Fekete Özvegy

 

A mindent lezáró Bosszúállók – Végjáték után tényleg epilógusnak tűnik az önálló Fekete Özvegy–mozi. Sokan várták, sokat késett, de újat nem is próbál mutatni. Mint legtöbb drága jószágát, ezt sem egy igazi, személyes történet elmesélésére csinálták, hanem csak hogy végre az önálló Black Widow–akciófigura is felkerüljön az MCU kirakatpolcára, az önálló Thor-, Amerikai kapitány-, Fekete Párduc-, stb. produktumok mellé. Azt is könnyű kitalálni, hogy a Végjátékban hősi halált halt Natasha Romanoff helyét mostohahúga, Yelena lesz hivatott átvenni az új, Vasember utáni korszakban, s emiatt kapott a két nő annyi közös, staféta-átadó jelenetet.
 

Mindez viszont még nem zárta volna ki, hogy a hattyúdalból egy tartalmas, még most már MCU-mérce szerint is érettebb akcióthriller legyen – és ne csak egy drámailag körülmetélt, fakó köszönőtábla. Natasha alakja egyszerűen nem tudott közel nőni a szívemhez ezekben a filmekben: sem a Vasember 2.-béli bemutatkozásakor, sem a legtöbb MCU–produktumban, ahová berakosgatták őt. Csak a kötelező felszínesség áldozatát láttam benne és a legtöbb egyéb Bosszúálló–karakterben, egész az Amerika Kapitány – A tél katonájáig, ahol végre engedték, hogy több személyisége is legyen a puszta stílusánál. 

Yelena egy jelenetben Natasha pózain élcelődik: ez az önironikus vicc nálam beismerő vallomással ér fel, hogy – főleg a korai éveiben – divatbábukként használták Fekete Özvegyet és társait, rendre visszatartva a szereplők „üzletileg rizikós” elmélyítését.

1995: Alexei Shostakov és Melina Vostokoff orosz ügynökök ohio–i házaspárnak álcázva éltek két "gyerekükkel", míg egy napon vissza nem hívják őket. Kubába érve aztán főnökük, Dreykov tábornok elviteti a két lányt a titkos Vörös Szobába, ahol az agymosott női gyilkosokat, a „fekete özvegyeket” kiképzik. Azóta Melina visszavonult, Alexei börtönben tengődik, Natasha a szokovói egyezmény megszegése miatt bujkál, Belova pedig nemrég zökkent ki a sokévi agymosásból egy szintetikus vörös gáz által, amit Natashának is próbált eljuttatni. Budapesten találkozik újra a két nő, és elhatározzák, hogy ál-szüleiket előkaparva felkutatják a még mindig aktív Vörös Szobát és Dreykov-ot.
 

Keservesen győzködi nézőjét ez a film, hogy a története – egy elfuserált szuperkatona-család újraegyesülésének története – a lényeg, miközben a „Teremtő Stúdió” folyton a szokványosság láncaival tartja féken a tartalmat. Nem számoltam utána, de 5 MCU–produkcióból legalább 3 ilyen: bilincsbe vert tartalom a sekélyes akciómániáért. Ahelyett, hogy igazi, beerősödni engedett dráma hajtaná a cselekményt, gépiesen váltogatják a sivár akciót a benyugtatózott érzelmi szállal. Az amúgy eléggé sokkoló témát speciális effektusokkal, a túl „drámai szagú” részeket meg könnyed, de tompa humorral hintik be, nehogy túlzottan elsötétítsék a „klasszikus Marvel-tónust". Mindig ezt csinálják...
 
 

Sejthettük, hogy egy teljes évtized után Scarlett Johansson kisujjból hozza majd ikonikus – bár sose túl árnyalt – figuráját, ám az meglepett, hogy „helyettese” milyen ügyesen szuperált itt. Florence Pugh Yelenája még fejletlen, de ígéretes új karakternek tűnik: nyílt, csípős nyelvű, számon kérő és állhatatos, de nem annyira, ami már irritáló lenne. Messze a testvérpár párbeszédei és csipkelődései a legjópofább pillanatok a Fekete Özvegy–ben. 

A családi asztalos jelenet többet ért nekem az összes CGI-szarságnál: a két ex–özvegy, a fahumorú, topis ex–fater és a mentegetőző ex–anyuka – aki, ha jól értem, az agymosó technika szülőanyja is – akár egy ruszki „rém rendes családként” is beválna. Natasha és Yelena sosem tagadják múltjukat profi gyilkosokként, csupán szeretnék legalább egy picit családnak érezni azt, ami négyük között régen volt –  mégha egy embertelen  milicista program kreálta is azt. És tetszik, hogy Natasha ad ennek visszafogottabban hangot, nemcsak mert ő az idősebb, hanem mert ő felnőtt fejjel már rátalált végre egy ütős családféleségre, amit a Bosszúállók kettészakadásakor elveszített.

 

Aztán a cselekmény visszavedlik a szokott „világuralomra törő gonosz terv”–sémává, ahol 1 gép és 1 ember kicsinálásával már meg is van mentve az emberiség. Innéttől már végképp csak a képregénynevek és páncélkosztümök körül forog minden: Shostakov, mint Vörös Őr, az orosz Amerika Kapitány–utánzat a büdös életben nem lesz árnyalt MCU-figura, de engem ezerszer jobban kiborított az az emberi nulla mozgó szobor, akit Taskmaster–nek hívnak. Majdnem beleordítottam a képernyőbe, hogy „KI A FRÁSZFENÉT ÉRDEKEL?!”, amikor arról beszéltek, hogy ő a főgonosz agyi chip-pel ellátott lánya! 

 

Kínálkozik lehetőség a két elcseszett apa-lánya kapcsolat párhuzamba állítására, vagy a kémiai agykontroll kapcsán egy csomó mentális vagy erkölcsi dilemma taglalására. Minő meglepő: a készítők tojtak rá. Dugig tömték művüket az „erős nő” archetípusát reklámozó bábukkal, nyilván a kellő feminista felhang érdekében. Ennyi; eddig terjedt a mellékalakok bemutatása. Pedig még a titkos program sötét részleteiről is szó esik, de csak díszkörítésnek, nem egy okos üzenet vagy érzelmi szál megágyazásához – az ugyanis már bizti túltenne a célközönség IQ-ján Marvel bácsiék szerint...

 

Az írásom negatív felhangja ellenére megszavazok a Fekete Özvegynek egy hármast. Kései, fájóan korlátolt, gépies iparosmunka, melynek biztató emberi perceit folyton lélektelen akcióval hígítják föl a filmes betonkeverőben.