Alien vs. Predátor

Monogramnevén AVP. Ez az a film, amivel definiálni lehetne az ún. "C-kategóriát" a hollywood-i mozifilmeknél. Ha abból indulunk ki, hogy A-kategória a minél valósabbra törekvő fősodor, a B pedig a  laza szórakozásra szánt, de még mindig nagyvolumenű alkotások halmaza, akkor a C-t nevezhetnénk a kísérleti zónának, amitől még lejjebb már az Asylum-produkciók és egyéb kisköltségű trash-ek következnek. Nem matekegyenletként kell ezt elképzelni. Inkább olyan, mint egy parabola, ahol a szintek határa elmosódik, minél lejjebbre megy valaki a megcélzott színvonalig.

Az Alien vs. Predator egy kísérlet volt. Egy kísérlet, amely évekig tartó előkészületek és több tucat kukába vetett próbaszkript után landolt Paul Anderson kezében. A rendező állítása szerint ő mindkét címszereplő rajongója és alapos ismerője. Ennek tükrében még kiábrándítóbb, hogy hagyhatott jóvá egy olyan bóvli, elcsigázott forgatókönyvet, ami inkább improvizált jelenetek halmaza, semmint előre megírt sztori menetterve.

A dióhéj, amit cselekménynek mutatnak: egy antarktiszi expedíció földönkívüli hullámok vizsgálatára indul egy rejtett, ősi piramisba. Többségüket lemészárolják vagy a Predátorok, vagy a véletlenül felélesztett Alien-királynő. 1 emberi és 1 Predátor marad, akik végül együtt küzdenek a királynővel, és elpusztítják a helységgel és az ivadékaival együtt.

Ne is álmodjunk előzményfilmről. Amellett, hogy egy sztorinak csak a héját hordozza a mű, vajmi kevés köze van az eredeti franchise-kettőshöz. A mi időnkben játszódik, a jövő szörnyeivel azok teljes valójában, és mégsem eredettörténetnek, sőt mintha nem is ugyanabba az idővonalba tartozna. Az egész a viaskodásra hegyeződik a két szuperkreatúra között.
Nem értem, miért fárasztja magát Anderson, hogy előzményfilmnek tűnjön a tákolmánya. Charles Bishop Weyland neve, munkahelye neve és az őt harmadszor alakító Lance Henriksen. Ennyi a sztoriból az, ami elvileg fenntartaná a kapcsolódást az Alien-franchise-zal. A Predátorral még ennyi se. Ami még rosszabb: Anderson saját rajongói mivoltát hazudtolja meg az időmértékek eltévesztésével: az alien-lárvák kikelése percekbe telik napok helyett, illetve mikor a végén az egyik Predátor vált alien-gazdatestté, társai műszerei ezt nem jelzik. Stílusos befejező kép, csak abszolút előkészítetlen.

Figyelemreméltó kongás jellemző karakterek terén. Személyisége ugyanis alig a semmivel van több az ittenieknek, mint pl. a Titanic 2. utasainak. Némelyikük dialógusában elhangzik egy-két tudományos szövegsor, mint amikor lefordítják egy rejtett piramis ősi falírásait. Tettetettebb nem is lehetne, hogy ezek az emberek felkészültek, dacára a bőséges techno-felszereléseiktől, melyet a Weyland-Yutani Társaságtól kaptak. Az egyetlen emberegyed, akit végül egyik űrfaj se kínhaláloztat el, az egy Alexa nevű tudósnő, aki elvileg a legképzettebb tudósként közülük. 


Anderson a Predátor-folytatások egyik sose kiteljesedő történetpontját is beépítette a koncepciójába. Első jeleneteiket leszámítva egyértelműen a Predátorok álnak közelebb hozzánk: fejlett eszközökkel vadásznak, űrutazók, ismerik a harcostársi köteléket. Ez az a szokás, ami számomra sosem nyert érdemi okfejtést az eredeti szériában: az első Predatorban még nem számított fontosnak, meg egyszeri rejtély volt a szörny de facto mivolta. Folytatásai sosem építették tovább a Ragadozó világát; egyszerűen leismételték az első részt, csak más helyszín és főszereplő mellett.
A nagy titok az lenne, hogy Predátorok évezredeken át, ciklikusan látogatták a bolygónkat. Mintegy sportként emberáldozatokba ültettek alien-lárvákat, amiket levadászhattak. Az emberáldozatok szokása innen ered kínai, babiloni és egyiptomi kultúrákban egyaránt, sőt ők tanítottak minket a piramisépítésre is... persze! Valószínűleg ők honosították meg egy másik dimenzióban a goaudokat is, nem?!

A legnagyobb erőssége az Alien vs. Predators-nak tényleg a marcangolásokban rejlik. A kimondottan horror- és/vagy sci-fi- rajongók egyaránt mind a tíz ujjukat megnyalhatják azon a nyers, vadállatias küzdelmen, amit a Predator és az Alien-királynő vívnak meg két ízben is: velőtrázó, ahogy a Predátor mellkasát felhasítja egy két méteres nyárs-végtag (mint az android-Bishopot az Aliens-ben). Lerí, hogy Alexa csupán dísznek téblábol a két nemezis párbajánál, illetőleg azért még, hogy emberoldalról legalább hírmondó maradjon a borzalmakról.

Egynél többször nem ajánlom senkinek, hogy végigülje ezt a movie-t. Tulajdonképpen össze lehetne vágni egy 8-10 perces rövidfilmet a vérengzős-mészárolós részletekből, és akkor nem éktelenkedne a rengeteg vontatott töltelékperc a valódi show-műsor nyakán.