Az Adam-projekt

Az általam nem éppen dicsért Free Guy rendezője, Shawn Levy újra Ryan Reynolds-ot választotta újabb sci-fi-komédiája sztárjául, megnyerve olyan arcokat is projektjéhez, mint Mark Ruffalo, Zoe Saldana, vagy a nekem kellemes meglepetésként viszontlátott Jennifer Garner. Időutazós mese, ezért kellett és sikerült is keríteni egy Reynolds arcát és stílusát megidézni képes gyerekszínészt: Walker Scobell jócskán túltesz olyanokon, mint Jake Lloyd a Baljós Árnyakból vagy Adrian Alonso a Zorro legendájából. Vajon elég lesz-e ez egy egyszerre okos, vicces és szívhez szóló produkcióhoz?

2050-ben a sebesült Adam Reed elcsór egy időgépet és 2022-ben landol, a 12 éves önmaga régi erdei házánál. Némi súrlódás után a két Adam tisztázza, hogy az ezidőtájt halott apjukat elő kell kerítsék 2018-ból, mivel ő az időutazás megalapozója, csak elorozták tőle vívmányait. Közben egy Maya Sorian nevű befolyásos szipirtyó 2050-ből mindent elkövet, hogy holtan lássa mindhármukat.

 

Úgy tűnik, Shawn Levy komfortzónáját a könnyebben emészthető vígjátékok jelentik (pl. Tucatjával olcsóbb 1. 2., Éjszaka a múzeumban 1. 2. 3., vagy az a siralmas Rózsaszín Párduc-remake Steve Martinnal), ahonnan sci-fi-berkekbe próbál továbbnyújtózkodni. Nagyon felbosszantott tavaly a Free Guy-jal, mert egyrészt a gyerekbarátra szabott humor és Reynolds maga abszolút nem hatottak ott természetesnek, másrészt elnyomták a parlagon hagyott egzisztenciális és technológiai dilemmákat.

 

Az Adam-projekt már közelebb volt ész és szív dolgában is ahhoz, ami lenni akart: egy jópofa családi tech-komédia, mely valamicskét jobb érzékkel használja fő szájhősének komikusi talentumát. Valahogy mégsem az igazi még mindig. Több apró dolgot talált el, mint ahogy számítottam rá a Free Guy után, csak még mindig érezni az ilyen családi mozikra jellemző sematikusságot a történeten és végállomásán. A humor zömét a buzgón elszórt szópoénok adják, de a felhalmozásuk közel sem annyira vicces, mint azt a film hiszi; a tempós cselekmény során sokszor inkább a figyelmet vonják el, semmint oldják a tét feszültségét.

 

Meglepő módon Adam gyerek- és felnőttkori kiadása, sőt még úgy-ahogy a szüleik is normális, kedvelhető karakterekre sikeredtek. Arasznyival se jobban elmélyítettek ők, mint azt a cselekmény megköveteli, de elhittem őket egy olyan széttört család tagjainak, akik törődnek egymással, és keresik életükben a boldogságot. Mindkét Adam hordozza az apjuk elvesztésének fájdalmát – amit az idősebbnél a felesége miatti gyász tetéz –, és együtt jutnak ezen túl, mikor találkoznak vele, majd az egész kaland végén búcsújátékot tartanak a ház előtt. Amikor a két Adam eltűnik, és az apa csak a hűlt helyüket látja, talán a legérzelmesebbre sikerült pillanat.

 

Négy ember kis kacsója szobrászkodta ki a forgatókönyvet, mégis ez a film leggyengébb aspektusa. Végig úgy érezni, mintha az egészet csak a fő duónk szájkaratéi köré írták volna. Scobell és Reynolds párosa többnyire jól működik, szó se róla. Csak egy ennyire összetett konfliktust kerekíteni az időn át való hajszáról, meg a jövő világának önös megbabrálásáról tékozlásnak tűnik, ha csak puszta körítés a főszereplő gyerekkori önmagával és sérüléseivel való szembesülése köré. Nem tudom, vajon az írók féltek-e, hogy a sok expozíciós rizsa láncként húzná le a sztorit, vagy egyszerűen csak nyűgnek érezték egy könnyed Ryan Reynold-vígjátékhoz erős szabályrendszert építeni – főleg egy olyan ezerszer elmajszolt klisénél, mint az időutazás.

 

Maya Sorian Szörnyella de Frász klónjának is elmenne: háttérsztorijánál, hogy Adam apjának projektjét kihasználva a jövő rendszerének diktátora lett, csak a faarccal vicsorgó, kurta szövegei bénábbak. Még azt a pici elégedettség se környékezett meg, mikor az akarnok boszi páni fejjel elpárolgott, révén, hogy a cinkosává tett fiatalabb mása kinyiffant. 

Éppolyan vákuum karakter, mint Adam nagy szerelme, Laura: már bocs, de egy döglött bogár látványa az utcán több reakciót vált ki belőlem, mint amit az ő önfeláldozása, majd viszontlátása a végén tudott.

 

Józan mértékig energizált, gyakran egészen emberi, de így is zilált, túlépített és emiatt nehézkesen egyensúlyban tartott mese Az Adam-projekt. Üresjáratot nem tűrve halad előre, de a poénok nagyobb fele konfettiként repül el a szélben, és a karakterek is vagy épphogy megütik az átlagot, vagy a pince alatti lyukban rekedtek.

3/5-öt adok rá.