Total Recall: Az emlékmás

Kevés dologtól borzad meg az ember jobban, minthogy emlékeitől gépi úton megfoszthatják. Gondtalan bábként élhet, és minden, ami korábban jónak tudott, az nem létezik többé a számára, sőt azok számára se, akikkel szintén agymosást végeztek.

 

A Total Recallra én afféle kísérletként tekintek. Hogyan ábrázolható egy olyan világ, ahol külön emlék-elültető szolgáltatás létezik, ami által az emberek látszatéletekre foghatóak? A 2084-es jövőkép, melyben Douglas Quaid él, vizuális és tematikai elképzelést vonultat fel,

és ha ezek megléte nem is egészen indokolt, legalább elgondolkodtatják a nézőt. Hasonlóan, mint mondjuk a Mátrix vagy az Incepció esetén, itt is egy kimért, rideg világról és a megtervezett álmok lehetőségeiről van szó, csak másféle kontextusban.

Most kivételesen nem a fő sztárral indítanám a kivesézést, hanem Sharon Stone-nal, akinek az alakítása leginkább megmaradt bennem. Ő játssza az agymosott ex-ügynök ál-feleségét, Lorit. A kinézetén kívül semmi jót nem mondhatok róla: a cselekmény a képmutatás és a színjáték mesterének próbálja beállítani őt, de teljesen ostobává válik, mikor vagy szex, vagy gyilkosság kerül szóba. Stone következő filmje az Elemi ösztön volt, ahol hasonló szerepkört írtak neki. Ott remekelni tudott, függetlenül attól, hogy mennyire számít atraktívnak. 

Itt viszont a karaktere sokkal inkább Demi Moore Meredithjére hasonlít a Zaklatásból: okos manipulátornak próbálja elhitetni velünk a movie, ám nem több egy szexéhes boszorkánynál, aki újra meg újra kiröhögteti magát a viselkedésével. Rendben, van némi drámaiság abban, ahogy Quaid megtudja tőle, hogy házasságuk kitaláció, majd otthagyja őt kiütve a házban, leszámolva mindazzal, amit fontosnak hitt ál-életében. De a nő egész alakja sántít: rémesen átlátszóan próbál hatni ál-férjére előbb a bájaival,

majd a szövegeivel: "Fogadj szót, drágám." "Te nem bántanál engem, ugye, szívem?" etc. Kontár módon leplezi azt is, mikor a fegyvere után matat a szoknyáján. Ezek után nem meglepő, hogy a forgatókönyv egy laza fejlövéssel intézi el a halálát. Menőnek nevezhető pillanat, akárcsak a balhorog a házban. Csakhát borzasztó oktondi.
"Végülis: A FÉRJEM VAGY!"
Shang Tsung rikoltása jut erről is eszembe a Mortal Kombatből: "AZ ENYÉM VAAGY!"

Aprócska kitérő: úgy vélem, hogy a 3. Csupasz Pisztoly-mozi prológusa az itteni prológust figurázta ki: a volt ügynök rémálma régi életéről, aki szőke felesége mellett felriad, és annak kell lenyugtatnia.

Szóval Quaid, a földin élő átlagpolgár egy napon elmegy egy ál-emlékeket árusító központhoz, a Memóriához, hogy a régóta áhított

Mars-utazásban lehessen része. Ami így persze nem fizikai értelemben, csak az elméjében valósul majd meg. Lehetősége nyílik még mostani énképe megmásítására is. Rögtön az első 10 perc után kapunk egy zseniális csavart: kiderül, hogy a jelen élete már eleve fabrikáció! Ezt a fordulatot vissza is hozzák az első 1 óra után: az orvos, akit megkeresett, később megpróbálja elbizonytalanítani, hogy tényleg csak egy hibás programot hisz az "eredeti életének".  De erről majd később.

Quaid azelőtt Hauser, egy Mars-felszabadító akció ügynöke volt, csak agymosással félreállították, és Lorival figyeltették. Amire beprogramoztatta az agyát, véletlenül ponta az eredeti élete! Schwarzenegger Quaidjét tökéletesen érthető, mi motiválja: üldözik, nem bízhat senkiben, küszködve kell keresnie saját magát és a felelősöket.

Saját magát "meg is találja", amikor rábukkan a maga által hajdan készített felvétel-szalagon, melyre nagynehezen ráakad. Üzenet, arra az esetre, ha - mint az megtörtént - kitörölnék az emlékeit. Legalábbis így hiszi, míg majd a végén meg nem tudja, hogy ez is csak egy trükk volt, hogy felhasználják. De itt magában ez a jelenet nagyszerű: a felvételen Hauser úgy beszél magához, mint egy másik emberegyedhez, pedig "csak" az eredeti személy üzen a módosított önmagának.

Ez elgondolkodtatja az embert, hogy az eljárás vajon nemcsak az emlékeket, hanem a gének személyiségrajzát is átírhatja-e. Pontosan nem derül ki, de lehetséges.

Okos húzásnak tartom, hogy ránk van bízva annak eldöntése, hogy melyik lenne rosszabb: a halál, vagy a memóriatörlés. A néző figyelmét az is ráirányítja a filmre, hogy nincsenek biztos fogódzók, bizton állíthatóan pozitív szereplők.

Az önkeresés témája, az igaznak hitt hazugságok felismerése nagyon provokatív, megborzongtató témakör, és fokozza az akciószcénák okozta feszültséget. Az emlékekkel játszó elnyomó erő a Dark Cityben túl elnagyolt és az emberekre nézve lebutító ábrázolást kapott; itt azonban ténylegesen érezni lehet a súlyát, hogy egy emberben még a törölt emlékek nyoma is otthagy valami hiányérzetet, késztetést, megismerési vágyat.

A menekülés folyamán rettentő furcsa gépkonstrukciókat láthatunk a városban:

• Holoprogramok

• Egy taxisofőr-robotbaba
• Speciális sebészi eszközök
• Érintésre festő körömlakk
• Orrból kihúzható helyzetmeghatározó gömb

és hasonlók.

Jókora számban láthatunk bizarr, már-már gyomorforgató grimaszokat, arcbőr- és testdeformációkat, amiket sokszor láthatunk a szereplőktől.

Ott vannak mondjuk a férfitestből kitüremkedő embriószerű embercsökevény, és a hárommellű prostituált. Mindezek elvileg azt jelzik, hogy a Marson a radioaktivitás milyen iszonyú mutációkat visz végbe. Ez még így logikus is. De az, hogy valaki a csupasz, sugárzó Marson van, bajosan idézné elő, hogy pár másodperc alatt EZ történjen valakivel:

Valószínűbb, hogy egyszerűen megfulladna.

A legabnormálisabb látványötlet mégsem mutációhoz kapcsolódik. Van egy jelenet, ahol egy kövér nő elkezdi csűrni-csavarni a pofázmányát, majd a haja leesik, a feje szétnyílik, és az Arnold feje bukkan elő mögüle.

A szétnyílt fej a kezében újra összecsukódva kézi bombává válik. Miféle konstruálmány akart ez lenni? Ami fontosabb: miért hívja vele fel a fegyveres üldözői figyelmét magára Quaid, ha az egész arról szól, hogy egy bombát vágjon hozzájuk? Amit ráadásul a fegyveresek szakaszvezetője, Richter véletlenül se dob el azonnal. A legjobb válasz, amit találok erre: virtuskodás effektekkel. És kacagnom kellett, mikor az eldobott fej úgy búcsúzik a detonáció előtt: "Most jön a meglepetés!"

Ahogy Lori, úgy a Memória orvosdoktora is inkább tenyérbemászó, semmint manipulatív. Persze, megpróbálja Quaidet elbizonytalanítani, hogy amit "újrafelfedezett eredeti" éltének hisz, az tényleg csupán a meghibásodott Mars-üdülés programja. Apró jelként az izzadása leplezi le, hogy álnokságból teszi mindezt. Mindez rendben is volna.

De az a rátarti akarnok stílus, amiben ő és Lori beszélnek, attól az ember a fejét ingatja. Nem volna nagyobb meggyőző ereje ennek a jelenetnek, ha meghagyják a választás illúzióját Quaidnek? Úgy kezelik, mint egy pisis kölyköt, és mikor 1-1 golyót kapnak homlokba, meglepődnek.

Ja, és ne hagyjuk ki a falat dinamit erejével beszakító újabb támadókat az orvos fejlövése után: ez is inkább volt komikus, semmint hatásos momentum.

 

A kissé eltúlzott sminkeken kívül másik ellenvetésem a Total Recallal szemben, hogy a gonoszok vagy karikatúrák, vagy nagyon szabványminták. Érzésem szerint rájuk kellett volna azt a figyelmet fordítani, amit a deformálódott alakok külsejére ment el. 

Itt van például a értelmi szerző Vilos Cohaagan, aki korrupt hivatali vezető a Marson. Ronny Coxnak nagyon jól áll, hogy a Robotzsaru után ismét ördögi vezetőt alakíthat, aki kénye-kedve szerint játszik az emberekkel. Csak nem túl változatos a szerepe. Hol öntelten szónokol, hol spontán dühkitöréseket rendez, míg a végrehajtó ember, Richter örökké mereven bámul, néha vicsorog, és ész nélkül lövet a tömegben mindenkire. Cohaagan elvárásainak megfelelően tényleg nem használja az agyát. "Ne gondolkozzon; menjen!"

Érdekesnek találom, hogy a színészek filmográfiája között elég sok a kapcsolódási pont a mű kapcsán: Paul Verhoeven készítette a filmet, a Robotzsaru után és az Elemi ösztön előtt: Sharon Stone az ottani főszerepét részben neki köszönhetően kapta végül meg.

A végső konfrontáció eljövetelét nem jelzi előre semmi, tehát nemigen mondható, hogy kiszámítható lenne a cselekmény. Kiderül, hogy Hauser egy törvénytelen ipari tevékenység ügyében dolgozott a Marson. Vilos a Marsot mesterségesen tartja sugárszennyezett klíma alatt, és illegálisan bányásztat egy turbínium nevű ásványt.
És most Quaid-Hauser érkezésére Cohaagan elzárja a levegőt a sugárfertőzött "nyomortanyán", ahol Quaid régi barátnője, Melina is él. Az a település minden épületével sokkal inkább egy tatuini sivatagvárosra hasonlít, semmint egy folyamatosan ellenőrizendő planetáris létesítmény-láncolatra. Nem

Verhoevennek meglátásom szerint  nincs teljes kontrollja a filmje tartalma fölött. Víziója a XXI. század végéről időnként nagyon vagdalkozó; a lélektanilag hatásos kezdés után egyre vadabb elképzelések bukkannak elő benne. A marsi világ sugárbeteg gyerekek és felnőttek kényszermunka-telepe, ahol a levegőellátás a nagycég vezetőjének kezében van. A Robotzsaruban ezt a felállást valahogy könnyebb volt elhinnem, mint ennél a műnél.

Aztán: találnak egy "idegenek" által épített óriásturbinát, ami ha beindulna, a Mars gleccserei és a turbíniumkészletek is felolvadnának. Ugyanakkor oxigént termelne a bolygónak. Hadd kérdezzem meg: hogyhogy Vilos korábban nem robbantotta fel? Ha ez a gép beindul, oda a hatalma - ezt maga Melina is szóvá teszi. Tudta, hogy létezik, csak azt nem, hogy hol? Vagy tudta, csak még tartogatta valamire? Nem a reklamáció kedvéért huzakodok elő ezekkel a részletekkel, hanem mert nem látom a logikát ebben. Miért őriz egy ilyen befolyásos mesterbűnöző valamit, ami csak a vesztét okozhatja?

És jöhet a drámai tetőpont fordulata, miszerint "az egész a terv része". Azaz: Hauser felfedezése eredeti életéről, az önmagát olvasó szalagról mind Cohaagan terve volt, hogy a férfi elvezesse a gondolatolvasó mutáns Kuato-hoz, és megöljék. Sokat kellett gondolkoznom, hogy ez mennyire lehetett kivitelezhető. Az lehetett előre megtervezve, hogy Quaid-Hauser rájöjjön a korábbi életére, megjátsszák az üldöztetését, és a Marsra tereljék hamis nyomokkal. Aki az identitását keresi, könnyen megvezethető.

Vagy az is lehet, hogy Hauser eleve Cohaagan cinkosa volt, csak vállalta, hogy "jámborabb" éntudattal az elfelejtett Kuatohoz irányíttatja magát, mihelyt főnöke beindítja a dominósort. Nem vagyok biztos benne, hogy melyik a tényállás; Cohaagan szavai mindenesetre erre utalnak: "Hausert akartam visszakapni, de nem! Maga Quaid akart lenni!"

Ezen a ponton mi sem tudhatjuk biztosan, hogy Quaidnek egyáltalán létezik-e valódi élete. De talán nem is számít: Kuato mondatai szerint a cselekedeteknek nagyobb a súlyuk, mint az emlékeknek, és ez mindkét szembenálló oldal részéről bizonyítást is nyer.

Különös számomra, hogy a bolygó kevesebb, mint egy perc alatt a földi atmoszféra hasonmásává válik a legvégén, mihelyt a turbinát beindítják. Hogy erre mi lehetne a magyarázat, azt Quaid kérdése jelzi: "Mi van, ha tényleg álom?" Nem: ez már túl nyakatekert! Ha ez arról akarna elbizonytalanítani minket - megint -, hogy talán az egész film cselekménye meg se történt a valóságban, úgy ez az utolsó csavarkísérlet nem működik.

 

A Total Recall: Az emlékmás Schwarzengger jobbfajta filmjei közé tartozik. Sok aspektust tárgyal és sok csavart használ a történetvezetésben. Minimálisan alkalmazza a CGI-t is. De érezhetően nincs minden eleme a helyén, a látvány és a tartalom tekintetében se. Túl sokat markol, és - bár ez egyéni álláspontom - korántsem tart meg mindent; negatív szereplői pedig 1 kivételével fafejű céltáblák.

Olvastam egy, a filmről szóló kritika anyagában, hogy a film eredetileg Philip K. Dick 1966-os novellája, a We Can Remember It For You Wholesal alapján készült. Nem tudom, hány pontján változtatták meg az eredeti sztorit (pl. a főszereplő eredetileg könyvelőként élt, nem mint építőmunkás), de a figyelemráfordítás szintje nem egyenletes végig a kész munkán. 

Összességében: nem olyan minőségi alkotás, ahogy reméltem volna, de messze nem olyan szörnyű, mint vártam volna. Határozottan jó film, bár inkább thrillerként vannak nagy erényei, mintsem akció- vagy sci-fi-moziként. Schwarzenegger karaktere a tökéletes múlt nélküli ember, aki bármi is történjen, mindig fordíthat a neki szánt sorson.