 20 év alatt izomkolosszus CIA-ex-ügynök lett belőle. Bob beavatja Calvin-t egy homályos ügybe, mikor volt kollégái üldözőbe veszik őket. Calvin sodródik az árral, miközben azt se tudja, hogy haverja most korrupt ügynök-e, vagy "csak" befeketített szökevény.

Gyötrelmesen tettetett, fahumorú vígjátékot nyomtam le a saját torkomon azzal, hogy ezt a movie-t végignéztem. Egyszerűen nem humoros, egy házi-videó is hangulatosabb tőle, szereplői pedig olyannyira üresek, hogy az alap emberi szimpátiát nem képes bevonzani egyikük sem! A sztori végig álmos majomként utánozza más kémkomédiák paneljeit, az áruló ügynöktárs ötletétől kezdve a szupertitkos kódokon át a legutolsó golyóig, ami épphogy súrolta az egyik jófiút...! 

Kevin Hart hajtépésre készteti az embert itt! Nem elég, hogy a sztereotip izgága kis fekete figuráját nyomja, poénosnak szánt parázásai bicskanyitogatóak. Calvin egy megállás nélkül magát sajnáló, semmi mélyebb gondolattal nem rendelkező zugpasas. 
Olyan könnyű lett volna szerethetőre megírni ezt a karaktert: egy nyugis fickó, akinek középiskolában mindenki nagy jövőt jósolt, aztán kikerült a nagyvilágba, és ma stagnál az élete. Álmaiból - bármik is voltak - semmi nem valósult meg, biztos karriert kellett építenie könyvelőként, hogy nejét, Maggie-t eltartsa. De mindez csak rá van magyarázva, semmi nem érződik át belőle. Mást se tapasztalok, csak az idegesítő szájtépését + kalimpálását, ahogy egyik csávából a másikba kerül Bob miatt. 

Bob egy fokkal elviselhetőbb. Dwayne Johnson a jámbor óriás trükkjátékát adja elő, mosolygósan, néhol bocinézéssel. A fecni forgatókönyv képes olyan ökörséget testálni a karakterére, hogy még mindig kísértik őt a gimis megaláztatások. Egy lábon járó Sziklás-Hegységet, aki azóta CIA-ügynök lett? Sajnálom, de ez az írói munka nemhogy nem vicces, még a szánalom szintjét se karcolja.

Bobbal kapcsolatban mégsem ez, hanem a gimis éveit bemutató prológus az, amit szívből gyűlöltem. Aznap, mikor Calvin kitüntetést vett át a tornateremben, a dagi Robbie - akkor még így hívták - egy szál törülközőben jelenik meg az ünnepségen, mert pár iskolatársuk odaráncigálta őt "tréfából". Mi a tömeg reakciója? Semmi. 1 végzős vagy pedagógus sem tesz vagy mond semmit, ami ezt az elmebeteg csínyt egyáltalán felmérné, nemhogy büntetné. Itt nem az a lényeg, ha csak 1 srác - Calvin - volt megértő vele, hanem hogy ebben a világban mindenki amputált agyú zombi, mert Thurber cseszett rendes forgatókönyvet írni!

A kémhistória és a rejtély, hogy Bob most melyik oldalon is áll, teljesen hidegen hagyják az embert. Bob halottnak hitt társáról kiderül, hogy a CIA titkos kódjaira ácsingózik, erre a hülye fejjel még mindig ingadozó Calvin rálő Bobra. Aztán a naiv Bob kiüti ex-partnerét, és még utoljára kimagyarázza Calvin helyett is, hogy ezzel ő csak vallomást akart kicsalni Fekete Borzból. Aztán persze jön az elmaradhatatlan nyáltenger befejezés az érettségi találkozóval. 
Az egyetlen ütős pillanat, ami megmaradt bennem, az volt, mikor a Calvint üldöző járművet oldalba préselte Bob egy másik kocsival. 

Esélytelenül indul és bő másfél óra alatt kínzó élménnyé fejleszti magát a Központi hírszerzés. Emlékeztet minket arra, hogy míg Hollywood fennáll, mindig is lesznek olyan "habkönnyű nyári vígjátékok", amik aztán válogatott kreténségek gyűjteményét képezik majd.