"Gondolkoztam a dolgon, és rájöttem, miről van szó! Ezek nem is igazi méhek...!"
(Micimackó kalandjai)
Alighanem a plakátjába szorult a legtöbb ötletesség a Mindenen túl c. új Star Trek-filmnél. Az eredeti TV-sorozat 50. évfordulóját középszerű iparosmunkával ünnepelte meg idén a Paramount Pictures, megint a hollywood-i "látványt-elő-tartalmat-vissza"-hozzáállást erőltetve egy jobb sorsra érdemes projektre. Nem lett borzalmas, de virítanak róla a stúdiórendszer kreatív béklyói.
Sokkal együtt nekem se tetszett a J. J. Abrams által behozott divat, hogy a CGI-akció ennyire domináns legyen az újraindított Star Trek-idősíkban. Több lett a látvány, de kevesebb a filozófiai él. Ennek ellenére a 2009-es rész jófelé kapálózott, bár még kissé gyermeteg volt az alapozás miatt. A Sötétségben pedig tartalmi hézagaival együtt is már egy izgalmas politikai thriller jegyeit viselte magán.
Az Into Darkness vége megelőlegezte Kirkék felfedezéseinek hajnalát, és a Beyond tartja is magát ehhez. "Star Trek Beyond" szó szerint: "Csillag Ösvény Azontúl", tehát reménykedhettünk, hogy vége a biztonsági játéknak. Végre ismét az ismeretlen kozmoszt böngészi a főszereplő legénység, akik már maguk sem kezdő tisztek és beosztottak. Akartam, hogy egy szokatlan, vagy legalább érdekfeszítő problémaforrás vezessen be minket az űr egyik fölfedezetlen tartományába.
Naivitás ilyet várni egy főáramú stúdiótól? Vagy attól a Justin Lintől, akinek a Halálos Iramban adott némi ismertséget rendezőként? Talán. De ez lett volna korrekt, és nemcsak a rajongókkal szemben.
Több, mint kilencszáz földi nap telt el az U. S. S. Enterprise 5 éves mélyűr-kutató útjából. Épp a Yorktown csillagbázison töltik fel készleteiket, mikor segélykérő hívást fognak a föderációs felségűrön túlról. Egy Kalara nevű idegen nő kérésére megkezdik bajtársai keresését, ám ily módon csapdába sétálnak. Az Enterprise-t apró, méhekre emlékeztető hajóraj támadja meg és pusztítja végül el. Közben a legénység nagy részét egy Krall nevű vezér ejti foglyul a közeli Altamid bolygón, így a főtisztek szétszóratva kénytelenek a többiek keresésére indulni.
Színészi játék terén jól teljesítettek a visszatérők: Chris Pine Kirk-je, Zachary Quinto Spock-ja, Karl Urban McCoy/Bones doktora, vagy Simon Pegg Scotty-ja is kapott színt és fontos szerepet az események menetében. Zoe Saldana és John Cho most jobbára csak asszisztálnak Uhuraként és Suluként. És tudom, hogy ezért valaki még a fejemet veszi, de a főtisztek közül pont az idén nyáron elhunyt Anton Yelchin Chekov-ját éreztem. Egyszerűen rossz volt hallgatni eltúlzott akcentusát, ahogy a viselkedésében sem egy csillaghajó több krízist megért navigátorát véltem felfedezni.
Megtorpedózta a saját forgatókönyve az érdekfeszítő konfliktus létrejöttét. Kirk és Spock hátterét még tűrhető módon felvázolták: Kirk belefásult munkája egyhangúságába, ami egyébként is azzal jár, hogy lassabban öregszik, mint ismerősei a Földön vagy más bolygókon. Érthető, ha át készül adni a kapitányi széket Spock-nak. Spock-nál pedig ügyesen építették be a néhai Leonard Nimoy hiányát azzal, hogy Spock nagykövet, az ő jövőből jött idős mása elhunyt, és most betöltené posztját az Új Vulkánon. De a két tisztnek ez a két, egymást kiütő terve sosincs ütköztetve,
és végképp érdektelen közjáték a Spock és Uhura közti tessék-lássék kapcsolat megszakadása az előző részből. (Igen: a végére mégis kibékülnek.)
Simon Pegg maga állította össze a forgatókönyvet Doug Junggal. Mindketten Trek-rajongónak vallják magukat, de ez nem sugárzik át annyira erősen, ahogy kellene. Pedig a képi világ elsőosztályú, ahogy az akciójelenetek is. Az Enterprise elleni támadásban végig valódi feszültség vibrált. De ez csak a felszín: a tartalmat a Sötétségben-hez hasonlóan most is egy összeesküvés-sztorival próbálták kitölteni: a főgonoszt múltja a Föderációhoz köti, és annak nyíltan a vesztére tör. Ötlethiány a köbön...!
Krall-t pazarolták el a legdurvábban. Ütős belépője, Idris Elba játéka és a fantasztikus maszkmesteri munka felcsigázta iránta az érdeklődésemet: testi ereje vetekszik egy klingon harcoséval, de attól a fajnál ő alantasabb szerzet. Kalarával csapdába csalja az Enterprise-t, legénységét kényszertáborába viteti, a hajót pedig szabályosan felfalatja méhkasszerű drónhajóival. De az első fél óra után ellaposodnak a jelenetei, és visszaesik arra a szintre, mint a '09-es műben Nero: feledhető, morcos hadúr sablonmotivációval.
Próbáltak Pegg és Jung valami izgi rejtélyt szőni a gyíkszerű Krall kiléte köré, de ebben végül az lett a legkevésbé fárasztó, ahogy Kirkék felfedezik róla az igazságot. Jayla, egy szökött fogoly révén Scotty, majd a többiek rábukkannak a U.S.S. Franklinre, mely jó száz éve, a Föderáció alapításakor zuhant le itt. Kényelmetlenül sóhajtottam a csavaron, ami a computer felvételeiből kiderül: hogy Krall valójában
Balthazar Edison kapitány, akit 1-2 túlélő emberével együtt az őslakos technológia tett ilyen torz humanoiddá. Mondvacsinált indokai miatt nem működik ez a drámainak szánt leleplezés. "Utálom az egységet! Gyengévé tesz." Ugyanilyen alapon veti meg magát a Föderációt, amely korábban egymással háborúzó fajok szövetségeként jött létre. És amiről ráadásul úgy tartja, hogy cserben hagyta őket, mikor lezuhantak az Altamidon.
Úgy dobják ezt elénk az alkotók, mintha magától értetődne, és ettől válik papírvékony mesévé az expozíció. Mi történt a Föderáció megalakulása előtt? Edison milyen tapasztalatok alapján gondolkodott így, még az eltűnése előtt? Nem érdekel, melyik TV-epizódot vagy filmet vettek alapul Peggék: ez jóval gyengébb (mindkét) Khan motivációjától. Csalódás, hogy a kozmosz gondolatgazdag rejtelmei helyett megint egy ócska bosszúklisével szúrják ki a szemünket.
Az idegen technológia merő ürügy a film látványpetárdáihoz. Szerettem volna jobban érteni és átlátni, elsősorban a fő attrakcióként bedobott drón-hajókat. Nagyon izgalmas látvány az elején, ahogy ez az apró, sötét hajóhad úgy kóstolgatja az Enterprise burkolatát, mint valami dühödt sáskahad. Kár, hogy csak annyi a szerepük, hogy miattuk a hajótest kettészakadjon, és láthassuk a tányéregység zuhanását á lá Star Trek: Nemzedékek. Honnan tudta Krall, hogy az egész Univerzumban épp Kirknél van biofegyverének a hiányzó része? De amire végképp ötletem sincs, hogy mi a metamorfózis magyarázata. Hogyan, pontosan mitől változik egy ember olyan gyíkszerű humanoiddá - többszörös életkorral -, majd vissza is, mikor Krall a Yorktown-on bevetni készül szuperfegyverét? Egy trekker talán majd egyszer kioktat erről...
Százszorta érdekesebb számomra, ahogy a főtiszteket párokba rendezi a cselekmény. Spock és McCoy közös jelenetei a legemberibb részletek a produkcióban. Urban és Quinto párbeszédei vetekednek DaForest Kelley és Leonard Nimoy csípős humorú, érett szópárbajaival az első idővonalból.
Apropó humor: nem kicsit vicces Scotty találkozása Jaylah-val, ezzel az amazonszerű lánnyal, aki valójában nagyon is fél, hogy talán sosem jut ki élve az Altamidról. Róla mindjárt...
A Kirk-Chekov duó, illetve a Sulu és Uhura párosa már inkább tartozékok, nincs érdemi kontaktus köztük. Igazából: valahányszor Kirkön és Spock-on kívül más magánéletébe kapunk egy-egy bepillantást, az vagy untató vagy zavarba ejtő.
Sejtem én, hogy az egység, az összedolgozás értékéről próbál mondani valamit ez a darab, ámde nagyon nem jön össze neki. Míg az Into Darkness érdemben tudta megkérdőjelezni a Föderáció szabályait és elveit, a Beyond lefekszik a kiszámíthatóságnak, és nincs mersze, hogy mélyebbre fúrjon. Az egész arra fut ki, hogy a főszereplők összeszedegessék egymást a terepen, mint Jancsi és Juliska morzsáit. Miután sikerül a szökés, márcsak a főgonosz übergonosz tervét kell megfékezzék, és jöhet az ünnep.
Két kikacsintást toldottak be a végére, ami roppant ügyes húzás:
- Spock megörököl egy fényképet az első idővonal Enterprise-ának legénységéről,
- és egy, a legelső mozifilmet idéző montázs az épülő új Enterprise-A-ról - direkt felgyorsítva a poén kedvéért.
Jaylah karakterét nyugodtan hívhatjuk a Beyond kabalájának. Mert ennyi a szerepe: kabala, akihez kapcsolódva a legénység képbe kerül Krall kilétéről, és eszközt talál, hogy kijussanak a bolygóról. Nem Sofia Boutella tehet róla, de figurájában az arcfestéke a legjellegzetesebb. Persze, szimpatikus az, hogy magányában ilyen jól megtanult vigyázni magára az ellenség bolygóján. Még azt se bántam volna, ha Jaylah szorosabb barátságot köt Scotty-val, aki elsőre szöges ellentétének tűnt a cserfes modorával. De nem izgatott annyira a jelenléte, hogy örülni tudjak pl. felvételének a Csillagflotta Akadémiába.
A Star Trek Mindenen túlra egy 3/5-öt adok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése