A Tarzan legendája eddig az idei legelszomorítóbb filmélményem. Végre azt hittem, van okom reménykedni, hogy a kazalnyi bugyuta akciómozi és vígjáték után egy eredeti, komoly, maradandó drámai alkotással gazdagodunk. Amit ehelyett kaptam, az maga volt a megtestesült feledhetőség. A film nemcsak képtelen elereszteni a "darkosabb" kalandfilmek biztonsági paneljeit, de a bevezető részeit kivéve sehol nincs rendesen megírva a forgatókönyv. Így aztán egy távolból komolykásnak tűnő, de kicentizett, álmos retúrszafari kerekedett belőle.
1880-as évek, valamikor a berlini konferencia után...
Léon Rom, II. Lipót belga király embere egyezséget köt egy bennszülött törzs vezérével, Mbongával: Gyémántban fizet neki, ha Rom átadja neki régi ellenségét: Tarzant, aki ma Angliában él Greytoke grófjaként, feleségével, Jane-nel. Mikor egy George W. Williams nevű jogvédőtől fülébe jut, hogy a belga korona kifosztja és rabszolgává teszi az őslakosságot, John visszautazik Afrikába George-dzsal és Jane-nel.
Nem hat meg David Yates reputációja, miszerint az utolsó 4 Harry Potter-movie az ő rendezése volt. Yates és az írók felvázolnak egy biztató alapötletet, csak azért, hogy minél előbb kisiklassák. Ebben a Tarzan-átiratban John Clayton gróf már elásta hajdani énjét: belenőtt a brit nemesúr bőrébe, legendás előélete közismertté vált a nagyvilágban.
Nem lett volna nehéz komoly kalanddrámát kihozni ebből, ahogy John, az arisztokrata rákényszerül, hogy visszaváltozzon Tarzanná, a vadon fiává. Szembekerülhetett volna egy súlyos, összetett, véráldozatokban mérhető konfliktushelyzettel, amely egyszerre tanítja a karaktert valami fontosra, és tereli össze hátrahagyott régi életét a mostanival.
Nem lett volna nehéz komoly kalanddrámát kihozni ebből, ahogy John, az arisztokrata rákényszerül, hogy visszaváltozzon Tarzanná, a vadon fiává. Szembekerülhetett volna egy súlyos, összetett, véráldozatokban mérhető konfliktushelyzettel, amely egyszerre tanítja a karaktert valami fontosra, és tereli össze hátrahagyott régi életét a mostanival.
Méltatlannak tartom ehhez képest azt az átlátszó sémát, melyet ráhúztak a Tarzan legendájára. Teljesen hiányzott a fantázia és a bátorság egy tartalmas műhöz! A Warner Brothers a mű-sötét, "regényszerűbb" tónust itt olcsó púdernak használta egy "mezei kalandfilmhez", hogy egy nagyobb célközönségnek tudják eladni a filmet, akik tudják, mit várhatnak tőle.
Pedig a felvezetés papíron jól hangzik: Tarzan sosem lelt teljes nyugalomra, máig kísérti őt erdei otthona, főleg az őt felnevelő majomcsalád emléke. Ráadásul John 2. hazáját törvényesen zsákmányolja ki a XIX. századi gyarmati rendszer: embert, állatot, ásványkincseket, mindent felél új szerzeményén a belga korona. Kiterjedt, sokrétű problematikát rejt magában egy ilyen krízis, ami érint külpolitikát, jogot, kereskedelmet, rabszolgaságot, stb.
Ez a gondosan megágyazott háttér fél óra után teljesen elsorvad, mivel csak ürügy. Valójában az egész arra megy ki, hogy Tarzan és humoros útitársa, George minél több veszélyes, egzotikus akadálypályán tovajusson, mire elérik az elrabolt Jane-t és az itteni kétdimenziós gonosztevőt. Lassú felvezetések akkor működnek, ha végig relevánsak maradnak, mind a történet, mind a szereplők érintettsége szempontjából. A mű viszont megreked a fejlődésben, nem mer a saját témájához közelebb araszolni.
Pedig a felvezetés papíron jól hangzik: Tarzan sosem lelt teljes nyugalomra, máig kísérti őt erdei otthona, főleg az őt felnevelő majomcsalád emléke. Ráadásul John 2. hazáját törvényesen zsákmányolja ki a XIX. századi gyarmati rendszer: embert, állatot, ásványkincseket, mindent felél új szerzeményén a belga korona. Kiterjedt, sokrétű problematikát rejt magában egy ilyen krízis, ami érint külpolitikát, jogot, kereskedelmet, rabszolgaságot, stb.
Ez a gondosan megágyazott háttér fél óra után teljesen elsorvad, mivel csak ürügy. Valójában az egész arra megy ki, hogy Tarzan és humoros útitársa, George minél több veszélyes, egzotikus akadálypályán tovajusson, mire elérik az elrabolt Jane-t és az itteni kétdimenziós gonosztevőt. Lassú felvezetések akkor működnek, ha végig relevánsak maradnak, mind a történet, mind a szereplők érintettsége szempontjából. A mű viszont megreked a fejlődésben, nem mer a saját témájához közelebb araszolni.
Alexander Skarsgård-ről először nem tudtam, mit higgyek. Arcberendezése még csak-csak jó volna, és az európai jelenetei tetszettek. Az ő Tarzanja eleinte még picit emlékeztetett is Christopher Lambert-ére a '84-es feldolgozásból, ami máig a kedvenc feldolgozásom. De azt az erős színt és kisugárzást Skarsgård-nál hiába keressük. A forgatókönyv nem próbálja a karakter drámai oldalát kiemelni, hanem egyszerűen beolvasztja őt az esőerdei klímába - egy kis kockahas- és csípő villantással a hölgyek kedvéért.
Apropó hölgyek:
Margot Robbie Jane-je is csak a szexepilt szolgálja. Ugyanúgy beolvad a kalandfilmes sémába és a dzsungelkörnyezetbe, mint Skarsgård, csak rajta még ott a "bajba jutott hölgyike" szégyenbélyege is. Semmit se csinál azon kívül, hogy várja, hogy megmentsék, majd együtt futkározik velük.
A kaotikus flashback-ek arasznyit se hozzák közelebb ezt a két karaktert. Jane szerelmét Tarzannal a legszépelgőbb, már-már szappanoperás képi beállításokkal érzékeltetik. Pont az összetartozásuk, a szerelmük az, ami nem olvasható le róluk, mintha a megszokáson túl nem is tartaná össze más a házasságukat.
A kaotikus flashback-ek arasznyit se hozzák közelebb ezt a két karaktert. Jane szerelmét Tarzannal a legszépelgőbb, már-már szappanoperás képi beállításokkal érzékeltetik. Pont az összetartozásuk, a szerelmük az, ami nem olvasható le róluk, mintha a megszokáson túl nem is tartaná össze más a házasságukat.
Christoph Waltz sztereotip indiana-jones-os rosszfiúja nem is lehetne ellenszenvesebb. Az a fehér öltönyös-kalapos ruha, az a perverz ábrázat és kétszínű modor - különösen, ahogy a fogoly Jane-t invitálja az étkezőasztalhoz. Még a halála is az Indy-filmek világát idézik, amikor a folyón felzabálják őt a krokodilusok.
Valahol elveszett a forgatókönyv sorai közt a kapocs, ami Léon Romot és Tarzant összehozza. És ez külön blamázs, mert legtöbbet a felvezetéssel szöszmötöltek az írók. Rom nem tudhatta, hogy Tarzan még a közeljövőben Afrikába utazik. Mégha Tarzan életútja nyílt titok is - pl. hogy a Kongó-vidékén nőtt föl -, még úgy is túl nagy véletlen, hogy nem sokkal azután ruccan ki, hogy Rom épp a Tarzan fejét akaró Mbongával alkudoztak. Ebből virít a legjobban a készítők észjárása: "Mielőbb vágjuk bele Tarzant a dzsungelba, hogy meglegyen a Tarzan-mozink...!"
Valahol elveszett a forgatókönyv sorai közt a kapocs, ami Léon Romot és Tarzant összehozza. És ez külön blamázs, mert legtöbbet a felvezetéssel szöszmötöltek az írók. Rom nem tudhatta, hogy Tarzan még a közeljövőben Afrikába utazik. Mégha Tarzan életútja nyílt titok is - pl. hogy a Kongó-vidékén nőtt föl -, még úgy is túl nagy véletlen, hogy nem sokkal azután ruccan ki, hogy Rom épp a Tarzan fejét akaró Mbongával alkudoztak. Ebből virít a legjobban a készítők észjárása: "Mielőbb vágjuk bele Tarzant a dzsungelba, hogy meglegyen a Tarzan-mozink...!"
Újabb fájó pont, hogy az állatszereplők alig kaptak helyet. A dzsungel könyve - másik idei remake egy vadonban felnövő fiúról - legalább műsoridőt nem sajnált adni nekik. Az 1 állatos jelenet, ami tetszett, az a találkozás az elefántcsordával: jól kidolgozott CG-állatok, akiket tisztelettel köszönt a férfiduó.
Tarzan gorillacsaládját csak a súlytalan emlékmontázsok alapján sejthetjük, hogy kik: Kala, az anyja, és Akut, a bátyja. Van egy kurta konfliktus Akut és Tarzan között: Akut lett időközben a törzsfőnök, és azt hiszi, Tarzan most vissza akarja venni a címet. Így először vereséget kell szenvednie tőle, hogy átengedjék őket, különben áruló marad a szemükben, amiért elhagyta az őserdőt.
Legalább azt eldönthették volna a készítők, hogy ez a férfi pontosan milyen jó harcos. Most hagyjuk a koreográfiát: Lord Greystoke-nál folyton változik, mikor van épp jó formában és mikor ereszt le nyomós ok nélkül. Van, hogy egy fél fegyveres szakaszt kiüt, máskor meg néhány katona lefogja őt egy hálóval. Részben ezért sincs feszültség a végső párharcban Mbongával, mielőtt a majmok mentőserege odaérne. Pedig Djimon Hounsou átéléssel játszotta a bosszúszomjas törzsfőnököt, de őt is a táj tartozékává fokozza le a felszínes írás.
A látványról nem sok mondandóm van: szemet bántóan sok a kékes fényhatás, többször kifakítja az életet a képi világból. Ellenben vigyorba torzult az arcom 2 látványosnak szánt mozzanattól.
Egyik, mikor a milord pár bennszülöttel együtt átlendül egy liánon. Mintha a 2002-es Pókemberbe csöppentem volna: 1 db liánon akár 100 métert is úgy berepül, mint a sasmadár.
Egyik, mikor a milord pár bennszülöttel együtt átlendül egy liánon. Mintha a 2002-es Pókemberbe csöppentem volna: 1 db liánon akár 100 métert is úgy berepül, mint a sasmadár.
Másik ilyen eset a már felhozott párbaj Akuttal. Mikor a két mostohatestvér épp egymásnak feszül, a mű lenyúlja a Mátrixot, és belassít. Az is elég ciki, hogy Akut gyakorlatilag szarrá veri Tarzant, aki ezzel értékes időt és energiát veszít, miközben felesége talán már halott. Nem hiszem el, hogy ezt ne lehetett volna elkerülnie, vagy ha nem, legalább jobban felkészülnie rá.
Egyszerűen nem derült ki számomra Tarzan kapcsolata a vadon állataival, elsősorban a majmokkal. Micsoda ő most a szemükben? Eltűnt honfitárs? Korábbi vezér? Dezertőr? Áruló? Hiába mutatják, ahogy ölelget egy nagymacskát, vagy ahogy gnúcsordát terel á lá Oroszlánkirály: nincs mögötte mondanivaló.
Tarzan elrendezetlen régi élete kellett volna legyen az egész sztori középpontja. Nem pedig az, hogy John a csinibaba nejét hajkurássza a fekete földrészen.
Egyszerűen nem derült ki számomra Tarzan kapcsolata a vadon állataival, elsősorban a majmokkal. Micsoda ő most a szemükben? Eltűnt honfitárs? Korábbi vezér? Dezertőr? Áruló? Hiába mutatják, ahogy ölelget egy nagymacskát, vagy ahogy gnúcsordát terel á lá Oroszlánkirály: nincs mögötte mondanivaló.
Tarzan elrendezetlen régi élete kellett volna legyen az egész sztori középpontja. Nem pedig az, hogy John a csinibaba nejét hajkurássza a fekete földrészen.
A Tarzan legendája teljesen a képekre szorítkozik, és abban sem értő módon. Ígéretes kezdés után a legügyetlenebb biztonsági játékot erőlteti, hogy minél többen váltsanak rá jegyet a kasszáknál. A szita forgatókönyv mögött nincs érdemi hajtóerő vagy dramaturgia, csak egy ölnyi kalandfilm-klisé. Olyan visszatérés ez, ahol az unalmas a patetikusat váltja.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése