A csendőr és a csendőrlányok

Különbség van aközött, hogy egy filmet elnézegetünk a TV-ben - tele reklámmal -, és hogy egy szuszra, önmagáért végigülve is önfeledt szórakozást nyújt-e. Jean Girault utolsó csendőrfilmje, "A csendőrlányok" sok jópofa viccel gazdagítja a szériát, mégse sikerül levetkőznie az egyenruháról a port, a kimerültséget. Olyasmi, mint pl. a Halálos fegyver 4.: egy tűrhető, ámbár megfáradt epilógus. (Érdekesség, hogy amott is az összes részt végig ugyanaz a személy rendezte.)

Új laktanyába költözésük alkalmával Jeromos Gabaj őrsére 4 új csendőrgyakornoklányt bíznak. A széphölgyek nyugtalanítják Gabaj örök jobb kezét, L. Lütyőt: nemcsak a beosztottjait alig bírja levakarni róluk, egy félreértés miatt még neje is meggyanúsítja. De a legrosszabb akkor jön, mikor egy titokzatos valaki egyenként elraboltatja a nőket, és nem lehet tudni, mit akar tőlük. 

Talán nem kéne ilyen műsasszemmel lesnem a produkció gyengeségeit, hiszen sok dolog szól mellette:

• Egyik kedvenc komédiacsapatom leköszönése;
• Louis de Funés életművének a búcsúdarabja - stílszerűen a legismertebb ikonja bőrében; 
• Míg "A csendőr és a földönkívüliek" potyára rángatta elő a már nyugdíjazott franchise-t, ez végre megint a csendőrökről szól,
• akik végig együtt vannak a bajban,
• és Lütyőt sem teszik a magánakciói közveszélyes ámokfutóvá a fél műsoridő alatt.

Amellett, hogy már nem lüktet olyan erősen Lütyőék humora, mint a 60-as években, még egy fontos összetevőt hiányoltam a 6. részből: a testület kompetenciáját. Fénykorában ez a brigád egyszerre tudott mókás és a maga módján tisztelhető lenni. Ezért is merték a készítők mindig kiírogatni bevezetőnek, hogy "közvetett tisztelgés egy, a lakosság által megbecsült állami intézmény előtt".

Főleg a munkájuk szeretete határozta meg, hogy kik ők, mégha az életükben záporoztak is nevettető pillanatok. Mikor egy-egy epizód komolyra fordította, hogy valaki(k) életét kell megóvni, olyankor - ha nem is mind egyszerre, de - helyt álltak. Itt viszont a szolgálati munkájuk éppúgy döcög, mint ők a bicajon; végig csak kapkodják a fejüket, hogy mikor mi történik körülöttük.

Persze, nekem is vicces, ahogy a lányok és "tanáraik" rendre flörtölnek. De  forgatókönyv a csapat hivatását is poénra veszi, amit nem lenne szabad! Egy példa: míg "A csendőr nyugdíjban" közúti balesete magától lett, és láhattam, ahogy a veteránok kisujjból eloszlatják, addig itt épphogy Beléndek és Chritine okozzák a tömegkarambolt! Még ha nincs is sebesült: egyáltalán nem volt feljelentés, míg pl. "A földönkívüliek" vízsugár-mutatványa 142-t is hozott a fejükre? És mikor a lányok eltűnnek, csak takargatják lebőgésüket az ezredes előtt. "Számomra érthetetlen, hogy nem tudja soha, hol vannak!" 

Az egyetlen saját 6 kútfőből összetákolt ötletük, hogy csalicsendőrlányt dobnak be, szintén besül. Pedig Girault rendezése most is remek: kapunk motoros üldözést, fehérneműben mászkáló széphölgyeket, instant roncsderbit. Még Lütyőék örök szövetségese, Angyalka nővér is megkapja a megszokott száguldásos műsorszámát, mikor Isten kegyelméből éppen ő fogja a lányok segélyhívását. 

Jaques Vilfrid-del és Richard Balducci szkript-je valahogy kipárolja a főhősökből azt az alap-hatékonyságot, ami hivatásukhoz kéne. Hogy bizonyíthassák a sok ökörködés közepette, hogy ők ettől még a régiek. Hogy méltók az uniformisra. Kapunk helyette egy túlírt bűnesetet a lányok karpereceibe vésett kódokról - ami, mint kiderül, kormányzati csapda "Az Agy" és bandája ellen. Én nem bánom, ha vígjáték-rosszfiúk terve picit bonyolultabb, de akkor a lefülelésük legyen a főszereplők érdeme. Különösen, ha azok csendőrök!

Gabaj szinte a számból vette ki a szót, mikor megkérdezi: "No, Lütyő: hogy mondjuk meg a kislányoknak, hogy csak pojácák voltunk? Ez a nagy problémám: énnekem is így jön le mindaz, ami történt!

A tengeren menteni érkező Gabaj-ék látványa az első hatásos jelzőtáblája, hogy ezek tényleg rendfenntartó közegek, és nemcsak egy rakás pihent agyú díszpinty. "Oda kell vágni határozottan, Főtörzs úr!"

Kár, hogy az elrabolt lányok saját magukat mentették meg oly elegánsan. Sőt: Gabaj-ék nem is hallottak volna többé felőlük, ha Makumbánál nincs egy kis adóvevő, amivel talán-talán üzenni tudnak a külvilágnak. 

A színészekre ellenben nincs panaszom: a visszatérők szűk 20 év távlatából is fel tudták idézni karakterüket, különösen Michel Galabru és Du Funés. A bagázs tagjai közül sincs senki elhanyagolva. Az előző rész leggyengébb tagját váltó Beretra (6) jobban kiegészítette a bagázst, és másodjára már Bimbula (5) karakterével is megbékültem. Őszintén hiszem, hogy ennek a résznek egy évtizeddel korábban kellett volna készülnie, mikor még frissebb volt az egésznek a szelleme. Az a sajátos arány kacagtató és becsülhető között.

Örültem továbbá, hogy visszahozták Claude Gensac-ot Josépha/Ludovica szerepére. Annak már kevésbé, hogy hisztérikusabb itt, mint "A nősülben" és a "A nyugdíjban", egész amíg Ludovicus el nem raboltatja magát helyette. "Bebizonyította a szerelmét, amikor a veszélyben a helyemre állt!" 

Borítékolható volt, hogy több csendőr-vígjáték már nem fog készülni; így is szép volt a 80-as évekig eljutnia az önmagát túlélt szériának. De szerintem több lehetőség rejlett benne. Érdekes lett volna másokat visszahozni a régebbi részekből - gondolok itt főleg Nicole karakterére. Lütyő - a magyar szinkronban legalábbis - "lányainak" nevezi Isabelle-t, Christine-t, Yo-t és Marianne-t; szépen továbbgubancolná a helyzetet, ha a vér szerinti, nem-csendőr lánya is fölbukkan látogatóba.  

A csendőr-sorozat nekem mindig is tetralógia marad, 2 zsengébb, kései bónusszal az elfogultabb rajongóknak. "A csendőrlányok" egy bármikor elnassolható kis vígjáték, de jobbára csak fáradt emlékeztetője annak az életvidám humorparadicsomnak, amely fél évszázada járt a csúcson. Annyit azért elértek az elhivatott stáb és színészgárda, hogy egy vállalható búcsúkörrel tisztelegtek a franchise-nak és nekünk, a közönségnek. 

A csendőr és a csendőrlányokra 3/5-öt adok.

Szárnyas fejvadász 2049

Előre szólok: nem fogom az új Blade Runner-t bármelyik elődjével összehasonlítani. 

Sem Harrison Ford, sem a besárgított látképek, vagy a márkanév 3 és fél évtizedes renoméja nem mentik fel a Szárnyas Fejvadász 2049-et az alól, hogy 2 és fél órán át hiába hitegeti az embert. Kőkemény, az ember létezését firtató kérdésekre ígérget válaszokat, amire végül nem kerül sor. Azért is vagyok csalódott, mivel a tavalyi kedvenc filmem rendezője, Denis Villeneuve kezei közül került ki ez is. Ami pl. a Mad Max - Fury Road-nál jól sült el, az itt, egy attól okosabbra tervezett franchise-nál félresiklott. 

A jövő világában a replikánsokat létrehozó Tyrell Vállalat tönkrement, de aztán Niander Wallace keze alatt üzleti birodalommá épült újjá. Ma már érzelmektől mentesített, engedelmes replikánsokat gyártanak, míg a régi modelleket - hivatalos jogcímen persze - levadásszák. A munka éllovasa a K fedőnevű replikáns rendőr, aki mindig elvégzi a kapott feladatot.    

Őszinte leszek: első reakcióm a düh volt, mikor a legújabb Blade Runner véget ért. Értetlenül álltam a dicséretözön előtt, amivel a kritikusok illették a produkciót. Néhány nagyon mutatós képet és ütős hangeffektet képes ugyan bedobni, amik aztán felcsigázzák az ember várakozását. De utána a film rendre mintha büntetni akarna érte, hogy ez kifizetődjön! Becsapva éreztem magam, a méltatók érveivel homlokegyenest eltérő hatást váltottak ki belőlem:

• A 2049 nem annyira gondolatébresztő sci-fi-thriller, mint inkább egy divatos gondolatokkal beszórt akció-művészfilm-hibrid.
• Őrjítően lassú és eseménytelen, de nem amiatt, hogy időt hagyna dilemmái kitárgyalására. Szándékosan húzza az időt, rengeteg a ködösítés, hogy fel ne tűnjön a cselekmény vérszegény mivolta.

• Hangulatából tapintható a magány és a replikánsok világának ridegsége, ezt elismerem. De legalább ennyire fájó nyomot hagy az egyhangúság, érdektelenség, a látványstílussal sem ellenpontozható melankólia.
• Komolynak szánt felvetései pedig csak lógnak a levegőben, aminek főként a gyötrelmesen pocsék párbeszédek és az érdemi történés hiánya az oka. Igenis kellettek volna fejlettebb lelkivilágú karakterek, akiken keresztül a mondanivaló kifejeződhetett volna. 

Ryan Gosling mintha az Arany Málnára hajtott volna "K", azaz későbbi nevén "Joe" szerepében. A franchise rajongói fanyaloghatnak, hogy "így van kitalálva" a figura: színtelen, szagtalan alak, papírízű motivációval. Ami pedig egy jobban megírt munkában a főszereplő pálfordulásához, a problematika érleléséhez vezetne, az itt pusztán üres információhalmaz, aminek nagy részét amúgyis már az ügy elején tudja antihősünk.

Ez így nincs összekötve azzal, hogy útközben saját érzelmek és emlék alakulnak ki benne: van egy személyiség nélküli, jellegtelen, faarcú hóhér, aki leszarja az élet értékét, és akiben épp sorvad a vak engedelmesség, miközben egy talán nem is élő replikáns-utód nyomában jár.



Nyomozó és ügye egyformán untattak, egyik sem tudott életet vinni a hiába letargikus történetbe - egész amíg Joe rá nem talál az öreg Rick Deckard-ra, ahol kicsit felocsúdik a mozi az apátiából.

Az időközben megöregedett Deckard háttere egy fokkal már érdekesebb volt. El tudtam fogadni Deckard indokait, hogy miért nem kutatott soha a lánya után, és azt is, miért dönt úgy, hogy találkozik vele, miután Joe kiszabadította a férfit Wallace karmai közül. 

Hiú ábránd erős színészi játékot várni. A nosztalgiafaktort adó Harrison Ford felüdülés a sablonparádé után, de a színész zavart játékán érezni, hogy saját kútfőből találgat, milyen arc és hang kellhet egy adott jelenethez.

Mellette még K holografikus barátnője, Joi az, aki megjegyezhető, bár ő is inkább a "halála" miatt:

Rick elrablásakor a klisé jéghideg női mészáros széttapossa a szerkezetet, ami kivetítette őt, de előbb még gyorsan besikítja Joe-nak, hogy szereti. Jobb későn, mint soha?

A mélypont viszont egyértelműen Jared Leto. Nem szerepel sokat, de így is pokolian fárasztó Wallace, a látszólag vak, istenkomplexusos cégvezető bőrében. "Azt hiszi, én csak fájdalmat adhatok?" 

Témacímkék és szimbólumok (bibliai, ógörög, közel-keleti) bőven akadnak, de csak felszíni kellékként. Világos, hogy a replikánsokat lenézi a társadalom (még a rendőrség is): csak félemberek, akiket ipari cikk-ként állítanak elő, sőt ölhetnek meg. A vak is látja, hogy a rendszer eleve úgy van kiépítve, hogy ők legyenek az alsóbbrendűek, fenntartva ezzel a jelenlegi hierarchiát: 

1. A régi, még önálló típusok túlélőit, vagy ha egy új modell érzelmeket alakít ki, azokat "nyugdíjazás" címén eltüntetik. 
2. Ha pedig kitudódik, hogy valahol él egy replikáns, aki természetes úton született, az lázadást szíthat a replikánsok tömegei között - ami, mint azt Joe fölfedezi: már most szerveződik. "Seprűvel nem lehet megállítani az árvizet."

Ezt a gondolatmenetet legalább rendesen végigvitték a készítők. Minden más csak körítés maradt:  szabad akarat, létezik-e lélek... csupa olyan egzisztenciális kérdés, ami könyörög a ráfordítandó időért és figyelemért, hogy valami újat mondhassanak vele. "Milyen érzés a saját fajtádat gyilkolni?" 

Így viszont nem azt érzékeltem, hogy a film a képeivel is a mondandóját fejezi ki, hanem hogy csak úgy tesz, mintha kifejezné! Mint egy rossz Rorschach-tesztnél, mindent nekünk kell beleolvasni a forgatókönyv hézagaiba. Elég, ha az okosabb ötleteket csak úgy ráhintik egy idegtépően hosszú keresőhajszás történetre, aminek a résztvevői és így a tétje sem ragadják meg a nézőt - egy olyan jövőlátomásban, amely élhetőnek se nagyon nevezhető, mi?

Sutácska ez a kitétel az emberi emlékekről is. Joe úgy élt, hogy tudja: emlékei számítógépes kreációk, akárcsak holobarinője. Szóba kerül, hogy az emlékezés nem logikai, hanem érzelmi alapú dolog;  ahogy Joe érezni kezd, rövidesen jön az (első?) igazi emléke egy árvaházról. Ez nekem konyhafilozófia. Akkor tehát a különbség igazi és hamis emlék között, hogy az igazit igazinak ÉREZZÜK?? Mert ha igen, úgy köszönöm: animékből ezt a leckét már bőven volt alkalmam megtanulni.

Nem mutogatok a rendezőre vagy az írókra, amiért ilyen rosszul van kitöltve az indokolatlanul túlnyújtott játékidő. De attól még így van; felváltva szájbarágós és megfoghatatlan, nem lehet megragadni benne bármilyen személyes szálat vagy köteléket. Persze: a képek és hanghatások időnként feldobják az embert; mellesleg a zenei aláfestések szintén elég gyöngék. Benjamin Wallfisch és Hans Zimmer szerintem 5 év múlva emlékezni se fognak az itteni munkájukra.

Boncolgatva már kevésbé találom annak az unalomfegyvernek a Szárnyas Fejvadász 2049-et, mint aminek a megnézése során ÉREZTEM. Hogy egy film, ami elvileg az emberség lényegét keresi, ilyen gépies legyen a látvány mögött, az legalábbis kiábrándító. Nem feltétlen az érzelem hiányzik ebből a világból, hanem az élet, az érdekesség, a szellemi vérellátás. Ötvözhető stílusosan egy bátor téma modern akcióval, de nem így, hogy a világot lakó karakterek jelleme, tettei, szövegei és gondolatai ennyire sivárak. 

Alighanem én adom rá a legrosszabb értékelést magyar bloggerek közül, de a Szárnyas Fejvadász 2049-re csak egy 4/10-et ÉRZEK jogosnak adni. Igyekezet volt mögötte, de az eredmény csalódás. 

Barry Seal: A beszállító

Végre egy értékes film Tom Cruise-zal! Ezt írom, mivel a világ egyik legtúlértékeltebb színészei közé sorolom őt: akciófilmjeit (Jack Reacher, Mission Impossible) egymás után unom végig, más műfajban pedig csak elvétve arat megérdemelten sikert. A Barry Seal: A beszállító sem hozza ki Cruise-ból az őstehetséget, de hosszú ideje először tetszett egy film az ő főszereplésével.

Seal egy zsivány amerikai utasszállító pilóta, aki a 70-80-as években igazi fenegyerekként kereste a kenyerét. Vakmerő pilóta és veszélyhajhász szájhős volt (a valóságban túlsúlyos is), aki aztán nemcsak az amerikai titkosszolgálatnak végzett hírszerző munkát,

de a Pablo Escobar vezette kartell áruját is átcsempészte a határon. Ember, drog, fegyver, infó: bármit szállított a zsíros jutalékért. Ám bármilyen penge vagy, előbb-utóbb fordul a széljárás.

Kikapcsolódás a jobbik fajtából. Doug Liman majdnem olyan velős humorérzékkel rakta össze munkáját, mint hasonló művek közül pl. Kapj el, ha tudsz!, vagy a Haverok fegyverben tavalyról. Csalástörténet ez is egy pofátlanul ravasz fickóról,

aki a nője szemébe hazudva nyúl a darázsfészekbe, élvezi törvénytelen kaszálásait, majd kicsúszik a talaj, és tüntetheti el sietve a nyomait.

2017-re már ez is elkopott séma, de kellő lendülettel és színesen adták itt elő; Liman végre törlesztett a bosszantó tapasztalatokért, amit a Hipervándorral, majd A holnap határa sci-fi-ronccsal okozott bennem (utóbbi szintén egyszemélyes Tom Cruise-show volt).

Egyszerre találtam mulattatónak és tanulságosnak Seal filmbéli pályafutását ügynökként és csempészként is. Mikor ki megbízásában állva brillírozik, fütyülve az adott terület politikai vagy katonai sajátságaira, és a Napnál világosabb, hogy idővel ráfarag erre.

Cruise játéka is olyankor igazán erős, mikor Barry Seal ráeszmél, hogy épp hullani készül a bárd a fejére - pl. mikor a CIA-s összekötője figyelmeztetően faképnél hagyja. Főleg a 2. félidőben mindig a vihar közepében lavírozik, máshogy egyszerűen nem tud élni

- még azután se, hogy felesége kérdőre vonja, vagy hogy a félnótás sógora hátat fordít neki, és fölrobban. Nevetni tudtam olyan helyzeteken, amiktől egyébként kirázna a hideg, és ezért sem környékezett meg az unalom szele. És mivel Seal életének direkt nem néztem utána megnézés előtt, az életét narráló Seal halálát is úgy sütötték el, hogy az váratlanul ért.

Nem nagyon van értelme jelenekre boncolni ezt a filmet: pont az teszi élvezetessé a Barry Seal: A beszállítót, ahogy a jelenetek mozaikja egyetlen folyamatos kalandtúrává olvad össze. Cruise adja a ragasztót a történetnek, a többiek inkább csak megfelelnek a rájuk osztott figuráiknak. Tegyen vele egy próbát az is, aki - mint jómagam - nincs úgy elragadtatva Hollywood egyik nagy húzónevétől.

47 méter mélyen

Ha valami kicsit is sikert arat, annak trendhullámára azonnal le kell csapni. Már A zátonyban se tetszett, hogy - bár a főhősnőről elhittem, ahogy kritikus helyzetben feltalálja magát -, voltaképp semmit se kezd a tartalmával, nem mer bízni abban, hogy a történet érdekelheti a nézőt. Ehelyett főleg A cápa, és más, tengeri ragadozós túlélőmozik után nosztalgiázik, a végét pedig óvodások is kitalálnák. 

A 47 méter mélyen még épkézláb főhősnővel se büszkélkedhet.

Lisa és Kate épp Mexikóban nyaralnak. Két újonnan megismert pasijuk meggyőzi őket, hogy próbálják ki, milyen biztonsági ketrecben aláereszkedni a cápák világába. A ketrec azonban leszakad, és a lánytestvéreknek kb. egy órára elég oxigénjük marad, hogy valahogy kijussanak a tengeri pokolból.

A táj és a élővilág látványa festői, valamint az alaphelyzet feszültsége is létrejön azért. Ezenkívül viszont semmi valós értéke nincs a filmnek. A 2 hölgyről ennyi jót tudok mondani: nem akartam, hogy embertársaink cápaeledelként végezzék.

Mindketten untató, egy-szavas sztereotípiák (Kate a kalandvágyóbb, Lisa a félősebb), a többiek kisegítőárnyak. Az ép ésszel köszönőviszonyban sincs, hogy - pár mutatós fotó kedvéért, amivel Lisa ex-pasiját iriggyé próbálnák tenni - vágnak bele az egészbe, távol a parttól, megbízható biztonsági intézkedések nélkül. Ez a két idióta ribi rászolgál a slamasztikára, amibe önként másztak bele.

Johannes Roberts rendező 2 félszeg trükkel próbálja óvni a nézőt a biztos bealvástól. Az egyik, hogy mintha a Gravitáció szereplődinamikáját másolná. Két ember reked egy halálos, végtelennek tűnő környezetben, ahol lélegezni sem lehet, a segítség pedig elérhetetlen messzeségben. A félősebb csaj egész útja arról szól, hogy megtanuljon küzdeni az életért, továbblépni a fájdalomból és feladásból. Eleinte segít neki ebben egy nála erősebb lelkű társ, majd ő is örökre eltűnik, és onnéttól egyedül küszködik tovább.
Na ez a másik dolog, amire szintén látok példát a Gravity-ből: az odaképzelt bajtárs ötlete! A rendező kicsit próbálja elmosni, hogy Lisa és Kate meddig küzdenek ténylegesen együtt a túlélésért, és mikortól csak hiszi azt Lisa, hogy még együtt vannak. A gyengébb áldozat így merít tudtán kívül erőt a bátrabb társa emlékéből. George Clooney asztronautája is ugyanilyen mankóként szolgált az ottani főhősnőnek! Csak míg ott a Clooney-karakter alig 1 jelenetig volt "szellem", azaz a főhős hallucinációja, addig a 47 méter mélyen hosszabban is eljátszik ezzel az ötlettel. Tetszetős húzás: biológiailag meg is indokolt, és kézenfekvő emberi reakció.

A 47 méter mélyen 2/5-öt kap tőlem. A sablonosság tengerében úszkál néhány szép ötlethal és méretes látványkép.