Kémek hídja

"Úgy értem, megmenthetett volna 30 millió életet. Történelmi szerep! Minden eszköz etikusnak számít, ha a jó oldalon állunk."

(Semmit a szemnek - Egy láthatatlan ember feljegyzései)

Steven Spielberg idén bebizonyította, hogy még mindig képes megidézni a mozgókép-színház varázsát. A Jurassic World-ot segített méltó utódává faragni saját legsikeresebb kultuszmozijának, most pedig a komoly témájú művek közé tett le instant klasszikust. A Kémek hídja érdekfeszítő, virtuóz munka, mely olyan ügyesen ötvözi a komoly tónust a meseszerű elbeszélésmóddal, mint a Kapj, el ha tudsz! is tette - szintén megtörtént kriminalisztikai eset alapján.



1957-ben Rudolf Abelt letartóztatják azzal a váddal, hogy a Szovjetunió kémje. A hidegháborús közhangulatban mindenki Abel kivégzését akarja, de a hozzá kirendelt James Donovan, egy brooklyni biztosítási jogász börtönbüntetésre mérsékeli az ítéletet. Ez később kapóra jön a kormánynak: mikor Gary Powers felderítőpilóta Moszkva fogságába esik, a CIA felajánlja Donovan-nek, hogy utazzon Kelet-Berlin-be, és bonyolítson le egy nem hivatalos kémcserét: Abelt Powers-ért.

Három fő lépcsőfokon ment át a cselekmény:

1. Matt Charman drámaíró érdeme a forgatókönyv,
2. Ezt csiszolták tovább a Coen-testvérek,
3. És fogta össze gyönyörűen Spielberg.

Az eredmény az év egyik legizgalmasabb 2 és fél órája lett. Igénnyel rekonstruálja az 50-es évek paranoid, előítéletektől terhes atmoszféráját, és egy meglepően csavaros kémtörténetet illeszt bele. Egyszerre bánik tökéletesen a humorral és a feszültségskálával úgy, hogy a teátrális mozzanatokat (pl. a szökevények lelövése a berlini falon) háttérbe szorítja. És bár végig Tom Hanks karaktere a film fókuszpontja, minden fontos szereplőt élettel tölt meg. Az elsőre sima tárgyalótermi perpatvarnak tűnő ügyből egy érett, mégis könnyen befogadható politikai thriller bontakozik ki. Kvázi minden percét élveztem, de legalábbis érdekesnek találtam - már azért is, mert valahol a háttérben óriási a tétje: "Megakadályozhat egy nukleáris háborút a Szovjetunióval." 

Leggyakoribb érvként azt láttam a Neten felhozni a Kémek hídja ellen, hogy sunyin az amerikai politika és hírszerzés pártját fogja. Hogy a jogállam és hazafiság látszatellentéte mögött már megint az "amerikai hős" alakját fényezi. Emiatt kicsit úgy érzem magam, ahogy ezt a cikket írom, mintha én is Donovan cipőjében járnék... "Mindketten kezdők vagyunk." 

Én azt mondom: mozifilmként lebilincselő. Egyfelől nem süllyed melodrámás érzelgősségbe, nem éreztem úgy, mintha finom utalásokkal folyton győzködne holmi ideológia igazáról vagy nem igazáról. Másfelől: nem próbál álszentül a történelmi pontosság álcája mögé bújni. Ha ez dokudrámának készült volna, akkor hiába nem démonizálja az oroszokat - mint pl. a Schindler listája a nácikat -, akkor is ferdítőnek tartanám. A dokudráma újrajátszik megtörtént esetet, ez viszont csak annak csontvázára épít - habár a környezetet hitelesen rekonstruálja.

Örvendek annak, hogy nemcsak érezni az átható gyanakvást és gyűlölködést mindenki felől, de a pontos okai is jól látszanak. Ideológiai, társadalmi, de mindenek előtt információs háború zajlik a bolygó 2 szuperhatalma között, így az emberek alapból bizalmatlanok a külföldiekkel. Egy kémgyanús egyénnek még a védője is közmegvetés tárgya lesz. Ez csúcsosodik ki a filmben, mikor Donovan házára  éjszaka rálőnek: ő makacsul Abel felmentésre játszott, tovább fellebbezett, ami felbőszíthette a közhangulat arctalan radikálisait.

Alapelvárás szerintem hidegháborús vagy kémfilmekben, hogy beismerjék: morális különbség e 2 oldal között nem létezik. Az USA és a szovjet blokk világát is kölcsönös félelem jellemzi. Mindkettő mögött egy állam hatalmi törekvései nyugszanak, amihez az átlagtömegek mentalitása idomul, és amihez a tisztviselők igazítják a tárgyalóasztalnál elhangzó érveket. Az NDK-ban még kevesebb baj is éri Donovan-t, mint otthon! Ez a vibráló, realista bizonytalanság, az állandó fenyegetettség, majd ehhez még a külön bonyodalmak példás feszítőerőt adnak a movie-nak. Nem bírtam a székemen ülni a 2. félidőben, teljesen bevontak a történések!

Mondanom sem, hogy a díszletek is sokat segítettek: az öltözékekkel együtt korhűek. Irodai környezetben zajlik a legtöbb jelenet, de akadnak utcai, fogdai, tárgyalótermi, stb. jelenetek is.  A forgatási helyszínek közül Wroclaw tetszett a legjobban: bár Berlinben is készültek felvételek, ebben a lengyel városban vették fel a '45-ben romba dőlt kelet-berlini szektor jeleneteit. Az épülő és működő berlini fal képsorai nagyszerűek: Janus Kamiski operatőr képes volt ezt a könyörtelen környezetet vonzóvá tenni.

Bár Tom Hanks idealista karaktere szimpatikus és fifikás - bevezető szópárbaja príma kis ízelítő az eszéről -, mégsem volna elég, hogy méltassam a karakterkínálatot. Legalább ilyen fontos Mark Rylance briliáns alakítása a sorsát rezignáltan viselő Abelként. Kettejük szóváltásait képzeletbeli kanállal faltam, búcsújuk pedig nemcsak izgalommal telített, de egyszersmind megható is. Ez a 2 férfi puszta intelligenciájával átugorja mindazt a mérgező korszellemet, amelyben élnek, de emellett kitartóak, bírják a pszichológiai megpróbáltatásokat.
"Maga sohasem aggódik?"
"Az segítene?"

A többiek - Mrs. Donovan; Vogel, akivel James Kelet-Berlinben tárgyal; a CIA-s összekötő, stb. - egyértelműen mellékszereplők, de nem rekedtek meg a tartozék szintjén. Egyszerűen nincs idő kidomborítani őket, hogy koherensebb legyen a film 2. fele, a berlini út. Nem fájlaltam: az idejük a vásznon arányban volt tartva a fontosságukkal, mindegyikük okos, szellemes párbeszédeket kapott, és saját álláspontot az ügy azon kapcsán, mely érinti őket. Különösen tapsolhatnékom támadt Donovan szóbeli csatározásain a titkosszolgálat emberével: mikor egy Pryor nevű naiv amerikai egyetemistát letartóztatnak, és Donovan e hír hallatán már kettejükért akarja elcseréli Abelt.

A Kémek hídját tartom legtöbbre nemcsak az év, de bármelyik év kémfilmje közül: ravasz, ügyesen forgatott, érdekfeszítő, nagyon is emberi utazás a jog domíniumának peremére. Komoly erkölcsi kérdéseket boncolgat, és bár egyiknél sem szövi messzire az okfejtést, a korszellem és az egyéni értékrend ütközése szikrázik a vásznon. Kitartani az elveink mellett, ha mindenfelől ekkora nyomás nehezedik ránk, sőt hazárdjátékot űzni vadidegen polgártársakért, valahol veszettül izgalmas. Minden percében találtam valamit, ami a retinámat odaszögezve tartotta a képernyőre.

Súrolva, de bejutott a mindenkori kedvenceim közé, így megadom rá az 5/5-öt.